A hatvanas évek szintjén van az atomháborús fenyegetés
A finn miniszterelnöknő nem zárta ki, hogy pillanatokon belül NATO-taggá váló országa területén atomfegyverek legyenek. Természetesen amerikai atomfegyverek. A fejlett nyugat tele van okos politikusokkal: a 45 nap után megbukó Liz Truss is azzal hencegett, hogy ő nem fog habozni, ha meg kell nyomni a piros gombot. Még szerencse, hogy békeszerető, megfontolt nőket választottak a hebehurgya, kardcsörtető férfiak helyett.
Eközben az ENSZ felszólította Izraelt, hogy a zsidó államnak le kell szerelnie minden nukleáris fegyverét, és nukleáris létesítményeit a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség felügyelete alá kell helyeznie. Észak-Korea meg eközben a már valószínűleg meglévő atomfegyvereihez jobb hordozóeszközöket is fejleszt. Irán atomfegyverprogramja is egyre közelebb jut a célhoz, a saját atomfegyverhez.
Utóbbi kettő az emberi elmebajok legrémesebb formáit megtestesítő rémállam, az erőszakkal fenntartott diktatúrák iskolapéldái. Izrael gyakorlatilag minden arab és iszlám államszervezet és ideológiai szélsőséges célpontja, manapság egészen a nemzetközi baloldalig bezárólag; hivatalosan nincs is atomfegyvere, de valószínűleg elegendő van neki ahhoz, hogy egy nagyobb arab koalíció összes nagyvárosát, teljes ipari és katonai potenciálját megsemmisítse. Izrael is csak végveszélyben használná ezeket a fegyvereket, de minden atomhatalom között ez az ország él a legnagyobb fenyegetettségben; az instabil Közel-Keleten már sem az amerikaiaknak, sem az oroszoknak nincs akkora befolyása, mint a hatvanas években. Ez akkor ott is garantált egy erőegyensúlyt, ha nem is stabilitást. Az ott élő törzseknek, az ott lévő mesterséges államoknak valahogy nem szokása a nyugton maradás.
Nagy-Britannia csak mint az USA hűséges, utolsó csatlósságra hajlamos szövetségese van jelen az atomhatalmak között. Az országnak nem mellesleg hatalmas szerepe van az ukrajnai háború szításában és fenntartásában; Boris Johnson olyan lelkes szovjet-, ó pardon, oroszellenes buzgalommal tett meg mindent a konfliktus eszkalálásáért, mint amilyen Churchill lett volna, ha van ereje hozzá annak idején. Lényeges különbség, hogy akkor pont annyira igaza volt Churchillnek, mint amennyire most nincs Boris Johnsonnak. A baj az, hogy most megint Európa van egy háborús konfliktus középpontjában; ha elfogadjuk is a nyugati narratívát, azt akkor sem lehet tagadni, hogy egy atomhatalommal bonyolódott konfliktusba Európa és az USA. Az Európába telepített amerikai atomfegyverekre egykor hisztérikusan reagáló nyugati baloldali közvélemény – értelmiségistől, művészestől – ma olyan lelkesen háborúpárti, hogy bármilyen atomfegyvert elfogad, csak oroszellenes legyen.
A baj pedig ez, a háborús pszichózis. A hidegháború idején a politikai vezetők nem kerültek annyira a saját propagandájuk hatása alá, mint a jelenlegi nyugati politikusok. Nyilvánvaló, hogy soha ennyire kevés hatalma nem volt még a demokráciák legfelső választott vezetőinek. Olyan alakok vezetik formálisan a nyugati hatalmakat, akik arra látványosan képtelenek. Nem is ők a valóságos vezetők; a végrehajtó hatalom szétcsúszott, a háttéremberek, az apparátusok, illetve a politikusokat és a modern közösségi médiapolitikát kézben tartó és finanszírozó multinacionális vállatok menedzsmentjei a hatalom valós birtokosai. Ráadásul országonként változó, hogy kik és milyen arányban birtokolják a végrehajtó hatalmat.
Válság esetén azonban a sokszor az irányítottságuk tudatában nem is lévő választott vezetőkben feléled a tettvágy és az ügybuzgalom, és elkezdenek vezetni. Minél rövidebb lejáratú és nagyobb a válság, annál határozottabban kerül vissza a kezükbe a hatalomnak az a része, amivel ártani lehet. Ráadásul a multinaicionális elit, a nyugati kulturális elit mind-mind ugyanúgy a liberális ideológia foglya, mint a választott politikusok. És ha ez még nem lenne elég, mindegyik csoport erősen fragmentált, rengeteg hatás éri őket. Eufemizmus helyett úgy is lehet fogalmazni, hogy egyszerre sok helyről vesztegetik őket, a környezetükben is mindenki bekötött sok irányba, teljesen el vannak vágva a valóságtól. A multinacionális vállalatok döntéshozói ugyanúgy, mint a kormányzat azon emberei is, akik képesek érdemben befolyásolni a legmagasabb szintű döntéseket.
Úgy tűnik, az oroszok a hidegháború klasszikus szabályai szerint játszmáznak, viszont most a nyugat ideologikusabban áll hozzá a konfliktushoz, mint a Szovjetunió valaha. A felek közötti közvetlen összecsapással fenyegető döntéseket hoznak meg ideológiai alapon a nyugati vezetők, jól láthatóan úgy, hogy nem vesznek tudomást a katonai következményekről, és persze arról, hogy az oroszok egy másik szabályrendszer szerinti játszmában lévőnek gondolják magukat. És persze a látszat szerint az egyes országok közvéleményei is támogatják az egyre konfrontatívabb politikát. A Szovjetunió hagyományos katonai értelemben erősebb volt, mint a NATO Európában, egészen a nyolcvanas évek végéig, a kommunista rendszer végletes meggyengüléséig. Addig a NATO gondolkozott azon, hogy egy konfliktus esetén valószínűleg bekövetkező szovjet áttörés több tízezer harckocsiját hogyan is állítsák majd meg. Akkor nyíltan beszélgettek arról, hogy harctéri nukleáris eszközök, például neutronbomba bevetése is elképzelhető, sőt, el sem kerülhető. Korlátozott atomháborúval, túlélhető nukleáris téllel vigasztalták magukat és az országaik lakosságát.
Most az oroszoknak kell azzal a lehetőséggel szembe nézni, hogy egy tárgyalni nem hajlandó ellenség, az ukrán hadsereg nyugati fegyverekkel, esetleg a hagyományos értelemben legyőzi őket, végzetesen meggyengíti az orosz szárazföldi hadsereget, rakétalövésnyire Moszkvától. Az orosz légierő ismert gyengesége, a páncélos fegyvernem használhatatlansága, az orosz hátország lehetséges rakétázása és az orosz típusú tömegháború az orosz technikai hátrányokból eredő kivitelezhetetlensége vajon milyen lehetőségeket hagy a jelenlegi, viszonylag mérsékeltnek tekinthető (nem tévedés) orosz vezetés számára? Az oroszok számára a nyugatiak ma vadabbnak tűnnek a hidegháború idején tapasztaltaknál, míg magukat láthatólag sokkal mérsékeltebbnek érzik a szovjet gyakorlathoz képest. Lényegtelen, hogy van-e jól definiálható valóság; az számít, hogy mire jut az orosz vezetés, ami a nyugatival ellentétben központosított. Ha további eszkalációra okot adó események történnek, a másik félről szóló vélekedések lényegesebbek lehetnek, mint a tények. És a jelenlegi helyzetben csak a rosszabbodás lehetősége van benne, a javulás lehetősége nem. Az atomháborús retorika csak ront a helyzeten és a nyugati vezetők láthatólag nem félnek a helyzet rosszabbodásától.
