Az ukrán történelemkönyvekből megtudhattuk, hogy az ország első térképét mamutagyarra rajzolva találták meg, hiszen az ukrán ősembernek jobb dolga sem volt, mint megörökíteni a kozákok hazáját, a térképre természetesen rákerült Kárpátalja és a Krím-félsziget is. A világpolitika azonban úgy tűnik nem vette figyelembe az ukrán történetírás csodás meséit és egy kissé átszabta a határokat. De milyen az élet a Krím-félszigeten? Tekintsünk be a “megszállt” terület mindennapjaiba.
A Fekete-tengeren elhelyezkedő félsziget több ponton is hasonlít Kárpátaljára. A két terület nagyjából ugyanannyiszor cserélt gazdát az elmúlt száz évben, és nagyjából ugyanannyira történelmi részei Ukrajnának. A Krím önálló állam mindössze a Krími kánság idején volt, amit később II. Mehmed szultán a birodalmához csatolt, később innen az Orosz birodalom kötelékébe került, a polgárháború alatt a fehérek tartották megszállás alatt, a második világháborút követően pedig a Szovjetunió önálló tagköztársaságává vált. Ekkor még a lakosság többségét a tatárok tették ki, azonban őket Sztálin parancsára nagyrészt kitelepítették a Volga menti tagköztársaságokba, és megkezdődött az örmény, azeri, de főképpen az orosz lakosság betelepítése. A félsziget egészen 1954-ig volt autonóm tagköztársaság, ekkor azonban Hruscsov, egyfajta ajándékként szülőhazájának, az Ukrán SzSzK-hoz csatolta. Nos, Kijev számára a terület ekkor emelkedett ki a tengerből, ugyanis a hivatalos történetírás szerint a Krím mindig is Ukrajna részét képezte.
Lőporos hordó a Fekete-tengeren
Önrendelkezés kontra területi egység
Hruscsov ajándékának jelentősége akkor még előreláthatatlan volt. Hiszen 1954-ben még a CIA sem számított arra, hogy a Szovjetunió valaha is felbomlik, honnan tudhatták volna Moszkvában? Az, hogy a félsziget elvesztette önálló tagköztársasági voltát egyben azt is jelentette, hogy 1991. után nem számíthattak a függetlenségre. A Szovjetunió széthullása után a legtöbb tagköztársaság önálló állammá vált (némelyik úgyis, hogy nem igazán akart lásd Oszétia, vagy akár Fehéroroszország), azáltal viszont, hogy a Krím az USzSzK részét képezte nem volt lehetőség arra, hogy külön utakra léphessen. A Szovjetunió szétesésével felmerült ugyan a lehetősége egy függetlenné válásról szóló népszavazásnak, azonban a félsziget lakói akkor nem kaptak lehetőséget arra, hogy elszakadhassanak a frissen alakult országtól. Sokan ezért a 2014-es népszavazást egy több mint húsz éves tartozás törlesztésének tekintették.
Akár “kicsi zöld emberkék” békével jöttek
A “kicsi zöld emberek”
2014-ben Ukrajnában kitört a második narancsos forradalom, elüldözték az oroszbarát kormányt, Tyimosenkó kiszabadult a börtönből és újra a Nyugat felé fordultak. Azt nem jelenthetjük, ki, hogyha a tüntetéssorozat sikertelen, akkor az ország elkerüli a polgárháborút, valószínűleg hasonló fegyveres felkelések törtek volna ki, csak a nyugati megyékben. A politika azonban másként alakult, a harcok súlypontja az orosz többségű keleti területekre helyeződött. Bár a fegyverek a Donyeck-medencében sültek el, a Krím lőporos hordó maradt. A félsziget lakosságának többsége több mint ötven éve orosz ajkú volt, az autonóm köztársaság parlamentje Janukovicsot támogatta, és egyértelműen tartottak a retorziótól a hatalomváltás után. Ekkor jelentek meg a “kicsi zöld emberek”. Azonosító nélküli fegyveresek, akik a terület biztosítását látták el, és bár egyértelműen orosz katonák voltak, hivatalosan ez sosem nyert igazolást. A helyzetet tovább nehezítette a fekete-tengeri flotta helyzete. Oroszország elméletben 2042-ig használhatta volna a félsziget kikötőit a saját flottája bázisaiként. Amikor azonban az azonosító nélküli katonák először megjelentek és az ukrán flotta megkapta a parancsot a kikötők lezárására, meglepő dolog történt: a zászlóshajó felhúzta az orosz zászlót. A vezérhajó példáját pedig követte szinte a teljes ukrán hadiflotta. Néhány kisebb naszád és cirkáló maradt csupán Kijev fennhatósága alatt, amelyek Odessza kikötőjében állomásoztak. Mikor négy évvel később az ukrán flotta támadást intézett a Kercs-szoroson épülő autópálya ellen, összesen három ukrán hajó nézett szembe tíz orosz járőrnaszáddal. Az eset kimenetele előre látható volt. A szárazföldi csapatok szabad elvonulást kaptak a félsziget területéről, akik éltek ezzel a lehetőséggel azok, akik az ukrán médiában mint “krími menekültek” jelentek meg. Ehhez hasonló események zajlottak a később polgárháborús övezetté váló keleti megyékben is, ahol komplett hadosztályok álltak át a felkelők oldalára. Az esetek oka nagyon egyszerű és az ukrán hadsereg összetételében keresendő. Azokon a területeken, ahol a nemzeti kisebbségek nagyobb létszámban éltek, értelemszerűen kedvezőbb volt a katonai szolgálat teljesítése egy kisebbségi számára. Példának okáért, mikor e sorok írója még középiskolásként megfordult a hadkiegészítő parancsnokságon, arra a kérdésre, hogy hol teljesítene szívesebben szolgálatot annak ellenére választotta a haditengerészetet, hogy ott egy fél évvel hosszabb a kiképzés. Mindenki tisztában volt vele ugyanis, hogy egy magyar vagy éppen orosz nemzetiségű újonc élete sokkal könnyebb a Krímen, mint az ultranacionalista nyugati megyékben.
