Az alábbi cikk az Amerikai Konzervatív portálon jelent meg, amelynek szerzője Douglas Macgregor ezredes, a védelmi miniszter egykori tanácsadója, a Trump-adminisztrációban, kitüntetett harci veterán és öt könyv szerzője. Szerinte Ukrajna csendesen elsüllyedhet a hullámokban, mint a Titanic, anélkül, hogy különösebb aggodalmat váltana ki az amerikai választókban.
Hónapokig tartó hazudozás után a média felkészíti a közvéleményt Ukrajna katonai összeomlására. Diogenész, az ókori világ egyik jeles filozófusa úgy vélte, hogy a hazugság a politika pénzneme, és ezeket a hazugságokat igyekezett leleplezni és lealacsonyítani. Hogy kifejtse álláspontját, Diogenész időnként napfényben vitt végig egy világító lámpást Athén utcáin. Ha megkérdezték, miért, Diogenész azt válaszolta, hogy becsületes embert keres. Ugyanilyen kihívást jelent ma egy becsületes embert találni Washingtonban. Diogenésznek mindkét kezében szüksége lenne egy Xenon keresőlámpára.
Ennek ellenére vannak rövid pillanatok a tisztánlátásban a washingtoni gépezetben: miután az amerikai elit hónapokig hazudott a hazai közvéleménynek az ukrajnai háború eredetéről és lefolyásáról, a média most felkészíti az amerikai, brit és más nyugati nyilvánosságot Ukrajna katonai összeomlására, ami már régen esedékes. A nyugati média mindent megtett annak érdekében, hogy az ukrán védelem sokkal nagyobb erő látszatát keltse, mint amivel valójában rendelkezett. Gondos megfigyelők megjegyezték, hogy ugyanazokat a videókat többször is levetítették a megtámadott orosz tankokról. A helyi ellentámadásokról úgy számoltak be, mintha műveleti manőverek lennének.
Az orosz hibákat jelentőségükhöz képest aránytalanul eltúlozták. Az orosz veszteségeket és Ukrajna saját veszteségeinek valódi mértékét eltorzították, kitalálták vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták. A csatatéren uralkodó körülmények azonban alig változtak az idő múlásával. Miután az ukrán erők statikus védelmi pozíciókban rögzítették magukat a városi területeken és Donbászban, az ukrán pozíció reménytelen volt. Ezt a fejleményt azonban az oroszok kudarcként ábrázolták „céljaik elérésében”.
A védekező katonákat mozgásképtelenné tevő szárazföldi harci erőket azonosítják, célba veszik és távolról megsemmisítik. Ha az állandó felső szintű hírszerzési, megfigyelési és felderítő eszközöket, legyen az emberes, vagy pilóta nélküli, precíziós irányított csapású fegyverekhez vagy modern tüzérségi rendszerekhez kapcsolják, amelyek pontos célzási adatokkal rendelkeznek, az végzetes minden szárazföldi erő számára. Ukrajnára ez annál is inkább igaz, mert már az első akcióból látszott, hogy Moszkva az ukrán erők megsemmisítésére koncentrált, nem pedig a városok elfoglalására vagy a Dnyeper folyótól nyugatra eső területek elfoglalására.
Az eredmény az ukrán erők részleges megsemmisítése. Csak az amerikai és a szövetséges fegyverek epizodikus infúziója tartotta a terepen Kijev megtépázott légióit; légiók, amelyek most nagy számban vesznek oda a washingtoni proxy háborúnak köszönhetően.
Kijev háborúja Moszkvával elveszett. Az ukrán erőket kivéreztették. A kiképzett tartalék nem áll rendelkezésre elegendő számban ahhoz, hogy befolyásolják a küzdelmet, és a helyzet óráról órára egyre kétségbeejtőbb. Az Egyesült Államok és a szövetségesek katonai segítsége az USA és a NATO szárazföldi erőinek közvetlen katonai beavatkozásán kívül nem változtathatja meg ezt a rideg valóságot.
A probléma ma nem az, hogy Moszkvának adják át a kelet-ukrajnai területet és lakosságot, amelyet már így is Moszkva is ellenőriz. Eldőlt Herszon és Zaporozsje régió jövője a Donbász mellett. Moszkva valószínűleg védelméről biztosítaná Harkovot és Odesszát is, a két történelmileg orosz várost, valamint a velük szomszédos területeket. Ezek a műveletek a konfliktust a nyárra is kiterjesztik. A probléma most az, hogyan lehet megállítani a háborút. Az, hogy a harcok kora ősszel abbamaradnak-e, két kulcsfontosságú tényezőtől függ. Az első a kijevi vezetést érinti: beleegyezik-e a Zelenszkij-kormány a Biden-programba az Oroszországgal való örökös konfliktus miatt?
Ukrajna nemzeti öngyilkosságot követ el
Ha a Biden-adminisztráció eléri a módját, Kijev továbbra is bázisként fog működni a Moszkvát fenyegető új erők felépítéséhez. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy Kijevnek nemzeti öngyilkosságot kell elkövetnie azáltal, hogy Ukrajna szívét a Dnyeper folyótól nyugatra teszi ki, az orosz nagy hatótávolságú rakétarendszerek szomszédságába.
Természetesen ezek a fejlemények nem elkerülhetetlenek. Berlinnek, Párizsnak, Rómának, Budapestnek, Bukarestnek, Szófiának, Vilniusnak, Rigának, Tallinnak és igen, még Varsónak sem kell vakon Washington példáját követnie. Az európaiak, akárcsak a legtöbb amerikai, már most is beleláthatnak annak a mindent átfogó gazdasági visszaesésnek a mélyébe, amelyet Biden politikája teremtett. Ellentétben az amerikaiakkal, akiknek meg kell küzdeniük Biden rosszul átgondolt politikájának következményeivel, az európai kormányok kiléphetnek Biden Ukrajnára vonatkozó örökös háborús tervéből.
A második tényező magát Washingtont érinti. Miután havi több mint hatvanmilliárd dollárt, illetve valamivel több mint tizennyolcmilliárd dollárt fordítottak közvetlen, vagy közvetett átutalásokra egy most széteső ukrán államba, a fontos kérdés az, hogy mi történik az ország többi részén élő ukránok millióival, akik nem menekültek el? És honnan lesznek források Ukrajna szétzúzott társadalmának újjáépítéséhez a globális gazdasági vészhelyzetben?
Amikor az infláció egy átlagos amerikai háztartásnak havi négyszázhatvan dollárjába kerül, hogy ugyanazokat az árukat és szolgáltatásokat meg tudják vásárolni az idén, mint tavaly, nagyon valószínű, hogy Ukrajna csendesen elsüllyedhet a hullámok alatt, mint a Titanic, anélkül, hogy különösebb aggodalmat váltana ki az amerikai választókban. A tapasztalt politikusok tudják, hogy az Amerika határain túli ügyekkel kapcsolatos amerikai figyelem olyan rövid, hogy az ukrajnai vereség beismerése alighanem vagy egyáltalán nem járna azonnali következményekkel.
Az afganisztáni, iraki, líbiai és szíriai ismétlődő stratégiai kudarcok hatásai azonban kumulatívak. Az 1980-as években a General Motors (GM) meg akarta határozni, hogy az amerikaiak milyen autókat vásároljanak, de az amerikai fogyasztóknak más elképzeléseik voltak. Ez az oka annak, hogy a GM, amely hetvenhét évig uralta az Egyesült Államok piacát, elveszítette első helyét a Toyotával szemben. Washington nem szabhat meg minden eredményt, és Washington sem kerülheti el az elszámoltathatóságot pazar költekezéséért és az amerikai jólét tönkretételéért.
Vezető kép: MTI/AP/Natacha Pisarenko
Facebook
Twitter
YouTube
RSS