A rendszerváltoztatás szimbolikus vége az lesz, amikor megszűnik az MSZP

Nincs mese, egyszerűen fegyvertelen a hazai baloldal. Oké, tudom, egyetlen alkalommal sem lehet elbizakodottá válni és nagyon könnyen válhat a mai nap győzteséből a holnapi lúzere – erre mindjárt ki is térek –, de egyszerűen manapság nem nagyon látni, hogy ugyan miként és hogyan szoríthatnák meg baloldalról a kormánypártokat.

Gondolatomat el ne felejtsem: ma már kevesen emlékeznek rá, de a 2000-es évek közepén minden adott volt ahhoz, hogy az MSZP váljon azzá, ami mára a Fidesz–KDNP lett. A közösségé, amelytől alapvetően és elsősorban várják a megbízhatóságot, a biztonságot és a megfelelő vezetést az emberek.

És mielőtt itt páran elkezdenék, hogy ohó, hát persze, a kádári nosztalgiára alapoz a jobboldal, így persze könnyű, semmi ilyesmiről sincs szó. Vagy a franc se tudja, a kádári nosztalgiára alapoztak az NSZK-ban, amikor Kohl zsinórban 16 évig volt kancellár, vagy még korábban, amikor a CDU adta az NSZK vezetőit 1949-től 1969-ig? Hát a svédeknél, ahol az első világháború (!) óta mindig a szociáldemokraták kapják a legtöbb voksot? Tetszik vagy sem, az embereknek vannak bizonyos preferenciái, és ha azokra ráérez egy politikai közeg – pláne, amennyiben ezt sikeresen teszi –, akkor onnantól fogva számíthat a választópolgárok bizalmára, egészen addig, ameddig azt fel nem éli. A politikai paletta másik végéről pedig csak a lúzerek siránkozása marad, ami újabban populista, hibrid autokrata, választási diktatúra vagy mi a tököm, és egyéb szörnyszavas frázisokat takar.

Visszatérve az MSZP-hez: nagyjából 2004 és 2005 között élték azt az időszakukat, amikor rendszerszinten is építkezhettek volna. Kétharmaduk ugyan nem volt, de az SZDSZ-szel szimbiózisban erős volt a koalíció – ami egyébként 2006-ban még erősebb lett egy ideig –, a 2002-es önkormányzati választásokat fölényesen megnyerték, így helyi szinten is nyeregben voltak, minden adottnak bizonyult a korszaképítéshez. Csak finesz, ötlet, stratégia és vízió nem akadt, tudják, ilyen apróságok, aztán Gyurcsány Ferenc jelenléte is egyre súlyosabb terhet jelentett – és hol van még 2006 –, akinek nagyon jó ötletei voltak, amelyekről azt állította, hogy 3 és fél perc múlva elhozzák a csodálatos, Blair-féle, szociáldemokrata földi paradicsomot, csak aztán 3 perc és 20 másodpercnél mindig feladta és hirtelen másról találta ki, hogy ugyanezt a földi mennyországot elhozná. Tudják, az igazi probléma az volt – és erről pár héttel ezelőtt Bencsik Gábor írt a közösségi oldalán, nagyszerű meglátásnak bizonyult –, hogy Gyurcsány Ferencről még a jobboldalon is időnként elhiszik, hogy kvalitásos politikus, a tűrhetőnél eggyel jobb szónok, miközben nem az.

Nagyon, de nagyon nem az.

Kizárólag a körülötte lévő és saját maga által is lassan másfél évtizede gyepált közeg sivársága és kilátástalansága kelti azt a képzetet, hogy Gyurcsány valaki, mert hát lássuk be, ebben a balos közegben Gyurcsány sajnos tényleg valaki. De ennyi és nem több. Olvassák el egy esszéjét – amelyekből sajnos nem volt sok, mert akkor az azt jelentené, hogy már kibaszott jó könyveket ír a magyar baloldalról – és rájönnek, hogy nagyon mély a sekélysége. Pontosan ez az intellektuális hiátus az, ami miatt a Gyurcsány-féle, remek pozíciókból induló MSZP képtelen volt rendszert szülni, ma pedig az MSZP ott tart, hogy már a Jakab Péter-féle A Nép Pártján is előzi őket a Medián legfrissebb kimutatásában.

Kérem, ízlelgessük ezt egy kicsit és ne rejtsük véka alá örömünket. Egyrészt mi lehet lesújtóbb egy politikai párt számára – pláne, ha annak ilyen hagyományai vannak –, hogy már Gyurcsány bohócának frissen alapított egylete is előttük áll? Annak a bohócnak, akit az elmúlt évben mindenhonnan kidobtak, ahonnan csak lehetséges volt, legyen szó pártelnöki székéről, frakcióvezetői pozíciójáról, frakciótagságáról vagy éppen a saját családjáról. Ennek a politikai jelenségnek a heccparádéja előzi az MSZP-t.

És ennek nem lehet eléggé örülni. Mert eltelhetett 32 év a rendszerváltoztatás óta, sikerülhetett áthágni alapvető struktúrákat, meghódítani stratégiai ágazatokat, kiűzni a komcsikat régi, meghitt szálláshelyeikről, de szimbolikusan mégiscsak akkor ér majd véget a rendszerváltoztatás, ha az egykori állampárt jogutódja, az ’56-os forradalom leverője, forradalmárok, pesti srácok kivégzője, az MSZP de iure is megszűnik létezni. Történelmi léptékben ettől percekre állunk.

Így, a vége felé maradjunk még egy percet a Mediánnál, illetve friss kimutatásuknál. Azért tartom érdemesnek Hann Endrééket elővenni, mert bár jobboldali elfogultsággal egy pillanatig sem lehet őket meggyanúsítani – éppen ezért elegánsabb nekünk rájuk is hivatkozni –, de nota bene, talán az elmúlt évek legmegbízhatóbb számait hozták minden választás előtt. Soha nem felejtem el, amikor 2018-ban a választási hajrában szokás szerint arról áradoztak az ATV stúdiójában, hogy most, na majd most sikerül megfogni Orbánt, mire Hann csendesen megjegyezte, hogy ettől még az ő méréseik kormánypárti kétharmadot mutatnak. Már csak azt nem értem, miért ment perre az Elkúrtuk-film miatt – ha szerinte ilyen vagány playboynak állították be, azt bóknak kellett volna venni.

A Medián pedig egyre csak növekvő Fidesz–KDNP-fölényt mutat, és itt ugorhatunk vissza az első mondataimhoz. Mégis mi kell még ahhoz, hogy legalább pástra léphessen a baloldal? Mert az elmúlt években itt minden volt, ami az azt megelőző száz évben sem, sőt, soha: migránsválság, világjárvány okozta lezárások és gazdasági visszaesések, majd háború a közvetlen szomszédunkban, most pedig gazdasági nehézségek Európa-szerte. Mi lett mindnek a vége? Kétharmad. De tényleg, mi adhat még számukra reményt? És mit látnak még bennük a megbízóik?

Ettől még mi egy pillanatra sem vehetünk vissza, de azért megnyugtató látni, hogy fegyvertelen emberekkel indulnak minden egyes csatába.

Vezető kép: Facebook/MSZP