Háborúzni nem felejtettünk el, de békét kötni már igen

Itt, Európában a teljes és totális biztonság megalapozottnak látszó illúziója életünk része. Hiszen évtizedek óta fennáll, mindig és szinte érinthetetlenül, és így az emberi elme öncsalása természetesnek és öröknek gondolja. Maximum annyit tudhatunk a világunk szertefoszlásáról, hogy látunk baleseteket, ipari és természeti katasztrófákat, amelyek – hála Istennek – lokálisak, és a civilizáció fennmarad és a bajbajutottak segítségére siet. A háborúban azonban ennek a segítségnek a lehetősége megszűnik vagy nagyon korlátozott lesz. A háború tényleg mindent elvesz, csak a szenvedés és a halál marad.

Mi, magyarok totális háborút utoljára talán a kalandozások korában kezdeményeztünk, de a török hódoltság óta bizonyosan nem akartunk elpusztítani egyetlen kultúrát sem a környezetünkben. Nagy áldás ez: a magyar társadalom többségének sok generáció óta nem lehet eladni olyan ideológiát, ami ennyire pusztító lenne. Nemcsak erőnk nincs ehhez a szélsőséghez, hanem szándékunk sincs rá. Áldozatai azonban már számtalanszor voltunk a germán és iszlám barbarizmusnak, az osztrák és német ostoba gonoszságnak, és a marxizmus nyugati eszméjétől megvaduló Oroszországból Szovjetunióvá aljasuló pánszlávizmusnak, az orosz birodalmi eszmének. A totális háború technológiai elsősorban és nem ideológiai. Az emberiség – pontosabban: Európa – az első világháborúban szembesült először a totális háború kényszerével. A technika fejlődése és a tömegesedés, az ipar hatalmas kapacitásai lehetővé tettek, hogy a háború a hátországba is eljusson, sőt, ott tomboljon igazán. Ezekben a háborúkban mindenki katona és senki nem ember. A totális háború mindenki ellen folyik, mert már rég nem lehet másképp háborúzni.

A propaganda azonban minden népnek és hátországnak hazudik a háború mibenlétéről. Minden hadsereg a saját tükörképével harcol, azzal szembesül, amit maga is hajlandó megtenni. A technikai felszereltség, a fegyverek mennyisége és minősége lehet különböző, de ritka és pillanatnyi kivételektől eltekintve a háború mindig és mindenütt a lehető legbrutálisabb és a legaljasabb. A harcmezőn vannak persze emberségesen viselkedő katonák és parancsnokok is, de a harci körülmények, a harci helyzet nagyon sokszor nem engedi meg azt, hogy emberségesek legyünk, mert a parancsot teljesíteni kell, győzni kell és túl kell élni. Ha tíz civilből egy partizán, aki katonákat akar ölni, akkor végül minden civilt meg fognak ölni a katonák. Kivételek vannak, de azok csak erősítik a főszabályt. Az oroszok és az ukránok ugyanannak a katonai iskolának a képviselői, amelyek még a nyugati hadseregekhez képest is kevéssé becsülik az emberi életet. A nyugatiak az első világháború után, miután a lakosságuk szembesült azzal, hogy a saját hadseregük tisztjei, főtisztjei hogyan hajszolták százezrével a halálba a saját katonáikat teljesen értelmetlenül, kierőszakolták a saját elitjükből, hogy ez a lehetőség többé ne legyen norma ezeknek az országoknak a hadseregében.

Ehhez képest a kommunista Szovjetunióban – a paraszttá lett közkatonákat amúgy is lenéző cári tisztikarhoz képest is – semmibe vették a katonák és a civilek életét, a sajátjaikét is és mindenki másét is. A mai orosz és ukrán hadsereg a Vörös Hadsereg utódja, apáik és nagyapáik és dédapáik még közösen gyilkolták a lengyeleket, a német hadifoglyokat és lakosságot, minket, magyarokat 1956-ban és később a lakosságot Afganisztánban. Ahogy az 1917 utáni orosz polgárháború brutalitása ugyanúgy alapult etnikai gyűlöleten, mint ideológiain, és természetesen a harctéri tapasztalatokon és sokkon. Ma az oroszok saját maguk szerint a saját földjükön, orosz földön harcolnak a náci ukránok ellen, és azt kapják vissza, amit ők tanítottak meg az ukrán tisztikarnak és amit ők adtak mindenkinek, akivel a Szovjetunió és Oroszország harcolt az elmúlt 120 évben. De ettől még az ukránok pont olyanok és pont ugyanazt teszik, mint az oroszok. Gyilkolják egymást válogatás nélkül. A csatatérnek nincs erkölcsi dimenziója. Sztálin parancsára a Vörös Hadsereg alakulatai német egyenruhában terrorizálták, kínozták, gyilkolták a szovjet polgári lakosságot, hogy eltüntessék a németek iránti szimpátiájukat azokon a területeken, amit majd úgyis elfoglalnak a németek.

Eleve a katonák, a harcoló alakulatok, a tisztikar felülemelkedése a bosszúvágyon, a dühön nem a legyőzött ellenféllel kapcsolatos empátián, hanem azon a felsőbbrendűségi érzésen alapul, hogy mi ennél jobbak vagyunk. Hiszen akivel empatikusak vagyunk, azt nem vagyunk képesek megölni. Ehhez a felülemelkedéshez azonban nagyon erős becsületkódexszel rendelkező tisztikar kell, amelyet a politikai vezetése folyamatosan megerősít ebben a meggyőződésében. Ez a gondolat keleten, tőlünk keletre fel sem merül. De az ütközetben amúgy sincs értelme ennek a logikának; ha egy kórházban ellenséges tüzelőállás van, akkor azt meg kell semmisíteni, tekintet nélkül a járulékos veszteségekre. Ha az elfogott ellenséges katonáktól olyan információ szerezhető, amely csökkenti a saját veszteségeket, akkor bizony egyetlen katona sem fog habozni ütközet közben, hogy megkínozza őket. Mert ez a háború, a mindenfajta erkölcsi és lelki megfontolás nélküli, célzott totális embertelenség.

A háború mindig a politikusok háborúja és nem a katonáké. Ukrajna politikai vezetői ma elsősorban a realitások ellen küldi harcba a katonáikat és csak másodsorban Putyin hadserege ellen. Sosem lehet tudni, hogy végül hogyan alakul a harctéri helyzet, miként működik a nyugati technológia korlátozott bevetése az oroszok ellen, de a mostaninál százszor nagyobb nyugati segítség nélkül, ami tartalmazza a harmadik világháború kockázatát hordozó katonai beavatkozást is, Ukrajna bizonyosan veszít. Az oroszok most átcsoportosítanak és azt fogják csinálni, amihez a leginkább értenek: teljesen gátlástalanul erőt fognak alkalmazni és szétlőnek mindent Ukrajnában. Elpusztítanak minden középületet, gyárat, erőművet, utat, vezetéket, iskolát, kórházat, hidat, minden egyes fedezéket, tüzelőállást, mindent. Csak az ukránok kerülhetnek rosszabb helyzetbe, az oroszok már nem. Hacsak persze nem csinál valamelyik elmebajos atomháborút valami NATO-beavatkozással. Az oroszok számára egyre lényegesebb lesz, hogy példát statuáljanak Ukrajnával. Akár annyira is, hogy Ukrajna gyakorlatilag eltűnjön a térképről és az ukránok fele-kétharmada nyugatra meneküljön. Minél tovább tart a háború, Putyinnak annál nagyobb győzelemre lesz szüksége. És megvannak az eszközei ehhez a győzelemhez. Lehet, hogy az oroszok nagy része most csalódott Putyinban, de nem azért, mert háborúzik, hanem mert nem győzött látványosan és gyorsan. De ha győz, ezt a neheztelést elviszi a győzelmi parádé, mert ilyenek az emberek és ilyenek az oroszok.

Mindenki pontosan tudja, hogy az ukránok nem voltak a helyükön, sem államalkotó nemzetként, sem a hatalmukba került területek tekintetében. Az ukránok eddigi totális háborúikat mindig az oroszok oldalán vívták, 1945-ben a győztesek oldalán voltak. Szörnyű történelmük volt, iszonyúan sokat szenvedtek, de szinte semmit nem tanultak ebből. Ha vesztenek – márpedig veszíteni fognak –, akkor Zelenszkij és a filmkészítő társai lesznek a hibásak, pillanatok alatt ő lesz a leggyűlöltebb ember az egykori Ukrajnában, többek között azért, mert ilyen a szláv lélek: valakit gyűlölnie kell a rossz sorsa miatt. Előbb lesz az Azov légió az orosz hadsereg valamilyen paramilitáris segédcsapata, mint Zelenszkij szeretett ember a Dnyepertől keletre és nyugatra. Ukrajnának már vége, csak kell még sok ezer halott, hogy ez az érintettek számára is nyilvánvaló legyen. Európa teljes tévedésben van. Ebben a háborúban mi az oroszokat nem kényszeríthetjük békére; mi csak az ukránokat vehetjük rá arra, hogy kössenek békét. Minél előbb lesz ez, annál több marad Ukrajnából és annál kevesebben halnak meg teljesen értelmetlenül. Nagyon ritka az olyan háború, amelyet a "jók" nyernek meg, legfeljebb akkor, ha a győztesek határozzák meg a "jó" fogalmát. Mi, magyarok igazán tudjuk, hogy mennyire nem létezik olyasmi, hogy igazságos béke. Akkor igazságos háború hogyan is lehetne?

A békéért bármennyire is sokat kell fizetni, bizonyosan olcsóbb lesz, mint a győzelem. Európa tragédiája, hogy nem békét akar, hanem le akarja győzni az oroszokat. Amit lehet, azt el akarja venni most az oroszoktól büntetésből, de semmit nem hajlandó a békéért cserébe adni Oroszországnak. Ha van háborús gondolkodásmód, akkor ez az. Mi, európaiak semmit sem tanultunk.

Vezető kép: MTI/EPA/Roman Pilipej