A parázson elfüstölő madárbelekből azt jósolja legfelsőbb váteszünk, hogy a “hajléktalankérdés” a honi ellenzék számára ugyanaz a megoldhatatlan ősgubanc lesz, mint a fejlett nyugaton, tőlük néhány közbeszerzésnyire felhúzható autópályák délibábnyi távolságában a “migráció” kérdésköre. Behívod a csonkabonkákat, a nyomorultakat, az elveszetteket, s ezzel is bizonyítod, hogy minőségibb ember vagy a kereszténynáciknál, de még a “gondviselésed” alá bemenekülő untermenschekhez viszonyítva is felhőjáró überember vagy, valamiféle romantikus nagylélek, akinek a szivárványszínes álomkabátja alá az egész emberiség belefér. Sőt, élmunkásként túlteljesíted a kategorikus imperatívusz legfelsőbb parancsait, ami a legtöbb esetben szabadfogásban váltja fel az egyébként már régen meghaladott evangélium fundamentumait.
A végeredmény pedig nem lesz más, mint a sok nyomorult, az utcára, a közösség legkevésbé becsült köztereire kiszorult szerencsétlen, akik az újrahasznosítható közhelyekkel a lehető legtöbb esetben nem megmagyarázható okokból életvitelszerűen, a betonsivatagok beduinjaiként lakják a belváros többnyire láthatatlan pontjait. De egyébként is: a legszarabb, az ezerszer agyonhallgatott csövessors-sztereotípia is ugyanolyan tragikus, mint a legváratlanabb utcasztori, ha igaz. Bár az új szabályozás okán, feltehetően tömegével fognak átbékákázni azokba a balos vezetésű külkerületekbe, ahol a fentebb elpotyogtatott “erkölcsi” okokból mindig el fogják tűrni, hogy szarszagot árasztó túrasátrakat verjenek fel, parkokban, félállati módra kopuláljanak, aluljárókban, mindenféle közlekedési csomópontokon a féldecistől bebaszva dorbézoljanak. De még könnyű, még elő lehet adni a szociálisan fényérzékenyt, mert most dögrohasztó nyár van, a trolibuszsofőrök seggét pállasztó neonhullám, a napkitörések pedig őrzik a hajnali fagyástól az utcán elbóbiskoló félpolgártársainkat.
De közeleg a tél, és akiket jégapó meg a mormota napja odakint talál, azoknak minden újabb fagypont csak egy újabb Sztálingrád, amit túl kell élni, amiben meg kell valahogy maradni. Mert hideg lesz a tél, kurva nagy, baromi szürke, soha nem múló, életfogytig tartó. Ilyen körülmények között nem tarthatod ridegtartással a hajnali dérben állatként az embereket, akkor sem, ha ez érzékeny pontjain simogatja a sztárbákszkommunizmusod erogén zónáit, azért nem, mert erre a cselekvésre kötelez az a szó: felelősség.
Erre a szituációra kell már most felkészülni, nem jóemberkedni, elhatárolódni a posztfasiszta fidesznyikektől, akik megszavazták, akik érteni vélik, hogy “mi értelme van” egy ilyen látszólag tarthatatlan törvénynek, ami valójában az elmúlt évtizedek első kísérlete arra, hogy rendeződjön vagy legalább a megoldás irányába elhaladjon ez az egész várost és a benne élőket érintő akut válság. Persze vannak bosszantó jelenségek, mindenkinek vannak “sztorijai” és mindenki kerülgetett már a Körúton deltaszerűen alácsorgó pisaniagarákat. De az új törvény nem azért fontos, mert vannak belvárosi “nerjuppik”, akiknek a tinderrandijaiba zavarnak bele a félmeztelenül bokrokba szaró hómlesszek. Nem is arról van szó, hogy a “nerelit” luxusfeleségeit zavarja a belváros avarszintjén kéregető vagy a Határ úti elágazásnál Fedél Nélkült áruló csöves, ezek a plázamacskák arrafelé egyébként sem mocorognak. Az ilyen újgazdag nyafogások nem jutnak el a konkrét kormányzat munkájáig, ezekre a hangokra magasról, nagy ívben szarni kell.
A törvény azért született, hogy megjelenjen egy állami szinten is felvállalt felelősség ezeknek az embereknek a hosszútávú jövőjéért, azért, hogy a következő húsz-harminc évben egyre kevesebb olyan felebarátunk legyen, aki hasonló nehéz helyzetbe kerül (akár önhibájából, akár rajta kívülálló okokból).
Ez az egész város számára – politikai viszonyításokat félretéve – közös üggyé kellene, hogy váljon, ha tetszik, nemzeti minimummá, mert ezen csak közösen nyerhetünk, vagy közösen veszíthetünk. Bár teljesen egyértelmű, hogy ebből is politikai állóháború fog kialakulni, az ellenzék számára politikai patthelyzet, a vaskos morálfasizmus meglengetésére alkalmas, tabusított, poszterizált posztszocialista igénytelenség. Összefoglalva: inkább dögöljön meg az utcán a vadkapitalizmusban kisemmizett hajlékony, mert majd az is muníciót adhat, egy újabb és újabb fejhangon odakörmölt publicisztikához, miszerint: gettószegénység, fidesznyomor, elbalkániasodás, éhezők viadala stb., sőt, hadd érezzük, hogy mivel megtűrjük, hogy ilyen körülmények között, ilyen helyzetben éljenek, sokkal jobb jóemberek vagyunk, mint amazok, akik ugyanezt nem tűrik el, hanem segíteni próbálnak. Duplafenekű etikai lózung ez, felebarátaim. Ne dőljünk be neki. Akik pedig ebbe valamiféle külön kultúrharcot látnak bele a jobboldali újságírók közül, azok is ártanak az ügynek és nem használnak. Ilyen helyzetben jobb lenne hallgatni. Segíteni kell, valóban segíteni. Ezt pedig csak úgy lehet, ha férfi módjára, cselekedeteimben vállalok felelősséget a körülöttem lévő, általam befogadható világért. Ebben pedig mindig ott lesznek a legszegényebbek is.
PS/SZDM; A fotó a szerző felvétele.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS