Orbán Balázs hibázott és kijavította magát, de az esete nagyon is tanulságos
Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója és a stratégiai tanácsadó testületének elnöke hibázott, amikor meggondolatlanul 1956-ot állította párhuzamba Ukrajna tragédiájával. A kettőnek - főleg magyar szemszögből - az ég világon semmi köze nincs egymáshoz. A botrány kirobbanása után meg is tette az ilyenkor szükséges lépést: kacifántos körítéssel ugyan, de kijavította magát. Talán még a bocsánatkérés is elvárható lett volna az 1956-os forradalmárok, szabadságharcosok felé.
Orbán Balázs jó szándékát ugyanakkor nem lehet elvitatni, hiszen az okfejtés, amiben Zelenszkij és Pongrácz Gergely kvázi egy lapon szerepelt, a szerencsétlen hasonlat dacára pontosan arról szólt, amit mi magyarok gondolunk. Arról, hogy Ukrajna ebben a harcban fölöslegesen, külső nyomásra áldozza fel magát, miközben szinte bizonyosan lett volna diplomáciai és ésszerű útja is a konfliktus rendezésének, elkerülésének.
1956-ban - sőt, ha továbbmegyek, Kratochvil Károly (Székely Hadosztály), Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc vagy Hunyadi János küzdelmében - nem volt lehetőség a kiegyezésre. (Ahogy Ambrózy kolléga írja, ha '56-ban csupán az lett volna a követelése Zsukov marsallnak, hogy nem léphetünk be a NATO-ba, hamar megegyeztünk volna az őszi szellőben fákon lengedező rákosista kommunisták árnyékában.) Szabadságharcaink, honvédő háborúink nélkül a mai Magyarország bizonyosan sem létezne, 1956 nélkül pedig nem lehetett volna hazánk a legélhetőbb diktatúra a szocialista blokkban, sem pedig az első rendszerváltó. Még inkább nem jöhetett volna létre 2010-ben a nemzeti együttműködés stabil rendszere, amelyhez az erkölcsi muníciót és a kétharmados többséget épp az biztosította, hogy az előző kormány a nemzetre rontott és megtaposta 1956 emlékét.
1956-ban nem volt más út. Az ÁVH és a szovjet hatalom országszerte végrehajtott véres sortüzei, tömegmészárlásai után szó sem lehetett kiegyezésről, pláne nem diplomáciai megoldásról. Ilyenre amúgy sem volt akarat, Nagy Imre későbbi kísérleteire pedig inkább a hamisság és a gyávaság jellemző, sem mint a reális törekvés. 1956-ban csak a teljes önfeladás, a totális terror, megtorlás elviselése, vagy a vakmerő és bátor szembeszállás maradt. A pesti srácok, a szabadságharcosok a fővárosban és sok más helyen a fegyveres ellenállást választották, életük árán is megmutatva, hogy a magyar szabadság eltiprásáért nagy árat kell fizetni. (Ilyen célja volna a mostani haderőfejlesztésnek is, erre szegődnek a seregbe lépő ifjak és tartalékosok.)
A félresikerült terefere másik résztvevője, az egyébként az éles vitákban kiválóan helytálló, fiatal és csillogó újságíró-tehetség, Kohán Mátyás - még Orbán Balázs helyesbítése előtt - elkövette azt a hibát, hogy igyekezett megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.
Nem csak az a hős, aki a ruszki tankra kardot ránt, hanem az is, aki még az első fegyver eldördülte előtt elkerül egy elkerülhető vesztes háborút
- írta a bibliai üzenetekkel tűzdelt replikájában, a Mandineren.
Ezzel sikerült tovább rontani a helyzetet, hiszen az 1956-os szabadságharcosok hősies önfeláldozásának kigúnyolása (vö. kardot rántani a ruszki tankra) az Eörsi László-Ungváry Krisztián-féle posztbolsevik történész-gazemberek erkölcsi mocsarába vezet. Az 56-os szabadságharcosok ugyanis világháborús veteránok vezényletével (amennyire néhány nap alatt lehetett) szakszerű védelmi rendszert alkottak, gazdálkodtak a hadianyagokkal, megszervezték a forradalmárok ellátását, a sebesültek kezelését, rádión kommunikáltak, s ügyesen taktikáztak. Az október végi harcokban számos alkalommal visszaverték a szovjet és ÁVH-s támadásokat, objektumokat foglaltak el, barikádokat emeltek.
