Akár egy abszurd, Beckett által írt színpadi darab, amiben nem történik semmi, csak a feszültség és a várakozás növekszik, benne tehetetlen vagy éppen tenni nem akaró szereplők tucatjával, okoskodó, ám levitézlett, hiteltelen statisztákkal. Marad a Fidesz felfüggesztett tagsága az Európai Néppártban (EPP). Fenntartja véleményét a kizárni akarók gyülekezete, tovább mocskolódva, illetve a politikai ellenfelek – nálunk leginkább Gyurcsányné Dobrev Klára – nagy örömére, a baloldali és progresszív politikának utat nyitva, Európa liberális, hegemón kultúráját fenntartó elitjének megfelelve, a Fidesz és más egyéb pártok hagyományos kereszténydemokrata elveit védelmezőkkel szemben. Ahogy megy továbbra is az üzengetés, az ellentétes narratívák elmesélése. A Fidesz kizárását nem akaró erők vissza szeretnének térni a pártcsalád megalapításakor kitűzött kereszténydemokrata, konzervatív, lokálpatrióta és szuverenista politikához. Míg egy hangos és befolyásos kisebbség, amely vezető pozíciót foglal el a pártcsaládban, tovább óhajtja „reformálni” a közösség értékrendjét, balra tolódva, liberális értékeket elfogadva, aminek a legnagyobb akadálya – lévén a legerősebb képviselője – jelenleg a Fidesz. És végül – harmadikként – nagy többségben jelen vannak azok a mozgalmak, amelyek a kompromisszumokat ugyan elfogadnák, de elveiket nem adnák fel, és a kizárást illetően mindvégig semlegesek maradtak. Patthelyzet, amelyből előbb-utóbb szakadás lesz, hisz eddig csupán a személyi kérdések meghozatala, jelenleg pedig a költségvetés elfogadása tartja egyben ezt a morálisan erodálódó politikai közösséget.
Donald Tusk, a szakadástól – és most már kimondhatjuk: a széteséstől – pár centire álló néppárt elnöke kedden ismét beszámolt arról, hogy a „bölcsek”, a belga Herman Van Rompuy, az osztrák Wolfgang Schüssel, illetve a német Hans-Gert Pöttering megosztottak a Fidesz politikájával kapcsolatban, ahogy maguk a tagpártok is. Azt is tudjuk, hisz Tusk elkotyogta, hogy továbbra sincs meg a szükséges többség a Fidesz kizárásához; végül az is világosan kirajzolódik, hogy ha a Fidesz venné a kalapját, sokan követnék. Tényleg patthelyzet a javából, amely ma már nem lemorzsolódással, esetleg egy párt kizárásával vagy annak kilépésével fenyegeti a közösséget, hanem szakadással.
De akkor mi is tartotta össze a néppártot tavaly?
Az uniós választások után egy előre megjósolható képlet alakult ki a (brüsszeli vagy strasbourgi) parlamentben. A néppárt – amely egyébként sosem volt egységes, bár az alapértékekben ezidáig többé-kevésbé egyetértett – alakíthatta meg a legnagyobb frakciót. A megalakuló parlament első, legfontosabb dolga ilyenkor a különböző, meghatározó tisztségek, illetve a parlamenti bizottságok összetételének és vezetőinek megválasztása. Nem is beszélve a Bizottság vezetőjéről és más egyéb lényeges intézmények személyi kérdéseiről. Ez volt az az időszak, mikor rengeteg kompromisszumot kellett kötnie minden politikai formációnak – a kérdés csupán az volt, hogy ki meddig megy el a hatalmi pozíciókért, illetve az is, hogy ki mennyit enged ennek érdekében a politikai értékrendszerének pilléreiből.
A néppárt szűk vezetése úgy döntött, hogy bármeddig és bármennyit. Ami annyiból nem volt szokatlan jelenség, hogy a legnagyobb befolyással bíró pártok – így a német CDU is – a saját országukban már számtalan esetben meghozták ezeket a kompromisszumokat, sokszor „nagykoalícióra” lépve a szocdemekkel vagy a liberálisokkal. Ebben azonban sokan nem értettek egyet, köztük a Fidesz sem, amely így a legnagyobb „belső ellenzékévé” vált a kompromisszumos politikának, hisz egyre inkább látszódott, hogy ez komoly identitásvesztéssel fog járni. Fel kell mindehhez adni a keresztény kultúra védelmét; utat kell engedni a bevándorlásnak és a multikulturális társadalom eszményének; tétlenül kell nézni a modern, mára a hagyományos európai értékeket és a nyugati ember „normális együttélési viszonyait” atomizáló és a rombolás kultuszát elterjesztő liberális elvek térnyerését; és persze a baloldali, egalitárius (egyenlőségelvű) társadalmak (veszélyes) utópiája felé való tényleges, ugyanakkor igen veszélyes lépéseit is el kellett volna fogadni.
