Mit engedünk megtenni a gyerekekkel?

Egyre nagyobb a döbbenet a baloldali celebekre tekeredő pedofilbotrány körül. . Ha sokan – világnézeti alapon – próbálták is nem elhinni, és valami fideszes rágalomhadjáratnak tartani a dolgot, az a csaknem egy hétig tartó mély hallgatás, amely a vádak elhangzását követte, az mindennél többet mondott. Ez nem egy megszervezett rágalomhadjárat volt, amiről mindkét oldali sajtó reakciója árulkodik. A baloldalon beismeréssel felérő, bénult csend, agyonhallgatás, majd hosszú napok után a barátok erőtlen, izzadságszagú mentegetése és reflexből jövő fideszezés; de a jobboldalon is meglepetés és lassú kapcsolás. Ezt a szart már aligha lehet visszalapátolni a lóba, ugyanakkor a kiderülő pedofilbotrányok, megrontások, gyerekbántalmazások mellett tudnunk kell róla, hogy mi ágyaz meg ennek az egész undorító jelenségnek.

Az újszülött-osztályon otthagyott gyerekek pár hét után elhalkulnak, nem sírnak már, végigalusszák az éjszakát. Megtanulják, hogy úgyse veszik fel őket, nem elégítik ki az igényeiket, nem kapják meg azt a törődést, azt az érintést, közelséget, amire szükségük lenne, úgyhogy feladják a próbálkozást. Felnőtt szemmel persze könnyen lehet, hogy amúgy sincs semmilyen objektív oka a csecsemősírásnak. Így indul egy élet a beletörődéssel, azzal a tapasztalással, hogy a problémád csak a tiéd, és senkire sem számíthatsz a megoldásában (lásd a rengeteg válást is). Úgy leszel „jó gyerek”, ha nem kérsz segítséget, nem bízol másokban, bezárkózol. Remek megalapozása ez a későbbi kötődési problémáknak, ezáltal pedig a magánéleti kudarcoknak.

És ezek a gyerekek még viszonylag szerencsések, mert legalább nem gyilkolták meg őket a születésük előtt vagy után.

Mellesleg, aki szerint az abortusz a megoldás a szerencsétlen sorsok ellen, az kérdezze meg bármelyik nehéz életű embertől, koldustól, magára hagyott nyomorulttól, hogy jobb lett volna-e, ha meg se születik. Jobb lett volna-e, ha esélyt se kap? Szeretne-e inkább itt és most meghalni, helyrehozva a mulasztást? Még közülük is nagyon kevesen fogják így gondolni.

Az Isten bevon minket a teremtésbe a gyermekáldással. Aki nem hiszi, hogy ez nem pusztán biológia, az kérdezze meg a hiába próbálkozó párok sokaságát, akiknél semmilyen orvosi okot nem tudnak azonosítani, mégsem sikerül nekik! Amikor gyerek érkezik, az nem pusztán biológia, hanem áldás is, ám egyúttal felelősség, és az emberek elfogadhatatlanul gyakran elbuknak ezen. Az önérzet meg a kevélység persze végtelen nagy tud lenni, mert rengeteg felnőtt számára a személyes szabadsága és mozgástere még akkor is mindennél fontosabb, amikor már magára vállalt egy ekkora felelősséget. Aztán amikor ott egy gyerek, akinek szeretetre, figyelemre, törődésre, önzetlenségre van szüksége, akkor az önérzetes, kevély ember könnyen megbukik ezen a feladaton. A gyerekek pedig – nemcsak az egyik vagy mindkét szülőjük által otthagyottak, hanem gyakran a családban felnövők is – már csecsemőkoruktól sérülnek lelkileg a szeretet, a figyelem, a törődés, az önzetlenség hiánya miatt. Vannak, akiket magukra hagynak és semmit sem kapnak meg, vannak, akik családban felnőve csak anyagi értelemben nem szenvednek hiányt, és túl kevesen vannak, akik anyagi helyzettől függetlenül megkapják mindazt, amit a szülő, a felnőtt feladata megadni a gondjaira bízott gyereknek.

A lelkileg sérült, elhanyagolt, szeretethiányos gyerekek pedig ideális célpontjai a ragadozóknak, az odakint járó szörnyeknek.

Ezek a figurák eleve a védtelen gyerekekre hajtanak, akikre sosem vigyáztak rendesen, és akik erre vágynak mindennél jobban. Akiknek a bizalmába lehet férkőzni, és aztán azzal visszaélve meg lehet rontani őket.

A sátán legközvetlenebb sikere

A gyerekek tisztán születnek, és az őket akkortól körülvevő világ alakítja őket olyanná, amilyenek lesznek. Körülnézünk, és nevelőotthonban felnőtt, esetenként már egészen kiskoruktól iszonyú borzalmakon átesett embereket látunk, csonka családban felnőtt embereket látunk, érzelmileg elhanyagolt, akár bántalmazott embereket látunk, akik ezt mind-mind cipelik magukkal. Felnőttként is ugyanolyan elesettek és szomorúak, amilyenné gyerekkorukban tették őket. Ők sose tapasztalták meg azt, amit a gyerekeknek meg kell kapniuk, és amire az Isten a szüleiket rendelte, hogy megadják nekik. Így aztán adott esetben ők se tudják később, hogyan kéne ezt csinálni, és így termeli újra magát a rideg, érzelmileg elhanyagoló, csonka családokat, csonka életeket, magányt termő világ. Ez a mindenkori felnőttek, szülők bűne, akik nem képesek, vagy nem is akarnak megfelelni a rájuk rótt feladatnak.

Ennyit a szexuális egyenlőségről: az egyik irányú konverziót ünnepli, a másik irányút tiltja a felvilágosult Nyugat. (fotó: Shutterstock)

Ebben, az elesett emberekkel teli világban nemcsak az antidepresszánsokat, nyugtatókat, altatókat gyártó gyógyszercégek, a narkókereskedők, az alkoholforgalmazók meg az önismereti coach-sarlatánok és a szektavezérek lubickolnak, hanem az elveszett gyerekekre vadászó ragadozók is. Le van terítve a vörös szőnyeg a sátánnak, aki ezeket az elesett gyerekeket cserkészi be legkönnyebben, őket tudja a legolcsóbban korrumpálni, a legnyersebben rázsarolni, hogy átadják neki a lelküket. A lelküket egy cipőért, aprópénzért, akár csak néhány jó szóért. És nincs visszaút.

A romlatlan gyerek megrontása a sátán legközvetlenebb sikere.

Nem véletlenül nevezik ezt megrontásnak. Egy tiszta gyerek, akiből gondoskodó szülők szerető otthonában akár kiegyensúlyozott, boldog átlagember is válhatott volna. Ám még ki se teljesedett előtte az élet, még ki se derült, ki lehetne belőle, amikor teljes pőre valójában eléáll az ördög egy nevelő, egy iskolai vagy óvodai asszisztens, esetleg egy aberrált, de gazdag és befolyásos celeb képében, aki megrontja őt. Testileg és lelkileg megrontja, és onnantól nem hagy neki más utat, mint egyre mélyebbre süllyedni ebben az eltérített sorsban, teljesen eladva a lelkét az ördögnek. Az ördög mindenkinek azt kínálja föl, amire legjobban vágyik, és az elhagyott gyerekek esetében ez nagyon kevés.

Egy ilyen törést képtelenség ép lélekkel kihordani, a megrontott heteroszexuális fiú vagy ezzel a feldolgozhatatlan szégyennel, darabokra tört identitással kénytelen tovább élni, vagy az eltérítésbe beletörődve homoszexuálissá válik. Sőt, sokszor nem pusztán homoszexuálissá, hanem egyúttal kurvává, vagy ugyanolyan ragadozóvá, mint amilyen az ő életét még azelőtt tönkretette, hogy esélye lett volna bármi másra. Amikor egy lányt erőszakolnak meg, az is életre szóló traumát okoz neki – akkor képzeljük el ezt egy fiú esetében, amikor nemcsak alágyűrik a gonosz hatalmaskodásnak, hanem még a személye legalapvetőbb részét, a veleszületett nemi identitását is szétzúzzák!

Beszédes, hogy a „felvilágosult” nyugati kultúrkör valami förtelmes gonoszságként kezeli a konverziót, amikor egy homoszexuális önszántából akar visszaváltozni heteroszexuálissá, ám nem nagyon tud vagy akar mit kezdeni azzal, amikor heteroszexuális gyerekeket erőszakolnak át homoszexuálissá.

Amellett, hogy a ragadozókkal és az őket kiszolgáló stricikkel szemben csak a zéró tolerancia elfogadható, érdemes meglátni a jelenség másik oldalát: a megelőzés ennél a betegségnél is könnyebb, mint a gyógyítás.