Emlékeznek arra a jelenetre, amikor Johnny Fontane megjelenik Don Corleone lányának esküvőjén, és elénekel pár dalt a Keresztapában? Persze segítséget is kért az amúgy Frank Sinatráról mintázott figura. Ha volt merszünk a Postabank néhai királyát, Princz Gábor bankvezért keresztapának nevezni az előző cikkünkben, akkor miért ne mondanánk ki, hogy az ő udvari zenésze Presser Gábor volt? Presser nem csupán slágert írt Princz Postabankjának (ez volt az egész ország által ismert Ezt egy életen át kell játszani), de Princz másik bizalmi embere, Kende Péter szerint még külön zenekaruk is volt, amellyel a Postabank bulikon játszottak. A vezér basszusgitározott, Presser pedig zongorázott. A zseniális zenész amúgy bekerült abba a postabankos tanácsba is, amelybe Mester Ákos, Forró Tamás és a már említett Kende is tartozott. Erős névsor. Ők ügyeltek az elvileg konzervatív Magyar Nemzetre a kilencvenes évek közepén… Szürreális az egész, mégis igaz. A KISZ-ből érkezett, moszkovita Princz Gábornak szüksége volt az arculatfestésre. Kultúremberként tetszelgett, és ehhez megkapta a segítséget az általa támogatott, zömmel liberális értelmiségtől. A milliárdok közben eltűntek, de a zene szólt. Folytatjuk a Postabank történetét.
A kilencvenes években Princz Gábor a Postabank pénzéből Fenyő Jánoshoz hasonló médiabirodalmat épített (Fenyőről itt és itt és itt és itt és itt írtam).
Akár egy maffiafőnök, egy Keresztapa, úgy fizette meg, láncolta magához az embereket, hálózatához újságok, rádiók, színházak, ismert értelmiségiek, művészek, politikusok tartoztak. A bank az agresszív üzletpolitika és az addig nálunk nem látott reklámkampány következtében elképesztő iramban növekedett. Utóbbira nagyon komoly összegeket fordított: a Heti Válasz korábbi cikke szerint a Postabank „1994 és 1998 között átlagosan évi 2-3 milliárd forintot költött reklámra, ami a működési költségek magas hányadát, 13-20 százalékát tette ki.” A reklámhadjárat kulcsfigurája Geszti Péter, illetve a nevével fémjelzett Akció Kft. volt. Róla, illetve szerepéről később még szó lesz.
A terjeszkedésben, illetve a pozitív imázs megteremtésében hasonlóan fontos szerep jutott a sajtónak, a bank médiabirodalmának. Princz Gábor bukása előtt hosszabb-rövidebb ideig a bank tulajdonában álló P&B Média Portfoliókezelő Rt.-hez tartoztak a következő lapok: a Magyar Nemzet, a Kurír, a Világgazdaság, a Pesti Műsor, a Szabad Föld, a Tallózó, a Magyar Narancs, a Beszélő, a Sárga RTV, az Elite, a Magyar Konyha, a Nemzeti Sport, a Pesti Riport, valamint a 168 Óra. Hosszú felsorolás, de a Szikra Lapnyomda, a Híd Rádió Kft. és a Magyar Eurosport is hozzájuk köthető volt.
Princz médiabirodalmát előbb Kende Péter (felfutásáról itt írtam), majd az MDF-kormány megdöntésére hihetetlen energiákat fordító Kurírt elindító egykori bűnügyi újságíró, Szűcs Gábor irányította, végül Németh Péter kezébe került. Utóbbiról is lesz majd még szó. Az is jelzésértékű, és mindent elárul a kiegyensúlyozottságról, hogy a fenti lapok közül egy volt konzervatív, a Magyar Nemzet, de az is inkább csak a nevében.
Princz „arculatátfestése”: KISZ-kedvencből kulturális mecénás
Princz dörzsölt üzletember volt, és nagylelkűen bánt a befektetők és az adófizetők pénzével. Tudta, hogy nagyon is szüksége van az arcfrissítésre.
A rendszerváltás után már nem Princz György fiaként (cikkem itt), Timár és Tenner elvtársak kedvenceként (írásom itt), a KISZ egykori kádereként akart szerepelni. Ezért a hátterét nagyrészt elhallgatta (KISZ-es szerepét teljesen), és folyamatosan interjúkat jelentetett meg önmagáról a különböző lapokban (gyakran a sajátjaiban), amelyekben kultúrmecénásként és művészlélekként tetszelgett.
