Hisznek abban, hogy a településnek és a kárpátaljai magyarságnak van jövője, akik a háború miatt elmentek, azok idővel hazatérnek, ezért a legnagyobb bizonytalanság közepette is a jövőre koncentrálnak és építenek Kisdobronyban. A kárpátaljai település egy mondhatni színmagyar falu az ungvári járásban. Lakossága a kétezres évek elején közel kétezer fő volt. Ma a pontos számát nem tudjuk; a lakosok körülbelül 25-30 százaléka tartózkodik jelenleg külföldön. Vegyes házasságokból adódóan néhány ukrán él csak itt, illetve belső menekültek közül is néhány család itt lelt menedékre. Egyszerre próbálják a település korosztályait megszólítani, összefogni. Nagy örömük, hogy az egyházi óvodában bölcsődei csoportot tudtak indítani. Az „Égigérő” Református Óvoda a játszótér bővítését tervezi, illetve egy intézményi kisbusz szükségét fogalmazták meg. Az óvodában ukrán és a magyar gyerekek együtt játszanak, növekednek. Egyszerre tanulnak meg beszélni, és szavak nélkül is megértik egymást. “Igazi szeretetnyelv a kisgyermekeké! Bárcsak mi is megtanulnánk ezt, és nem lennének nemzetiségi konfliktusok!” – mondta a PestiSrácok.hu-nak Bernát Tamás kisdobronyi református tiszteletes.
Épp százéves jubileuma van annak, hogy a trianoni békével kapott határok után megszerveződött a Kárpátaljai Református Egyházkerület. A település évek óta újítgatja templomát, hisz idén kerek 150 éves a megszentelt hajlék! Imáik központi témája, hogy a nyárra tervezett templomszentelésre béke legyen az országban, és a kényszeresen távol lévő családtagokkal végre együtt adhassanak hálát.
A járvány, majd a háború pusztítja a közösségeket, mi a hit és az összefogás erejével közösséget építünk
Előbb a járvány, majd a háború zilálta szét a generációs kapcsolatokat és a hagyományokat
A konfliktusok nem azért alakulnak ki, mert sokféle ember, több nemzet van együtt. Inkább azért, mert nem találják meg azt a közös nevezőt, helyes utat, amin mindenki egyaránt előrébb juthat. Mi a településünkön és a gyülekezetben is ezt próbáljuk hirdetni, megélni
Az épülő ravatalozó látványterve
A hagyomány gyökere, hogy a saját kézzel, rokoni segítséggel épült házak valóban otthonok voltak. Korábban nem voltak öregotthonok, gyermekotthonok, vagy kórházi elfekvők: a családi házban volt mindenki otthon. A születés, az életbe való belépés, és az elmenetel kapuja is a családi ház volt. Itt éltek meg minden örömet és bánatot. Ez a folytonosság mély értékeket adott át, és a veszteségnél a gyógyulás is eltudott kezdődni.
A covid-szabályozások ezt a rendet is átírták: sok esetben a betegeket mentőben vitték el- és egy idő után koporsóban szállították egyenesen a sírhoz. Nem volt lehetőség beteglátogatásra, ápolásra, búcsúra sem. A halál fenyegetőbb lett, az elválás pedig méltatlan.
A közös veszteség is kapcsolódási, találkozási pont: szomorkodók és vigasztalók, meggyengültek és bátorítók együttléte. Azt a vigaszt és erőt, amit baráti, gyülekezeti együttlét jelent, semmilyen szociális rendszer nem tudja pótolni. Kárpátalján valamennyi gyászszertartás egyben gyászistentisztelet is. Ekkor fogalmazódott meg mindannyiukban a gondolat, hogy kellene egy méltó környezet a fájdalmas búcsúhoz
Az egész falu összefogott, hogy ravatalozót építsenek a temetőben
Egy rendkívül széleskörű összefogásról van szó, hiszen minden itt élő érzi ennek szükségét. Az építkezés csak adományokból, felajánlásokból történhet meg. Háború dúl, kórházakat, iskolákat bombáztak le. Ezért létrehoztak egy civil alapítványt, melynek alapítói a községi vezetők és a református lelkész. Járható útnak látják, hogy az épület is gyülekezeti tulajdonban legyen. Minden lépést együtt terveznek meg és beszélnek át, folyamatosan tájékoztatva a lakosságot
Hálát adunk az életért, és reménységgel nézünk előre. Nekünk erre az üzenetre van szükségünk, és ez fogalmazódik meg az építésben
Az első feladat túlélni, de építeni is kell, hogy azoknak, akik elmentek, legyen hová hazatérni
Eddig körülbelül félmillió forintot gyűjtöttek össze az itt élők. Ebből készült a tervrajz és az engedélyek beszerzése. A parcella tisztítása, környezet rendezése is közmunkaként, önkéntesen történt. Egy helyi vállalkozó azt is felajánlotta a fundamentum megöntésének finanszírozását.