Szabó János, Pongrácz Gergely, vagy a fiatalabbak közül Mansfeld Péter, Varga János és sokan mások november 4-e után a Csepel Műveket, a Széna teret, a Corvin közt, vagy a nagykörúti barikádokat, a Royal szállót még napokig tartották, annak ellenére, hogy a szovjetek százezres hadsereget küldtek a forradalom leverésére. Az utolsó ellenállók a fővárosban egy héten át folytatták a harcot. A vidéki hőseink pedig itt-ott még tovább fegyverben maradtak. Mint ahogyan egy egész nép tovább dacolt az elnyomással november-december folyamán, sztrájkokkal, tüntetésekkel, csendes tiltakozással, az ávós halálbrigádok és az újabb sortüzek ellenére is. Nem tankkal kardoztak tehát a sarki játszótéren, kedves Mátyás!
Orbán Balázs nagy koponya, agilis, rátermett, törekvő politikus, aki 2009 óta tör előre az államigazgatás és a politika ranglétráján. Ma már a nemzeti együttműködés tág halmazán belül a legerősebb és legbővebb anyagi forrásokkal bíró think-thank vezetője (megelőzve mesterét és mentorát, a kegyelmi ügy óta visszahúzódóbb Gulyás Gergelyt.) Új iskolát vezetett be, egyfajta sikerkalauzt, amely az általa felügyelt számos szerven, különösen a Matthias Corvinus Collegium szerteágazó intézményrendszerén keresztül a siker garanciájává vált az oda tartozók számára. Nem csoda, hogy százával jelentkeznek és csatlakoznak ehhez a hálózathoz a sikerre és jólétre vágyó fiatalok. Orbán Balázs a kormány Stratégiai Tanácsadó Testületének elnöke is, ahol feladata, hogy olyan bölcs tudósokkal, mint Maróth Miklós, vagy Stumpf István kidolgozza azt a nagystratégiát, amely Magyarországot újra elhelyezi a világtérképen. Amely biztonságot, boldogulást és megmaradást hoz a következő évtizedekre, évszázadokra. Munkájának gyümölcse csak akkor érhet be, ha ez a stratégia az ország nagytöbbségének tetszésével, támogatásával találkozik. Ma ez, Orbán Viktor tusványosi, kötcsei beszédei után elmondható: a népvándorlás, a migráció kívül rekesztését, az orosz-ukrán háború ügyében képviselt tartózkodó álláspontot, a nyugati gyarmatosítással szembeni ellenállást még akkor is kész támogatni a magyarok nagytöbbsége, ha a gazdasági helyzetünkkel, a protekcionizmussal, vagy akár az államvasutakkal és a kátyús utakkal baja van. Magyarország tehát készen áll a honvédelemre és a szabadságharcra, akár áldozatok árán is (lásd a brüsszeli brutális migránsadó lenyelését például.)
Ezért is nagy hiba e közös nevező, a sajátos magyar szabadságharcos virtus, azaz a közös küldetéstudatunk kikezdése, még akkor is, ha ez egy suta, ártatlan gondolakísérlet keretében történik.
Konklúzió? Helyes, ha engedjük, hogy a fiatal vitézek az egekbe szökelljenek, de az öreg varázslók sem bucskázhatnak le a trónusról. Az akarásnak és a bölcsességnek egyszerre kell érvényesülnie.
Függelék. Részlet Orbán Viktor mai rádióinterjújából. “Látom, hogy sikerült belekeverni az 1956-os forradalom ügyét is a háború-béke vitába. Nekünk is észnél kell lenni! Ha az ember ilyen kényes kérdésekről beszél, akkor nagyon pontosan kell fogalmazni, és semmilyen kétséget nem szabad hagyni a saját álláspontunkat illetően. A politikai igazgatóm félreérthetően fogalmazott, ami ebben az összefüggésben hiba, hiszen a mi közösségünk az 1956-os forradalom talaján áll, abból nőtt ki, nem lenne a mi politikai közösségünk, ha nem lettek volna az 56-os hősök. Ezért a háború és béke vitájában nem beemelni kell a magyar történelem számunkra szent és sérthetetlen eseményeit és hőseit, mint az 1956 és az 56-os hősök, hanem inkább távol kell tőle tartani. Nem szeretném, hogyha az ukrán-orosz háború árnyéka rávetődne az 1956-os szabadságharcosok emlékére, akiknek hálával tartozunk, és az ő dicsőségüket kell inkább napirenden tartanunk. Mert ahol nem felejtik el a hősöket, ott új hősök születhetnek. Nincs nekem kétségem egyetlen fideszes vezető politikai nézetei felől sem. Én biztos vagyok abban, hogy Orbán Balázs is, ha a történelem úgy fordulna, hogy megint harcolni kell a hazáért, akkor ott lesz velünk a Corvin közben. De mindenesetre figyelnünk kell arra, hogy a háború és békéről szóló nemzetközi viták, mikor megérkeznek Magyarországra, ne tereljék félre, ne rombolják le, ne siklassák ki az egyébként fontos és értelmes belpolitikai vitákat.”