Minden megszólalásában hangsúlyozta, hogy lélekben nem bankár, hanem kultúrember, művelt és érzékeny értelmiségi, aki zenésznek tanult, Salingeren és Updike-on nőtt fel (ebben hasonlítunk), és igyekszik minél többet visszaadni. Több művészbarátja volt, közéjük tartozott Presser Gábor is, aki külön slágert írt a Postabanknak, és akit Princz végig gálánsan támogatott, de az a Kern András is, aki saját filmet készíthetett a vezér segítségével. Lehetetlen túlértékelni ezeknek az elismert, országosan is népszerű embereknek a jelentőségét. Afféle társutasokként segítettek a pozitív imázs megteremtésében.
Postabank közgyűlés, Princz mellett Lukács Sándor és Kern András 1997 / Fotó: MTI
„Princz Gáborhoz két nagy művészi kör állt különösen közel – írta már a Postabank-vezér bukása után a Népszabadság. – A gyűjtőpontok: a Vígszínház, illetve a Merlin Színház. A Postabank 1992-ben lett a Vígszínház kizárólagos szponzora, bár a kapcsolat a hírek szerint az utóbbi időkben meglazult. Mindazonáltal márványtábla jelzi az előcsarnokban a színháziak el nem múló háláját. A Víg felújításában, illetve ez idő alatt a Sátor működtetésében is nagy segítségére volt a társulatnak Princz Gábor. A színház zenei vezetőjét, Presser Gábort tartják Princz fő zenei szövetségesének. […] Princz Gábor volt nemrégiben Kern András Sztracsatella című filmjének producere.
Ez nem postabankos támogatás volt, hanem Princz magánvállalkozása, ahogy a forgalmazásban is saját cége, az Intent vett részt. A Sztracsatella stábja pedig Kerntől Eszenyi Enikőn át Presserig a Vígszínházra épült.”
Nepszabadsag_1998_08__pages171-171
Kern szerint poénból rakta bele a Postabank-reklámot
Nem postabankos támogatás. Ehhez a narratívához annyira tartották magukat, hogy Kern (ahol lehetett) elismételte. A Sztracsatella minőségét nem az én tisztem megítélni, a nézőszámmal nem volt különösebb probléma, de a filmszakma szerint olyan volt, akár egy „közepes amerikai film”. Csak benne egy Postabank-reklámmal.
„A Sztracsatellában egyáltalán nem vett részt a Postabank”
– mondta határozottan 1997-ben Kern az őt megkérdező Népszabadságnak akkor, amikor az elég szürreális reklámbetét kapcsán kérdezték. A cikkből kiderült, hogy „régen ismerik egymást Princz Gáborral, akitől segítséget kért a filmhez.
Princz kétféle lehetőséget ajánlott: vagy a bank szponzorál 2-4 millió forint értékben, vagy a saját cégén, az Intent Kulturális Szolgáltató Rt.-n keresztül vállalják szponzorok felkutatását. A rendező az utóbbit választotta, így a kft. vezetője, Traub Pál és Princz mint producerek szerepeltek a stáblistán: a film költségvetésének a fele az általuk hozott szponzoroktól származott.”
A legérdekesebb, amit Kern a reklámról mondott: „Kérdésünkre, hogy miért kellett a Postabank egyik értékpapírját a filmen népszerűsítenie, Kern azt válaszolta: –
Senki nem értette meg azt a jelenetet. Ez az én hibám. A csapból is a bank reklámja folyt, a mondatot ironikus kiszólásnak szántam. A nagyesküt leteszem, hogy amikor a forgatókönyvet írtam, még szó nem volt arról, hogy benne lesz Princz vagy a Postabank.”
Azt ezt firtató kérdésekre a Postabank persze egyáltalán nem is válaszolt. Azért is furcsa Kern ellenkezése, mert 1996-ban, a Kritikának adott nagyinterjúban még közös alkotói munkáról beszélt: „A producereim is kérték, ne legyen ellenszenves ez a karmester – mondta a saját szerepéről – Én viszont szerettem volna őszinte lenni. Maga Princz Gábor kérte, hogy a befejező monológban legyek egy kicsit szimpatikusabb.”
Ezek után higgyük el, hogy Princznek nem volt köze a Postabank népszerűsítéséhez. A bankvezér narcisztikusságára és félreértett szerepére jellemző, hogy a másik ismert, Postabank által fizetett filmben, A három testőr Afrikában című darabban még szerepelt is. Ezt Bujtor István rendezte, Princznek a nagyvonalú bankár szerepe jutott. „Mikor kell megadnom?” – kérdezték tőle, mire Princz figurája:
„Ráér. És most húzz innen a fenébe…”.
Nagyjából ilyennek tűnt az üzletpolitikája. [Amúgy nem játszotta rosszul.]
Presser és Princz gyümölcsöző barátsága
Princz arra is ügyelt, hogy azért a jobboldalra is adjon (főleg, hogy első négy évében az MDF volt hatalmon). Támogatta a Lezsák Sándor vezette Lakiteleki Népfőiskolát, de kiválasztottjai közé tartozott az a Koltay Gábor is, aki a kilencvenes években a Szabad Tér Színház igazgatója volt. De ez a tortának csak pici szelete volt. Inkább csak mutatvány, hogy legyen mire hivatkozni, legyen miről írni – lám, milyen kiegyensúlyozott a bankvezér. A szíve a szocialistákhoz és a liberálisokhoz húzott.
Presser és Princz például kimondottan szoros baráti, üzleti kapcsolatban állt. Kevesen tudják ma már, de a Postabank fizette a Locomotiv GT híres Nyugati pályaudvari búcsúkoncertjét, Presser Gábor Csak dalok és Kis történetek című szólólemezét, de az LGT 1997-ben megjelent, 424-es című albumának is a bank volt a szponzora. A korabeli cikkek szerint a Vígszínházhoz is Presser vitte be Princzet és a Postabankot, ő hozta össze a vezért a tavaly elhunyt Marton Lászlóval, aki az utóbbi években molesztálási ügyeivel, és az arra adott cinikus válaszaival borzolta a kedélyeket. Princz a támogatásáért cserébe márványtáblát is kapott.
Presser és Princz barátságára jó példa, hogy az egyik karácsonykor együtt mentek felköszönteni a szintén ex-LGT-s, Karácsony Jánost, akinek szólólemezét a Postabank támogatta.
Itt azért tennék egy kitérőt: magánügy, de mindig is szerettem és szeretem az LGT-t, kamaszkoromban különösen sokat hallgattam az albumaikat, de ez az összefonódást nem teszi meg nem történtté. A kultúrát támogatni fontos, a pénzt elfogadni célszerű, de azért nem mindegy kitől, és főleg milyen áron kapjuk meg a milliókat.
Nagy hármas ez is: Gyertyánfy Péter, a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatója, Princz és Presser / Forrás: Kurír, Arcanum.hu
Princz a bankpánik idején is lekezelően viselkedett
Beszéljünk csak 1997-ről, amikor már egyértelművé vált a Postabank csődközeli helyzete. Ma sem tudjuk, hogy ki állt a február végén kitört bankpánik mögött, aminek következtében a betétesek elkezdték tömegesen kivenni a pénzüket.
A baj hatalmas volt. A Princz Gáborral nagyon jóban lévő Horn Gyula miniszterelnökként személyesen sietett a bank segítségére (Horn és Princz kapcsolatáról majd írok), az állam a későbbi vizsgálatok szerint összesen hatvanhárom milliárd forintot (!) adott mentőövként. Hatvanhárom milliárdot – ezt azért megismétlem. A Postabanknál irgalmatlan mennyiségű pénz eltűnt. És messze nem csak a pánik miatt.
Horn, Princz, a háttérben Medgyessy (1997) / Fotó: MTI
Említettem, hogy Kende Péter a könyvében (Bank bianco) megszólaltatott néhány kritikust is, közéjük tartozott Madarász László bankár, aki Princz után a Postabank vezetője lett. Madarász nem itthon futott be, Párizsban diplomázott, majd kezdett a patinás BNP-ben dolgozni, ahol egyre feljebb emelkedett. Tehát nem a kádári, posztkádári mutyivilágban szocializálódott. Az 1991-ben hazatért közgazdász nem rejtette véka alá, hogy Franciaországban – ahogyan sehol Nyugaton – nem történhetett volna meg, hogy egy alig több mint harminc éves közgazdász állami bankot kap, és persze azt is furcsállotta, ahogyan 1997-ben Princz Gábor viselkedett.