Kisdobronyban átlagosan 25-30 temetés van évente. Vagyis volt. A búcsúztatásokra korábban az elszármazottak is hazautaztak. Aki elmenekült, az elhunyt szerettét eltemetni sem tud hazamenni. A falu egyébként még viszonylag szerencsés helyzetben van. A lelkész azt mondta, akarata ellenére innen nem mozgósítottak még senkit. Két kisdobronyi szolgál sorállományban, ők is Kárpátalja területén látnak el feladatokat. Ugyanakkor szinte mindenkinek van távolabbi rokona, barátja, ismerőse, aki érintett a harcokban. És valóban, aki a háború pusztításában, s a mindennapok bizonytalanságában, építeni mer, az már a háború végét várja és nem a menekülésre gondol, hanem azokra, akik már elmenekültek, hogy őket is visszavárják.
Addig túl kell élni. Életben kell maradni. Bár mondhatnák pozitívabbat, szebben hangzót, de ez a valóság. A mindennapjaink most a túlélésről szólnak
Valahogy úgy működik ez – magyarázta – mint egy kolóniában, ahol mindenki felelős mindenkiért. Mivel sok idős maradt otthon egyedül, nekik például hetente háromszor főtt ételt visznek, egy hasonló civil szerveződés, mint nálunk a polgárőrség a ház körüli munkákban segít ott, ahol nem maradt férfi és kell egy erős kéz. Azt is megtanulták, most nem annak az ideje van, amikor várni lehet arra, hogy valamit, ami kötelezettség a hivatalos szervezetek, az önkormányzat vagy az állam elvégezze. A “csináld magad” ideje ez, ami nem feltétlenül rossz. A lemondás szükségszerűsége az emberi kapcsolatokat, a közösségeket megerősíti.
Együtt az önkéntesek csapata
Senkit sem hagynak sorsára
Kárpátalján most ráadásul nem csak a háború nehézségeivel kell megküzdeni nap mint nap, hanem az energiaellátás bizonytalanságával és a háborús inflációval is. Néhány héttel ezelőtt még az sem volt ritka, hogy egész napokra maradtak háztartások áram nélkül. Sokan fűteni sem tudtak és víz sem folyt a csapból. Bár az árak a magyarországinál alacsonyabbak, Kárpátalján az átlagfizetés tízezer hrivnya körül van, tehát a százezer forintot sem éri el. Annak, aki még egyáltalán tud dolgozni. Akik Magyarországra jártak át, a határzár miatt ezt már nem tehetik meg. Egyszóval az a kevés pénz is egyre kevesebb dologra elég. Az összetartás abban is megmutatkozik, hogy senkit sem hagynak a sorsára, odafigyelnek arra, hogy mindenkinek legyen mit ennie, senki se maradjon ellátatlanul.
Kisdobronyban az egyházközség részéről 60 fő részesül szeretetkonyhában. Amit az asszonyok a konyhán megfőznek, azt elviszik a rászorulóknak és akkor a csomagba mindig kerül még, amire szükség van. Pelenka, tisztálkodószer, gyógyszer… Mivel vannak olyan idősek, akikhez már csak az egyházi segítők járnak – a szomszéd házak is kiürültek – az elmúlt hónapokban többször is előfordult, hogy az otthonában elhunytat ők találták meg és gondoskodtak a végső tisztességről…
De hiába lett a félelem és a gyász a mindennapok része, Kisdobronyban félretéve azt, amin nem tudnak változtatni, előre néznek, hogyha egyszer vége lesz a háborúnak, el lehessen kezdeni újraépíteni mindazt, amit elpusztítottak, szétziláltak az elmúlt évek.
Az sem mindegy, hogyan kezdjük az újjáépítést. Őszintén remélem, hogy az elmúlt időszaknak és a jelenünknek a tanulságaival. Olyan világot kellene magunk körül újjáépíteni, ami nem ugyan ide vezet. Sokat tanultunk a járványból is és a háborúból is. Lényeglátóbbak és érték centrikusabbak lettünk. Szeretném, ha a jövőben nem lennének ekkora társadalmi különbségek, mert a szélsőségeknek mindig háború a vége
Az önkéntes segítők, akiknek az egész település hálás: Toskó Sándor elöljáró, aki a szervezésen kívül a papírmunkát és a tervezést is magára vállalta. Az engedélyek és a tervrajz anyagi hátterét Váradi Viktor és Váradi Bertalan vállalkozók biztosították. Váradi Bertalan ezen kívül az alap kiöntésének költségeit is állja. Somogyi Elek, a polgárőrség vezetője fogja össze a munkát és az embereket a projekt kivitelezése során.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS