Szegény Zoli, avagy hogyan osztályozzuk a nőket? - Pallag Zoltán: Noir, recenzió
„A nőket a következőképpen lehet osztályozni: a., a franciául tanulók, akik fekvőtámaszt csinálnak reggel, b., a mesebeliek, c., akik úgy hívnak, Zoli, d., akik Zoltánnak neveznek,“ olvashatjuk Pallag Zoltán, író-költő nemrég megjelent, első verseskönyvének nyitó írásában. Első kötetet említettünk, ám a szerző nem ismeretlen a hazai kortárs irodalom égiszén.
BARTA ZSOLT - nullahategy
„Híres akar lenni, és gazdag!“, vallotta nem is olyan nagyon régen Pallag Zoltán, s a polgárpukkasztónak tűnő kijelentés céljának eléréséért sok mindent megtett. Beíratkozott az ELTE BTK régész szakára, majd hamarosan a turkológia, sőt a Belső-ázsiai tanszék mongol szakán találta magát. Ekkoriban módosította kissé hangzatos jelszavát, mondván „Híres keletkutató akar lenni, mint Goldziher Ignác!“ , de aztán rájött, hogy „Senki nem ismeri Goldziher Ignácot.“ Innen indul kacifántosnak jellemezhető irodalmi karrierje, bár verseket, mint mindenki ezen a sárgolyóbison, már gyerekkorától írogatott. Meglepetésre a publikálást mégis novellákkal kezdte, melyek közül az egyik, a Mozgó Világban megjelent „Pont jó a fehér kötél“, a közismerten szigorú esztéta, Radnóti Sándor tetszését is elnyerte. Közben Pallag irodalomszervezéssel is foglalkozott, megalapította, s üzemeltette a Kistangó elnevezésű „kulturális késdobáló“ online folyóiratot, melynek nevét egy, az ötvenes években, Sztálinvárosban (ma: Dunaújváros) működő, valódi késdobáló kocsmától kölcsönözte. Mintegy mellesleg, verseit, novelláit az ország számos folyóirata közölte, többek között az a székesfehérvári székhelyű „Árgus“ is, amelynek legfelsőbb státuszát megpályázta, s elnyervén az ország legfiatalabb főszerkesztőjévé vált.
Ezek után mindenki azt gondolhatta, hogy innen már automatikusan érkezik először a hírnév, majd a gazdagság, ám nem így történt. Először a Kistangó adta meg magát, majd dacára annak, hogy tematikus számaival hamar az olvasóközönség kedvencévé vált, az Árgusnak lett új főszerkesztője, Pallag pedig Sinor Dénessel, az Egyesült Államokban élő neves orientalistával készített interjút, melyre a hazai keletkutató szakma is felfigyelt. S bár továbbra is folytatta publikálási tevékenységét, mintha kihátrált volna a kortárs irodalomból. Meg úgy majdnem az életből is. Mint ma már ismeretes, s azt egy esztendeje merészen egy honlap segítségével ország-világ elé is tárta, súlyos drogfüggőségben szenvedett, és a leszokás kínját-keservét osztotta meg olvasóival, lépésről lépésre. Ma már, több mint egy éve tiszta, s bár csábító, ám nyilván nem (csak) ennek köszönhető, hogy első kötete végre napvilágot látott. És, hogy Pallag visszatért, annak ékes bizonyítéka az az óriás plakát is, amin a költő félmeztelenül látható, miközben jobb kezével eltakarja szemét. Alkarján tetoválás látható, Tandori Dezső „A damaszkuszi út“ című versének néhány sora. De most térjünk vissza a kötethez.
A „Noir“ első ránézésre soványnak tűnik, mindössze 68 oldal, ám hamar élvezetes, letehetetlen olvasmánnyá válik. „A nők“ című nyitódarab telitalálat, a szerzőnek sikerült huszonhat kategóriába csoportosítani őket, s az ábécé betűi mellé sorolt kategóriák között mindenki megtalálhatja a számára legmegfelelőbbet, legkedvesebbet. Kedvcsinálónak is tökéletes ez az írás, az ember kaján vigyorral lapoz tovább a kötetben, várva az újabb telitalálatokat. Ám mintha elillant volna a jókedv, legalábbis első olvasatra, a következő versek ugyanis rendre egy vagy több hajdani szerelmi kapcsolat fanyar lenyomatai, mint a „Szegény Zoli“, és a „ Szeptember, avagy nem felejtek“ címűek. Irónikusak, vagy inkább önirónikusak ezek az írások, akárcsak az életről s halálról elmélkedő „Emlékszem“, és a „Levittem a kutyát“, mely utóbbi azt a hét Drehert és a You Tubet említi, ami majd kutyasétáltatás után várja otthon a költőt.
A kötet kiemelkedő darabjai a „Kunstkammer“, mely az eltűnt gyerekkor emlékeit helyezi bele egy képzeletbeli múzeum sötét kamráiba, az „Intercisai jósdában“, a „Noir“ és az „Azt mondja“ címűek, melyek eltűnt szerelmekhez, szerelmesekhez szólnak, olykor már a szentimentalizmus határát súrolva, ám egyáltalán nem giccsesen, inkább úgy, ahogy Humphrey Bogart verselhetett volna ballonkabátban, kalapban, a Casablanca forgatásának szüneteiben. This is the beginning of a beautiful friendship, mondjuk, várva a következő kötetet.
Pallag Zoltán: Noir. Jak+Prae.hu, Budapest, 2014. 68 oldal, 2000 Ft.