Ezt – többek közt – a Fidesz sem akarta.
A néppárt három részre osztódott
A néppárt nagy része a kompromisszumot választotta: egy további „szelete” fenn akarta tartani a hagyományos kereszténydemokrata elveket és nem akarta kizárni a Fideszt (inkább választott semleges álláspontot), kisebb része viszont továbbra is a partvonalon kívül szerette volna látni a magyar kormánypártot. És kezdett kirajzolódni egy olyan erővonal is, amely a Fideszhez hasonlóan nem akart kompromisszumokat kötni, nem akarta a hagyományos elveket feladni. Így (minimum) háromfelé húzott a néppárt az uniós választások után:
- Voltak, akik a kompromisszumokban a végsőkig mentek el, akár az elvek feladását is vállalták és természetesen a Fidesz kizárását javasolták, hisz azt tartották e politikának a leginkább akadályozó tényezőjének. Nem voltak ugyan többségben, de vezető szerepüket kihasználva igyekeztek befolyásolni a közhangulatot.
- Mások, akik vállalták a kompromisszumokat, de nem a végsőkig, bízva abban, hogy valami a hagyományos értékekből megőrizhető, és akik épp ezért semleges álláspontra helyezkedtek a kizárást illetően, szinten számottevő erővé csoportosultak.
- Végül pedig létrejött egy olyan, nem formális dacszövetség, amely minden, identitást feladó kompromisszumot elvetett, és a Fidesz bennmaradása mellett szállt síkra.
Nagyjából ezt képezte le a „bölcsek” egymástól eltérő jelentése is.
Mikor azonban lezárultak a személyi kérdések, és úgy tűnt, hogy egységbe erőltetve – miközben a többséget ugyan nem adó, de a kompromisszumra a végsőkig kész vonulat kommunikációs szinten a Fideszt folyamatos terror alatt tartotta – kihozták a maximumot a pozíciók elosztásában a többi frakcióval szemben, akkor ismét fellángoltak az ellentétek. Megint csak közelebb kerültek a szakításhoz.
Mi tartja még mindig egyben a néppártot?
Menetrendszerűen érkezett egy új ügy, amely úgy tűnik, hogy még képes egybetartani ideig-óráig a közösséget, ez pedig a következő hétéves költségvetés elfogadása, amiben szintén kiemelkedő szerepe van a parlamentnek, így a legnagyobb frakció sokat nyerhet. Azaz ennél fogva továbbra sem érdeke a Fideszt kizárni akaróknak a teljes szakítás, egész addig, míg vannak olyan mozgalmak, amelyek követnék a magyar kormánypártot.
A Fidesznek pedig jelenleg érdeke maradt az – leginkább, míg a költségvetés kérdésében a kohéziós alapokról szóló vita le nem zárul –, hogy a legnagyobb frakcióban legyen. Mert ez az érdeke, és ez az ORSZÁG ÉRDEKE is jelenleg. De persze nem a végsőkig, hisz az érdekérvényesítő képességét rontja az az össztűz, amit Tusk és csapata, „áruló” módjára a Fideszre zúdít. Miért áruló? Mert az európai balliberális médiát, azaz a politikai ellenfelük „szabad partizán csapatát” használják fel minderre – akik persze jót derülnek és örömmel megteszik azt a szolgálatot, hogy szidják a Fideszt és jó néhány szövetséges pártot, amelyek még a valódi kereszténydemokráciát képviselnék. Ezt látjuk mi itthonról is, és ezt a kommunikációs hadjáratot erősíti fel az itthoni független, akarom mondani, balliberális média…
A költségvetési kérdések, de leginkább a kohéziós alapokról szóló vita végéig így megjósolható, hogy megmarad ez a „se veled, se nélküled” helyzet, feltéve, ha nem történik nagyobb átrendeződés a néppárton belül, illetve nem érzelemből cselekszik – minden joggal – valamelyik erőcsoport. Ám mindezek után semmi, de tényleg semmi nem fogja összetartani ezt az egyre inkább széttartó pártcsaládot és frakciót. A kérdés az lesz csupán, hogy melyik – Európa jövőbeni politikáját is meghatározó – „jobboldalinak” nevezett vonulat jön ki győztesen egy esetleges szakításból.
(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS