A legszebb ajándék

Néhány héttel ezelőtt még csak azt tudtam, hogy szeretném, ha az ünnep ezúttal más lenne. Más, mint a megszokott. Hogy jó lenne megtalálni valamit, amit a legtöbben szerintem elveszítettünk – azt hiszem, a felnőtté válással. Amikor a várakozás valódi izgalmát, a hastájékon érzett bizsergést és a beteljesedés magasba emelő, ragyogó ámulatát felváltotta a készülődés kapkodása, az utolsó munkanap délutánjára hagyott rohanás, hogy mit kell még venni, a szaladó idő frusztrált idegeskedése, hogy mi maradt el. Vásárlás, költekezés, kötelezővé silányult sütés–főzés tölti ki az év legszebb napjait a gyermekkori, nagymama által készített töltött káposzta, a bejgliillat, csillagszóró fényszikráinak pattogása helyett… Ami nekem, úgy éreztem, az idén biztosan nem elég. Nem akartam úgy járni, mint azok, akik – ahogy Csaba testvér szokta mondani – a születésnapi ünnepre éppen az ünnepeltet felejtik el meghívni. Varázsoltam hát egy karácsonyi nagycsaládot, gyermekotthonos gyerekekkel az én otthonomba, és soha nem kaptam még ennél szebbet.

Szóval elterveztem, hogy ha már ez az idei év minden szempontból másra sikerült, mint a korábbi negyvenhárom, ezúttal az ünnep is más lesz, és visszalopok valamit a régmúlt karácsonyok csodájából – amit kisgyermekként kaptam a nagyszülők által összetartott nagycsalád ölelésében – valakiknek, akiknek eddig nem lehetett hasonlóban része. Mert ahhoz, hogy másoknak megmutassam, nekem is újra fel kell fedeznem, meg kell találnom, át kell élnem a csodát. A szeretet csodáját.

Ez az első éjszaka, hogy visszatérve a hétköznapokba, újra magunkra maradtunk. De még hallom az alsó szintről a kuncogást, ami olykor csillogó nevetésbe csap át, amit aztán próbálnak mintegy visszanyelni a lányok, elhalkulva, hogy a kicsi fel ne ébredjen. Még érzem a kamaszos parfümfelhőt a fürdőszobában, ahol egy órán át tudtak készülődni a nagy családi programokra indulás előtt. De már üresek a gardróbszekrényemben a nekik kiürített polcok. Holnap iskola – visszatértek ők is a gyermekotthonba, ahonnan életükben először hívták őket családi karácsonyra.

Két tizenéves kamaszlánnyal, derült égből, összeszokás nélkül, tapasztalat nélkül, hiszen egy kicsi fiad van, nem biztos, hogy könnyen megbirkózol

– mondták a nálam tapasztaltabb anyák, akik szerint kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. De nekem volt egy ideám, egy határozott elképzelésem, hogy ahol szeretet van, ott minden más csak megbeszélés kérdése. És most egy nappal a nagy küldetés után azt hiszem, hogy én nyertem. Minden szempontból.

Hogy féltem-e, tartottam-e attól, mi lesz segítség nélkül, több száz kilométerre az otthonuktól, a nevelőiktől, hazafelé araszolva az autópályán az ünnepek előtti őrület dugójában? Egyetlen percig sem. Pontosan tudtam, hogy mi az, amit akarok, és azt is, hogy ők, az én két nagy lányom ugyanúgy megelőlegezték a bizalmat felém, amikor a furcsa kérdésemre igent mondtak, beültek az autómba és nekivágtunk, először egyedül, magunkban, az alapítványi munkatársak segítő jelenléte nélkül. Ők bennem bíztak, én pedig rajtuk kívül a szeretet törvényében, mert biztos voltam abban, hogy működnie kell. És ahogy interneten, telefonon keresztül még előtte sután kerestem a szavakat, ha beszéltünk, most egyszeriben ott voltak, készen. A törődés suttogása a reggeli homlokot végigsimító ébresztésben, öltözéskor, a közös női készülődés anyai tanácsaiban, vagy a konyhában a tésztanyújtás gyengéd és nem kioktató instrukcióiban, terítéskor vagy asztalleszedéskor, az egymásnak nyújtott segítő mozdulatokban magától értetődően, egyszeriben ott volt a szeretet maga természetessége. Egy olyan szeretetnyelvet tanultunk, tanítottunk egymásnak közel három héten át, ami manapság kikopóban van a legjobb kapcsolatokban is. És ami ezt lehetővé tette, az az akarat.

Nem akartam őket elhalmozni mindazzal, amit eddig nem kaptak meg, nem akartam lehozni nekik a csillagokat az égről, ahogy álomvilágot teremteni sem, aminek aztán vége lesz, ha eljön a január hetedike. Csak szeretni akartam, ők pedig azt, hogy szeressék őket és merjenek megszeretni, kötődni is talán. Hogy el merjék hinni, nem egy leszek, aki majd egyre ritkábban telefonál, aztán pedig majd a születésük napját is elfelejti…

Egyszeriben telt meg az élet zsivajával ez a nagy ház, amibe belefértek a gyermeki civódások, a hirtelen testvérekké lett gyermekek kergetőzésének robaja, sértődések, kibékülések és tengernyi kacaj. Önfeledt gyerekkacaj. A karácsony előtti utolsó éjszaka hajnalig tartó, már-már felnőttes beszélgetését, a titkok megosztását másnap felváltotta a közös játék öröme. Ahogy ők felnőtté váltak velem a felelősségteljességet igénylő percekben, órákban, úgy tudtam gyermekké lenni mellettük én. Hogy ők azt kapták-e, amire számítottak, mertek-e egyáltalán várni valamit, vagy csak engedték, hogy talán megtörténjen ezúttal valami jó, nem tudom. De én úgy vagyok vele, hogy pontosan azt éreztem az ünnepi készülődésben és karácsonyi sürgés-forgásban, amit akartam: a házat betöltő sülő kalács illatát, amit a korábbi évek rohanásában már időm sem volt érezni, a habos kakaón fehérlő tejszínhab bársonyosságát, amit szeretett családtagjaidnak készítesz el minden reggel, a karácsonyfa és megannyi ünnepi dekoráció helyett a csodavárás csillogását a szemekben, szeretetteljes hangzavart, az esti társasjáték közbeni nevetést, szépséget, melegséget. A karácsonyi csodát.

Hogy pihenni ezúttal volt-e időm az ünnepek és a hosszúra nyúlt vakáció alatt? Hát nem. De ezúttal nem azért, mert annyi volt a dolog, a kötelező, vagy a konvenciókba süllyedt, magunk által önmagunknak kötelezővé tett tennivaló, hanem azért, mert annyi minden történt velünk.

Moziban mesefilmet néztünk, sütöttünk-főztünk. És itt kell megjegyeznem, hogy lánykáim első bejglije olyan tökéletesen sikerült, amiről sok esetben gyakorlott háziasszonyok is csak álmodnak. Utaztunk. Együtt ámultunk a Tropicarium óriás medencéjében fejünk felett elúszó cápákon és simogattuk a rájákat. Várromot másztunk, nagyszülőket látogattunk, rengeteget játszottunk és beszélgettünk – és főleg, elsősorban szerettük egymást.

Hiszem, hogy mindeközben magunk közé hívtuk és közénk is jött az, akinek a születését megünnepelni öltözik ilyenkor díszbe a világ keresztény fele, mert semmi többet nem akartunk kihozni ebből a közel három hétből, mint amire ő tanított. Szeretetet adni és kapni.

Minden vakáció véget ér egyszer. Az én vállalásom is elérkezett az utolsó napjához, de azt gondolom, megváltoztatott, és nemcsak engem, hanem őket is. Sikerült visszahoznunk, visszaadnunk egymásnak valamit, ami szerintem mindannyiunk álmaiban, vágyaiban ott él, de a legtöbbször csak a tévé előtt ülve, a karácsonyi filmeket nézve éltük át.

Persze nem tudhat, és nem is kell, hogy mindenki nehéz sorsú gyermekeket vegyen magához az ünnepekre, de mindannyiunk környezetében biztos, hogy van valaki, aki többet érdemelne, akinek valamiért nem jut annyi szeretet és nem úgy, ahogy az boldoggá képes tenni egy embert. Meglátogathatjuk egy tálca magunk sütötte süteménnyel az utcában lakó, hosszú évek óta egyedül élő idős nénit, vagy meghívhatjuk az ünnepi asztalhoz a megözvegyült szomszédot, találkozhatunk egy régi baráttal, akitől elválasztott egy ostoba vita és az azt követő dac elzárkózása, csak szeressünk, és akkor az is ott lesz köztünk, aki az embert szeretni tanítja, aki nélkül nem lenne karácsony. A legdrágább ajándék is egy-két nap és a polcra kerül, kicsi lesz, vagy nagy, elromlik, megunjuk, vehetünk százezres mobilokat, kütyüket, márkás drága ruhákat, és mégis elmúlhat úgy az ünnep, hogy valami hiányzik, és talán nem is tudjuk, micsoda, csak érezzük, hogy ez már nem az a karácsony, amiről gyermekként álmodtunk. Míg ha a szeretetet megtaláljuk magunkban és egymásban, a többi már csak ráadás.

Ha így lesz, az kezdetnek remek. Utána már csak arra kell törekednünk, hogy egész évben életben tartsuk a karácsonyi csodát. Nekem ez volt az újévi fogadalmam.