A baloldal nem marad mindig a földön
Ezerrel zajlik a baloldalon a gyászmunka. Ennek persze vannak feltétel nélkül szórakoztató és sajnos egész elgondolkoztató részei is. Az utóbbit majd rögvest kifejtem, de kezdjük a szórakoztató tartalommal. Mert higgyék el nekem, abból is van bőven! Nézzük csak meg például mindenki Fleck Zoltánját. Az embert, aki egyetemi katedráról rettegte végig az elmúlt éveket. Hiszen a diktatúrák már csak olyanok, hogy a velük egyet nem értő embereknek egyetemi munkákat, tanszékeket és egyebeket biztosítsanak. Úgy nem veszélyesek, gondolhatják gonosz módon.
Csak így fordulhat elő, hogy Fleck Zoltán továbbra is zavartalanul mérgezheti a friss jogász- és politológusgenerációk fejét alkotmányjogi szempontból. Az az ember, aki a választások előtt előadta, hogyan jogszerű és igazságos feles többséggel is alkotmányozni. Úgyszintén az az ember, aki egyébként az elmúlt években Sorostól negyvenhárommillió forintot kapott a kis mutatványai finanszírozására. Micsoda meglepetések! És megint csak úgyszintén ugyanaz az ember, aki immár arról delirál, hogy a választókat bizony át kell verni, mert különben azok majd mindig leszavaznak a Zorbánra. Ez kétségkívül egyszer bejött a gazdájának, 2006-ban. Egyszer.
No, de hát tudjuk az örökbecsűt Heller Ágnestől, ugye? Ő volt az, aki még a baloldal Jobbikkal való orgiája előtt elmondta az ATV-ben, hogy a jogállam helyreállítása mindig demokratikus. Értik, ugye? Így néz ki, ha előjön a rákosista reflex. A jogállam helyreállítása mindig demokratikus, akárhogyan is történik. Ízlelgessük. Aztán mi van a mi Ferinkkel? Akinek ambíciói a vereség óta mintha sokkal jobban ágaskodnának, mint a kampányidőszak egész terjedelmében. Ő már ott tart, hogy bizony legyen mindenki Gyurcsány! Sőt, még egy erre felhívó kitűzőt is kapott valamelyik ifjú rajongójától. Szinte ragyog s gagyog a színpadon, úgy mórikálja magát, megmutatva, hogy a pszichózis – hogy finoman fogalmazzak – még előrehaladottabb állapotban tart, mint eddig, másfelől miért is ne tenné? Immár színről színre látszik, a legutolsó ellenzéki szavazó előtt is, hogy ő a góré. Övé a legnagyobb ellenzéki frakció, övé az egyetlen olyan ellenzéki párt, ami legalább egy valamirevaló vidéki felépítettséget meg tud mutatni, és övé az egyetlen komolyan vehető hátország is. Állíthatja egy friss kimutatás szerint az ellenzéki szavazók háromnegyede azt, hogy Gyurcsány nélkül valószínűbb lenne az ellenzék hatalomra kerülése – ez mióta is új fejlemény? Tán 2010-ben és azóta mindig nem ez volt a helyzet? És ettől függetlenül mindig rászavaztak arra az összefogásra, amelyik Gyurcsányt úgy tartalmazta, mint habos sütemény tetejében a konyakos meggyet. Valamint mindig elmondták, hogy a gyurcsányozással már nem lehetne hatni senkire. Hát annyira régen volt!
Úgyhogy ne legyen kétségünk afelől, hogy ugyanez a réteg – ami persze annyira nem sok, de pont az, amelyik mindig örömmel hisztériázik, miután a kóla-kakaó kombótól persze, hogy összefosta magát, hiába szóltak neki, hogy ne tegye – 2026-ban is leszavazna egy gyurcsányista összefogásra. Tudják, hogy megy ez, igaz? A nagy értelmiségi tótumfaktumok minden katasztrofális vereség után elmondják, hogy jól van, Gyurcsánnyal együtt bizonyosan nem megy, majd az aktuális választások felé közeledve, mondjuk annak előtte egy évvel lassan rádöbbennek – és erre biztatnak mindenki mást is –, hogy na jól van, most, de tényleg csak ez egyszer még le kell szavazni arra a listára, amelyik Gyurcsányt is tartalmazza. Aztán, ha már nyertek, akkor mindent újra lehet – és persze újra is kell! – gondolni, de tényleg, lécci, lécci, csak utoljára szavazzatok a Ferire! Ezért aztán kezeljük a helyén az ellenzéki gyászmunkát. Most semmire sem drága nekik, hiszen egy hónap sem telt el április harmadika óta. Senki sem fog erre emlékezni két-három év múlva.
Vannak itt azért eggyel érdekesebb fejlemények is. Olyanok, amire oda kell figyelni, hátha egyszer valamit komolyan vesznek. Ezek közül is kimagaslik Donáth Anna pontokba szedett dolgozata, amelyet a megújult ellenzéki politikáról írt. Vigyázzunk, Donáth Anna, szeretjük vagy sem – nyilván nem –, egyáltalán nem hülye figurája a baloldalnak, sőt, okos, éppen ezért veszélyes. És azok a tételek, amelyeket elénk tárt, a figyelmünkre érdemesek. Egyfelől végigveszi azt, hogy a magyar társadalom jelentős része egyszerűen nem nyitott, mi több, taszítóan hat rá az a fajta szélsőséges, forradalmi lendület és attitűd, ami meglehet, a kemény magnak kell, de új rétegekre hatni nem lehet ezzel a kommunikációval. Bár nem mondja ki, de nyilván arra gondol, hogy a letartóztatások, bebörtönzések és repüléstilalmi zónák lebegtetése egyszerűen nem alkalmas arra, hogy széles rétegeket nyerjen meg, kivéve a Vágó István Fan Club tagjait.
Azt is elmondja, hogy a nyugati identitáspolitikát nem lehet szolga- és mintaszerűen átvenni, mert ennek sincs idehaza felvevő közege. Azt már én teszem hozzá, hogy a hagyományos, baloldali pártok kiüresedése – immár itthon is – éppen azért történt meg, mert identitáskérdésekben – de csak addig – elmentek a falig, a hagyományos munkásréteget pedig, amit képviselni voltak hivatottak, az út mellett hagyták. Vajon miért győzött 2016-ban Donald Trump? Miért ért el csupán 1,8 százalékot a szocialisták jelöltje Franciaországban az elnökválasztáson? Miért jönnek fel az ugyan teljesen balos, néha szélsőséges, de felettébb szuverenista baloldali kezdeményezések szerte a világon, Dél-Amerikától Európáig? Mert a hagyományosnak mondott balos gondolat kiüresedett és helyébe benyomult az őrület, a BLM-től a megnézni is tilos egy nőt-féle gondolkozásig.
Nem mondom, hogy Donáth javaslatait bárki is betartja a baloldalon és legyünk őszinték, jobb is lenne, ha nem tennék. Birkózzanak csak a sárban. De egyszer majd megint lesz versenyhelyzet, addig pedig mindig jobb, ha szárazon tartjuk a lőport.