„‘97-ben, nem sokkal a pánik után ülést tartott a Bankszövetség, mind a negyvenvalahány bankvezető részvételével – hogy Princz Gábor megmagyarázza: pontosan mi is történt?
Tátott szájjal bámultuk azt a magabiztosságot, majdhogynem lekezelést, amint Princz viselkedett. Akkor tettem föl először magamnak azt a kérdést: valóban ennyire különleges személyiséggel állunk szemben? Tökéletesen úgy tett, mintha nem tudná, a bankjában nagyon nagy a baj – gyönyörűen megjátszotta, hogy minden a legteljesebb rendben van.
Engem, ti, nem ültettek le! Princz Gábor magabiztosan mosolyog (2004) / Fotó: MTI
Pedig ott öreg rókák is ültünk jó néhányan. […] Fölállt az egyik külföldi bank vezérigazgatója, és azt kérdezte: – Princz úr! Mikor láthatjuk a bank összesített, tényleg konszolidált, valamennyi kapcsolt vállalkozás adatait is tartalmazó mérlegét, és ki fogja azt aláírni auditorként? – Princz pedig mosolyogva közölte: –
Uraim! Nemsokára küldeni fogom mindannyiuknak! – Soha nem kaptuk meg. […] Sok ilyen >húzása< volt Princz úrnak.”
Kende: már miért is lenne rossz bankár?
Madarász egy akkoriban nagyot ment Népszabadság-interjúban a bukás után rossz bankárnak nevezte Princzet – de hát minek másnak is lehetne hívni ilyen irdatlan hiányok és pénztékozlás után –, amit Kende sérelmezett a könyvben. „Az Ön 1999 januári Népszabadság-interjúja erre a kérdésre egyetlen választ adott: Princz Gábor, úgy, ahogy volt, rossz bankár volt, nem volt megfelelő a szaktudása, csapnivaló, abnormális befektetései voltak és így tovább.
Ez azért nekem így nem stimmel, még akkor sem, ha én magam persze azt nem tudom, és pláne nem akarom megítélni, hogy Princz Gábor jó bankár volt vagy rossz”.
Bemutatták Kende Péter – Bank Bianco: A Postabank és Princz Gábor címû könyvét a Libri Könyvpalotában / Fotó: MTI
Pedig az eredmények láttán nem nehéz – és akkor még nem beszéltünk a különböző ügyekről. Járai Zsigmond, a Fidesz-kormány pénzügyminisztere is a ritka, keményen fogalmazók közé tartozott (persze a másik oldalon is állt):
„Szép álomként indult az egész: néhány nagyon fiatalember, megfelelő banki tapasztalat híján, elindult a nagy kalandra: hatalmas lakossági bankot építenek föl. Még azt is feltételezem, csupa jó szándékkal. Mikor kanyarodott el egészen másfelé, valóban a szélhámosság felé – azt csak ők maguk mondhatnák meg”.
„Mit ért szélhámosság alatt?” – kérdezte Kende. „Természetesen nem tudom bizonyítani, de nem vitás: a kilencvenes évek vége felé már olyan tranzakciók zajlottak a Postabankban, amelyekről az embernek már az a benyomása: ezek mások, mint a jóindulatú banki cselekvés. Mondok példát: a székház-ügy…”.
Kende: „A Palotás-féle Pharmatrade-székház?” Járai: „Persze, az.
A mögött a vagyon – valahová, valakiknek – kimentése szándékának kellett meghúzódnia, máskülönben nem jöhetett volna létre. A Princz-történet vége – mint mondjuk, a spanyol ingatlanügy – pedig már egyértelműen bűnözésbe ment át. Ez nem csupán a keletkezett lukak betömködése volt, hanem pénzek kiszivattyúzása. Amint a Palotás-golfklubnál is kívülről annyi látszik: értékén fölül vettek meg valamit, ami mégiscsak annak lehetséges útja, hogy ezért-azért pénzt adjanak ennek-annak”.
Palotás János (MDF) felszólal az Országgyûlés plenáris ülésén / Fotó: MTI
Palotás János pályafutására későbbi cikkemben még visszatérek, most röviden a székház-ügyről.
Palotás 1991-ben megvásárolta a Pharmatrade Kereskedőház Kft.–t az Állami Vagyonügynökségtől 824 millió forintért. A vételárból csak 10 milliót fizetett készpénzzel, a többit E-hitelből és Postabank-kölcsönből fedezte. Ekkor Palotás a Postabanknál még felügyelőbizottsági tag volt. Később 1,2 milliárd forintért adta el cége irodaházát a Postabanknak. Palotást később okirat-hamisítással és adócsalással vádolták, de felmentették a vádak alól. És most jön a jellemzően magyarországi csattanó: a perben kulcsszerepet játszott egy Erdős Tamás nevű ügyész, aki előbb visszavont egy vádpontot, végig teljesen indiszponáltan viselkedett, majd meg sem fellebbezte (!) az ítéletet. Ez már az ügyészségnek is sok volt, eljárást indítottak ellene, de ő inkább nem várta meg. Az eset után otthagyta az ügyészséget, és inkább ügyvéd lett.
De erről majd máskor.
A színfalak mögött folyt a pénz, elől mentek a reklámok
A lényeg: ez és a többi ügy akkor már ismert volt. S ha a széles közvélemény nem is rakta össze, a bennfentesek nyilván tisztában voltak az egésszel. Amíg a színfalak mögött folyt az egyre gátlástalanabb üzletelés – Princz a Horn-kormány alatt még inkább megerősödött, egyre magabiztosabb lett –, az előtérben 1997 februárjáig minden csodás volt. Az említett bankpánik után viszont még inkább szükség volt a pozitív üzenetekre. Üzenni kellett az embereknek.
A Postabank 1997 februárjának végén tényleg közel került a bedőléshez, a betétesek február 28-án gyakorlatilag rohamra indultak, és ha minden igaz, egyetlen nap alatt 10 milliárd forintot vettek ki, bár ez a következő napokra jelentősen csökkent. Princz a Reutersnek adott nyilatkozatában előre megtervezett akcióról, ügynökökről (!), rémhírterjesztésről beszélt. Ezután sietett a Horn-kormány a bank segítségére, így még komolyabb jelentősége volt a bank éves közgyűlésének, amelyet szokás szerint a Vígszínházban tartottak.
A Kurír címlapján is megjelent az üzenet: „Tőkét emel a bank.” A képen Princz mellett Kern András, Presser Gábor és Lukács Sándor vigyorgott.
Tőkét emelnek / Forrás: Kurír, Arcanum.hu
„[…] mint képünkön is látható, mosolygós csevej folyt a bankárok, Princz Gábor elnök-vezérigazgató, Pusztai Viktor vezérigazgató-helyettes és a művészek, Kern András, Lukács Sándor, valamint Presser Gábor között – írta címlapján a Postabank lapja. – Később bent, a nézőtéren már komolyabb dolgokról esett szó: a tanácskozók tőkeemelésről döntöttek, igazgatóságot és felügyelőbizottságot választottak a következő három évre.”
Ez a fajta látszatszínház korábban is működött. Két évvel korábban, 1995-ben még maga Horn Gyula is megjelent a közgyűlésen, és a következő viccesnek szánt fotó jelent meg a Kurír címlapján a szokásos közgyűlésről:
Nagy poén / Forrás: Kurír, Arcanum.hu
„Délelőtt tíz óráig az elnökségi székekre ültetett játék macik, a virágok és a hangjával jelen lévő Presser Pici játszhatták a főszerepet. Aztán megjelent az elnökség két illusztris vendéggel, Horn Gyulával és Suchman Tamással [privatizációs miniszter]. A mackókat visszavonultatták, elcsendesült a nézőtér, és Princz Gábor elnök-vezérigazgató szavaival élve rögtön bele is vágott a munkába a Postabank éves rendes közgyűlése, amelyet – a hagyományokhoz híven – az időközben megújult Vígszínházban tartottak.”
Ezt egy életen át kell játszani
Presser olyan szimbiózisban élt Princzcel és a Postabankkal, hogy az állandó szereplésen túl még külön dalt is írt nekik (állandó szerzőtársával, Sztevanovity Dusánnal), amit a korszak egyik akkor felfedezett csillaga, Hevesi Tamás énekelt nekünk a tévében, moziban, mindenhol. Nekünk: a személyes névmás nem véletlen, harminctól felfelé kevés olyan olvasó lehet, aki nem hallotta ezt a dalt. Kikerülhetetlen volt. „1993 nyarán keresett meg Geszti Péter, Presser Gábor és Herendi Gábor – mondta Hevesi Tamás a Napló című újságnak. –
A Postabank kitalált egy reklámfilmet, amelynek a főszerepére engem kértek fel. Egy énekest, vagyis önmagamat kellett alakítanom. Ez volt az a bizonyos >Ezt egy életen át kell játszani<. A közönségnek nagyon tetszett, és ez év elejétől beindult a gépezet. Elkészült a kazetta és a CD, amelyen LGT-dalokat énekelek.”
Az említett Napló örömmel számolt be arról, hogy a
„dal videoklipjét Las Vegasban a világ első húsz videoklipje közé sorolták és Gremmy Díjra terjesztették fel.”
Nem tudjuk, hogy mit takar a „Gremmy Díj”, de ha Las Vegasban ilyen jól szerepelt a dal, az az Amerikába vágyó újságolvasóknak azért jelenthetett valamit. Persze nem volt mindenki ilyen lelkes. Az akkoriban még üdítően friss és a sajtómunkások általános szintjéhez képest kifejezetten vicces Uj Péter kevéssé lelkesedett: „Nekünk Mohács kell! – gondolták a magyar válogatók, és a popzene nemzeti szellemétől áthatva nevezték Hevesi Tamás Ezt egy életen át kell játszani című bankreklámját, aztán a Hip-Hop-Boyst, a nekikeseredett, gettóba szorított magyar feketék sorsát megéneklő East 17-utánzatot, amitől nyilván padlót fogott minden felvilágosultabb popzenehallgató […]”.
De a kampány persze folytatódott: „A Postabank kért fel a dal eljátszására, és valóban úgy tűnik, hogy sláger lett belőle, hála a Presser-Sztevanovity duónak és a Postabanknak” – mondta a Nemzeti Sportnak Hevesi. A leglelkesebb szokásosan a Kurír volt:
„Egy fiatalember szinte valamennyi rádióállomáson és moziban ugyanazt a dalt énekli néhány hete. A refrénjét már szinte mindenki kívülről fújja: >Ezt egy életen át kell játszani…< Az urat Hevesi Tamásnak hívják, hosszú szünet után tért vissza a hazai rockéletbe.”
„Amikor hazajöttem, kisebb klubokban énekeltem. Erről szerzett tudomást Pici és Dusán, s látogatásuk egybeesett a Postabank igényével, hogy készüljön egy lüktető, tempós szám, amely kifejezi azt az életérzést, amely megfelel a bankról kialakult képnek, s erősíti is azt. Megszületett a dal, a clip, melyet a tévében és a mozikban is rengeteget vetítettek” – mondta Hevesi szintén a Kurírnak.
Presser és a Postabank mackója
Ma már szürreális, de a magát mindig szuverén személyiségként beállító Presser annyira odaállt a Postabank mellé, hogy még a mackóval is modellt állt: „Művészethez és művészekhez méltó színhelyen, a Postabank miskolci területi igazgatóságának palotájában vették föl a Zenebutik következő műsorát – írta természetesen a Kurír 1992-ben – A felvételen a többi között Presser Gábor is szerepelt, partnere a Postabank mackója volt.”
Várták a betéteseket / Forrás: Kurír, Arcanum.hu
A legérdekesebb, hogy Princznek és Pressernek állítólag még saját zenekara is volt. Bár sehol máshol nem találtam nyomát, a bennfentes Kende Péternek elhiszem a következő anekdotát.
Amikor Princz bohém személyiségéről írt, megemlítette, hogy egy olyan együttesben játszott, amelyben Presser és Karácsony is benne volt. Ez volt a Bank bianco – akár a könyvének címe.
„A Postabank-bulikon rendszeresen föllépett a Bank Bianco együttesben, latin dzsesszt játszottak. Presser Pici zongorázott, Murányi dobolt, Karácsony János gitározott – és Princz Gábor basszgitározott és énekelt. Egész jól”.
Bank bianco – elég furcsa név és még furcsább poén.
Presser: Sosem kilincseltem, mi mindig is vállaltuk ezt
Presser javára írhatjuk, hogy azon kevesek közé tartozott, akik Princz bukása után sem fordultak el mellőle. A zenész 1999-ben a Népszabadságnak beszélt a Postabankról, de persze semmiben nem érezte magát felelősnek: „Sosem kilincseltem. Viszonylag ismert történet: hét éve a Postabanktól egyszerűen felhívtak, mondták, ha tényleg szponzori támogatáson múlik a nyugati pályaudvari LGT-koncert, akkor Princz Gábor elnök-vezérigazgató kérdezted, hogy csütörtök reggel fél nyolckor tudok-e vele találkozni.
Mondtam, fél nyolckor nem. Tizenegy után.
Erre mondták, hogy jó, akkor legyen fél tizenkettő. Bementem, és Princz felajánlotta, hogy a bank kizárólagos szponzora lenne a búcsúkoncertnek. Én meg beleegyeztem. így kezdődött. Úgy érzem, sok jó ügyben vettünk részt, azt, hogy a Postabank bennünket szponzorált, persze lehet szeretni vagy nem, lehet helyeselni vagy nem, de mi legalább mindig is vállaltuk.”
Nem tudom pontosan értelmezni, hogy pontosan mi az a „sok jó ügy”, de a szokásos szétkenés elég elszomorító egy Presser nagyságú egyéniségtől: „lehet szeretni vagy nem, lehet helyeselni vagy nem”. Maradjunk annyiban, hogy a hírnevére különösen ügyelő Presser Princz bukása után nem véletlenül magyarázkodott a vele baráti sajtónak. Így nézve érthető, hogy a 168 óra is a védelmére sietett, annak adott interjújában szintén azt hangsúlyozta, hogy ő nem kilincselt.
Mester Ákos, Presser, Forró Tamás, ők felügyelték a Magyar Nemzetet
Presser védekezése valahol érthető, kevesen vagyunk képesek a szembenézésre, márpedig ő vastagon benne volt a Postabank ügyeiben, arcát, befolyását, kapcsolatait adta az egészhez.
Sőt, tagja volt annak az igazgatótanácsnak, amely a Magyar Nemzet „irányultsága” felett őrködött. Utóbbi az igazi bohóctréfa.
Ezzel a történettel visszatérünk cikkem kezdetéhez, a sajtóholdinghoz. Szintén a Horn-kormány 1994-es, egész pályás letámadásának idején történt, hogy az akkor leginkább csak papíron nemzeti-konzervatív elkötelezettségű – Avar Jánosokkal, Várkonyi „Técsy” Tibor titkos munkatársokkal terhelt – Nemzetet bekebelezte a Postabank. A liberális Magyar Hírlap 1996. januárjában így tudósított az eseményről: „A Magyar Nemzet új tulajdonosának, a Postabank sajtóholdingjának képviselői megerősítették tisztségükben a napilap eddigi vezetőit. A tegnapi szerkesztőségi értekezleten azt is bejelentették, hogy az újság politikai irányultságát és tartalmi jegyeit illetően sem terveznek változtatást. Küllemében azonban néhány hónapon belül megújul a lap.” A Hírlap megszólaltatta az újság korábbi MSZMP-tag főszerkesztőjét, Tóth Gábort, aki szerint céljuk az maradt, hogy a Nemzet „korrekt, mértéktartó lap legyen, amely nem pártokban és koalícióban, hanem polgári, nemzeti értékekben és azok megőrzésében gondolkodik”.
A Postabank sajtóholdingját ekkor már nem Kende vezette, hanem Murányi Róbert (ugye ő is bandatag volt a Bank bianco-ban), akinek Németh Péter és Szűcs Gábor voltak a társelnökei. Az igazgató-tanács sem állt akárkikből:
„Kende Péter, Presser Gábor, Ungvári Tamás, Erdős Ákos, Forró Tamás, Mester Ákos, Eötvös Pál, Palik László és Héder Barna”.
Ízlelgessük ezeket a neveket, és gondolkodjunk el azon, mennyire volt akkor kiegyensúlyozott a magyar sajtó.
Folytatom.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS