A második világháború egyik legnagyobb városcsatája volt Budapest ostroma, ami romba döntötte a várost; az egyik gyilkos megszálló, a nácik után a főváros lakóira szabadult az a kiéhezett szovjet, vörös horda, akik nem ismertek kegyelmet és nagy hányaduk híján volt az emberi érzéseknek, ahogy a történelem ezt be is bizonyította. Hihetetlen mennyiségű nemi erőszak, civilek agyonlövése, halálra verése, majd csak a fővárosból tízezrek málenkij robotra hurcolása, minden mozdítható elrablása: ez volt a szovjet “felszabadítás” eredménye, majd negyven év országromboló kommunizmus. Erre olyan büszkék az ötvenes évek szocialista-kommunista narratíváját egyre büszkébben és nyíltabban vállaló és hangoztató jelenlegi balliberális erők. Az 1945-ös kitörésből olcsó politikai játszmát és esztelen, alapvető történelmi ismereteket nélkülöző primitív nácizást dagasztottak, összemosva tényeket és valótlanságokat. Az ostoba, hazug és káros sulykolást szétkürtölve Karácsony Gergely, Sermer Ádám, Barabás Richárd és társai az egész magyar társadalmat átverik, lenézik, miközben ránk mutatnak: bűnös nemzet vagyunk. A szélsőbaloldali köpködésen túl érdemes ezért górcső alá venni a történelmi tényeket is, hiszen elfogadhatatlan az a kirekesztés, ami most is megjelenik: aki nem antifasiszta, nem szereti a szovjeteket, az náci. A magyar társadalom többsége azonban se nem náci, se nem kommunista, mert hányingere van mindkettőtől.
A második világháború hihetetlen szenvedést okozott Európának; sajnos Magyarországnak is bőven kijutott a vérzivatarból, katonák és civilek százezrei vesztették életüket értelmetlenül. Hazánk a náci Németország és a kommunista Szovjetunió harapófogójában élte végig már a háború előtti vészterhes évtizedet is, jól-rosszul igyekezve megtartani semlegességét, amíg csak lehet, folyamatos kényszerpályán mozogva.
A magyar társadalom sosem volt nyilas
A második világháború kitörését követően évekig nem zajlott katonai akció Magyarország területén, és bár lerágott csont, a szocialista és liberális gyomor mégsem tudja befogadni: Horthy kormányzó, amíg lehetett, megvédte a hazai, elsősorban pedig a budapesti zsidóságot, hiszen éppen a sokat szidott magyar csendőrség nem engedte az SS pribékjeinek, hogy elvigyék a megbélyegzett embereket; mindezt már a német megszállást követően (1944. március 19.). Erről elegendő bizonyíték a Horthy sírját többször is tisztelettel meglátogató “hálás zsidóság”, amiről már korábban beszámoltunk. Azt se felejtsük el, hogy 1944-ig Magyarországon a zsidóságot érintő pogromokra és atrocitásokra nem került sor, szemben Romániával, Jugoszláviával, Szlovákiával. Ezekben az országokban a deportálások már évekkel korábban megkezdődtek és le is zajlottak. A környező országokból közel százezer zsidó menekült Magyarországra, nálunk azonban a német megszállásig (1944. március 19.) nem került sor hasonló cselekedetekre. Sermer Ádám ilyenkor végiggondolhatná azt, hogy lenyilasozza a magyar nemzetet, gyakorlatilag kollektív bűnösnek titulálja, és hangulatot keltve megfeledkezik a történelmi tényekről, vagy nincsen azok ismeretében.
Fotó: kkbk.blog.hu
Aki nem antifasiszta, az náci?
A baloldali és álliberális megmondóemberek Sermerhez hasonlóan folyamatosan stigmaként próbálják rásütni a magyar társadalomra, hogy a nácik kiszolgálója volt, pusztították a zsidókat, valamint minden másképp gondolkodót, ehhez pedig nem volt szükség a náci Németországra, a hibásak mi magunk vagyunk. Újra és újra el kell magyarázni a történelmi leckét, ami minden alkalommal lepattan az üres buborékot fújó “antifasisztákról”. Magyarország ugyanis cseppet sem volt náci; elég példaként megemlíteni, hogy a Nyilaskeresztes Párt sosem tudott érdemi támogatást maga mögött tudni, a már említett Horthy pedig a nyilasokat vezető Szálasit is börtönbe záratta más nácikkal együtt. Az is köztudott azok számára, akik ismerik a történelmet, hogy Hitler ki nem állhatta Horthyt, ahogy fordítva is hasonló volt a helyzet. Sokat lehet vitatkozni Horthy Miklós kormányzóságáról, hibáiról, egy azonban biztos: utálta a nácikat és annyi engedményt tett csak nekik, amennyi geopolitikai helyzetünktől fogva elengedhetetlen volt, különben jóval korábban lerohanják és vágóhídra küldik az országot. Ezek a bátor “antifasiszták” azonban maguk alá piszkítottak volna félelmükben azokban a kegyetlen időkben, amikor a legszűkebb mezsgyén, óvatos lépésekben lehetett csak vezetni előre az országot, hogy a nácik 1944 helyett ne évekkel korábban éljék fel országunk emberi és gazdasági tartalékait. Az a Párbeszédes Barabás Richárd és Karácsony Gergely oktat ki mindenkit, akik az adott történelmi szituációban tizedannyit sem tudtak volna tenni a magyar nemzetért és a zsidóságért sem, mint azok, akiket most utólag lenáciznak.
A lengyeleknek is dönteniük kellene, hogy nácik vagy kommunisták legyenek? Mert őket kegyetlenül pusztította mindkét fél, mindkét szörnyeteg; a visszavonuló német hadsereg kegyetlen vérengzést és pusztítást végzett Varsóban 1944-ben, miközben a szovjetek megálltak a városon kívül és megvárták, amíg a nácik elvégzik a piszkos munkát, majd hasonló kegyetlenséggel vetették bele magukat az öldöklésbe az elvonuló németeket követően. Valahogy a szovjet kommunistákat gyűlölő lengyeleket mégsem gyanúsítják meg azzal, hogy nácik, amiért nem szeretik a kommunistákat, vagy fordítva.
Orosz tüzérség Budapesten. Fotó: AFP/RIA Novosztyi/F. Levsin
Történelemhamisítás, vagy amit akartok
Sermer Ádámot már említettük, de a “vonulgató nácikon” kívül a Liberálisok ügyvivője a minap történelemhamisításról is beszélt, amikor a német megszállási emlékműről értekezett, mert szerinte az emlékmű felmenti a magyar népet, azokat, akik belelőtték a zsidókat a Dunába. Neki és a hozzá hasonlóknak vélhetően olyan emlékmű kellene, ahol az egész magyar nemzetet lehet sárba tiporni igaztalanul. A nagyokat mondó Sermer csak azt felejtette el, hogy nem a magyar nemzet és társadalom kívánta a német megszállást, csupán az a társadalmi bázis nélküli vékony réteg, az a söpredék, akik a nácik kiszolgálói voltak: a nyilasok. Azok a nyilasok, akik aztán bősz kommunista verőlegénnyé vedlettek át, és Sermer mostani szocialista pajtásainak nagy tanítói és elődei voltak. A nyilasok Horthyék gyengén megszervezett kiugrási kísérletét követően szabadulhattak el 1944. október 16-t követően, amikor a németek őket tették bábállami vezetővé, társadalmi felhatalmazás nélkül. Mindezt a magyar nemzetre kenni és bűntudatot ébreszteni a társadalom egészében érthetetlen és gonosz. Ahogy a kommunisták bűneiért sem egy egész nemzetet teszünk felelőssé, úgy a kettős mércét mellőzve, fordítva is így kellene eljárni.
Éljenek az antifasiszták
A baloldal másik gusztustalan csúsztatása és hazugsága az antifasisztákhoz való hozzáállás. Manapság az antifák egy olyan szélsőséges, kommunista és anarchista társaság, akik több országban kvázi terrorszervezetként funkcionálnak. Maga az antifasizmus szó is a szocialista agyrém terméke, nem tudván megkülönböztetni a nácizmust a Mussolini-féle olasz fasizmustól, amely egyébként nem faji elmélet alapján szerveződött. Azoknak, akik ezt a terminust nem szeretik, a kommunista ideológia termékének tartják, nem kellene bizonygatniuk, hogy ettől még nem nácik. Ez csupán a kommunista visszalopakodás sunyi trükkje, amelytől évtizedek óta nem tágítanak: relativizálás, megbélyegzés, címkézés és kirekesztés. Egyszerűen hihetetlen az az agresszív politikai kultúra, ami egyből nácit csinál abból, aki nem ért velük egyet, legyen szó bármiről. Manapság ismét kimutatják a foguk fehérjét, amikor egymást túllicitálva náciznak, és a legnagyobb bajuk az, hogy az antifasisztákat negatív színben meri feltüntetni bárki is, ahogy tették azt a baloldal prominensei tegnapi kérdéseinkre adott válaszaikban. Mindenki nyugodjon le, az Orbán-kormány is megkapta a magáét Barabás Richárdtól, a “mérhetetlenül” támogatott Párbeszéd politikusától, aki így zárta gondolatait:
Egyet megígérhetek: a demokratikus erők vissza fogják állítani a köztársaságot és az valódi felszabadulás lesz a Nemzeti Együttműködés Rendszerének uralma alól.
Forrás: PS; Vezető kép: abcstlouis.com
Facebook
Twitter
YouTube
RSS