2014. március 16-án népszavazást tartottak a Krímben, nemzetközi megfigyelők nem vehettek részt rajta, azonban az azóta közzé tett adatok szerint a lakosság több mint kilencvenöt százaléka szavazott az Ukrajnától való elszakadásra és az Orosz Föderációhoz való csatlakozásra. Pár órával később a Kreml elfogadta a krími parlament indítványát, és a terület Oroszország részévé vált. A népszavazás azóta is vitatott. A nemzetközi megfigyelők hiánya miatt sokan dobálóznak azóta is a választási csalás vádjával, hivatalosan mindössze tizenegy állam fogadta el a referendumot a világon. Az ukrán álláspont szerint Moszkva megszállta a félszigetet és azóta is katonai ellenőrzés alatt tartja.
Az orosz “elnyomás” évfordulójára emlékeznek a Krímben MTI/EPA/Jurij Kocsetkov
Nem a miénk, de mégis kérjük
A keleti megyékben kitört a polgárháború, a Krím pedig orosz felügyelet alá került. A Donyeck-medence elvesztése természeti erőforrásai miatt bénító veszteséget jelentett Ukrajna számára, azonban a félsziget jelentette az ország turisztikai központját, és elcsatolásával – bár több nagyobb kikötő is Kijev kezében maradt, mint például Odessza – az ukrán kormány elvesztette az ellenőrzést a Fekete-tenger felett. Az ideiglenesen kinevezett ukrán kormányfő, Olekszander Turcsinov a hadsereget Kelet felé fordította Dél helyett, és bár az ország vezetése ezt soha nem ismerné be, de Ukrajna lemondott a Krím visszaszerzéséről. Látszat intézkedéseket tettek ugyan, főként azért, hogy a szélsőjobbot megnyerjék. Ezek egyik legfurcsábbika az, hogy az egyetlen őshonos kisebbségként elismert népcsoport Ukrajna területén belül a krími tatár. A Porosenko-adminisztráció célja ezzel a döntéssel egyértelműen az volt, hogy a Krím legnagyobb kisebbségét megnyerje Kijev számára, azonban a lépés kevésnek bizonyult. Oroszországban eleve jobbak a nemzeti kisebbségek kilátásai mint keleti szomszédunknál, ráadásul, mikor 2014. áprilisában Ukrajna elzárta a félsziget vízellátását, ezzel kvázi kiszomjaztatva a lakosságot, a helyi lakosság egységesen Ukrajna ellen fordult. Moszkva viszont megmentőként jött ki az ügyből. Putyin elrendelte ugyanis a Kercs-szoroson átívelő autópálya és vízvezeték megépítését, ezzel megoldva a félsziget közművesítési problémáit, ráadásul a gesztus szimbolikus jelentőséggel is bírt: biztosította Oroszország és a Krím egységét.
Út a hazába: autópálya ível keresztül a Kercs-szoroson MTI/EPA/AFP pool/Alekszandr Nyemenov
A Krím lakossága pedig nemzetiségre való tekintet nélkül hálás. A félszigeten nőtt az életszínvonal, a turizmusban időlegesen visszaesés volt ugyan tapasztalható, de Moszkva nagy erőket fordít a terület népszerűsítésére, afféle belföldi turisztikai propagandát folytatva. Emellett az orosz oligarchák is megkapták az ukázt: be kell fektetni az új tagköztársaságba. Közöttük is kiemelkedő Alekszandr Lebegyev, aki a terület legnagyobb mecénásává nőtte ki magát az évek során. A milliárdos befektetései között nemcsak szállodák, és szabadidőközpontok vannak, de vagyonokat költött a helyi infrastruktúra fejlesztésére, kórházak és iskolák korszerűsítésére, valamint ő a Kercs-szoroson átívelő autópálya egyik legnagyobb részvényese. A beruházásoknak és a Krím-félszigetbe tolt milliárdoknak egyértelmű célja van: a lakosságot Oroszország mellé kell állítani, megmutatni, hogy Moszkvával jobban járnak mint Kijevvel. A módszer pedig láthatólag működik. Évente megünneplik a félsziget Oroszországhoz csatolását, a fizetések és nyugdíjak magasan meghaladják az orosz átlagot is, egyfajta kirakatból bemutatva az ukránoknak, hogy mennyivel jobb az élet Oroszországban.
Nem tisztem megítélni, hogy mennyire volt tiszta a 2014-es népszavazás, sőt, minden jel arra mutat, hogy Putyin keze elérte az urnákat, az azonban tény, hogy ez inkább bebiztosítása volt, egy egyébként is győztes választásnak. A Krím lakói, még ha ukrán nemzetiségűek, akkor sem tartották magukat soha Ukrajna polgárainak, az életszínvonal valóban javult és a nemzetiségi feszültségek is eltűntek Moszkva gondoskodásának köszönhetően. Ha újra népszavazást tartanának a félszigeten, ahol nemzetközi megfigyelők is részt vehetnek, valószínűleg újra ugyan ezt az eredményt kapnánk, és ezt, még ha nem is ismerik be, de Kijevben is jól tudják.
Forrás: rada.crimea.ua/alebedev.org/myrmekion.ru; Fotó: WikiCommons
Facebook
Twitter
YouTube
RSS