Ady városa, a „Körös-parti Párizs”
Kedves meghívásnak tettünk eleget a PestiSrácok.hu képviseletében Huth Gergely főszerkesztő és jómagam, amikor elfogadtuk Nagy J. Barna, a Magyar Polgári Egyesület elnökének invitálását Nagyváradra, a Lórántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központba egy előadásra és filmvetítésre.
Mindig is vágytam a Körös-parti ősi magyar város megtekintésére, levegőt szívni ott, ahol a katolikus püspöki palotában Vitéz János reneszánsz főpap, váradi püspökként (1465–1472) írta meg a Leveleskönyvét, az első humanista opust, amelyben szembe fordult a középkort őrző maradi hazai latinsággal.
Vitéz János volt az, aki pap létére harcolt Hunyadi János kormányzó mellett a keresztény hadak élén a törökök ellen a második Rigómezei (ma Koszovó) ütközetben (1448), és ő volt az, aki későbbiekben a legfőbb támogatója volt a török elleni harcnak, mert elsőként felismerte, hogy az iszlám az, amely Krisztus vallását el akarja törölni a Föld színéről, miközben Európa alszik, a magyar meg harcol. Nem ismerős? Mintha megint megismétlődne ez a folyamat. Európa megint alszik, a magyarok megint gátat szabnak, ellenállnak, hogy a muszlim vallású migránsok milliói ne özönöljék el Magyarországot és Európát. Európa most kezdi feladni a keresztény gyökereit, az európai civilizációt, az európaiságát. Elnézést egy kis történelemért, de ez jutott eszembe Nagyváradon.
Aztán eszembe jutott Ady, akinek költészetét a múlt század elején meghatározta ennek a csodás városnak a kultúrája, magyarsága, a Körös, akár mint a Szajna Párizsban, és meghatározta Nagyvárad szecessziós építészetének különleges világa. Ez is hathatott Adyra, a Holnap városa. Nem tudhatta, hogy az a holnap nem következett be. Huth Gergővel az előadások és filmvetítés másnapján első dolgunk volt, hogy megkeressük Ady Endre kedvenc kávéházát. Ide is el akartunk jutni. Furcsán szomorúan ültünk a kerti széken, ittuk a kapucsínót ebben a számunkra történelmileg szeretett, nagyon ismerős és mégis idegen városban. Fejünk felett egy márványtábla hirdette:
Ebben, a Sztarill F. építész tervei alapján 1902-ben épített palotában működött Ady Endre kedvelt váradi kávéháza, az EMKE. Itt ismerte meg halhatatlan múzsáját, Lédát (Brüll Adélt – a szerk.), és ugyanitt alakult meg 1908-ban A Holnap Irodalmi Társaság.
Furcsa volt látni az emléktábla felállításának dátumát: 2007. november 22. El kellett tehát telnie több mint száz évnek, hogy emlékeztessék a kávéházba érkezőket, hogy a magyar (és a világ)irodalom egyik legnagyobb költője itt bontogatta szárnyait, itt fordultak meg a Holnap tagjai közül nagy magyar írók, költők, festők, zenészek, színészek közül többek között Babits Mihály, Balázs Béla, Dutka Ákos, Gulácsy Lajos, Juhász Gyula, Lengyel Menyhért és Reinitz Béla. A szemközti Szent László téren – ma Unirii tér – alig utal valami a nagyívű magyar kultúrára, Nagyvárad híres színházára. Az 1903-ban épült klasszicista színház, amelyet Szigligeti Edéről neveztek el, most Állami Színház. Számunkra ismeretlen román szobrok díszítik a teret. Pedig ez a magyar kultúra jótékony hatással is lehetne a román kultúrára.
Mindenesetre Ady költeményének néhány sora, a Vallomás is jelzi Nagyvárad akkori jelentőségét:
Oh, Nagyvárad, még megíratlan, talán soha meg sem írható regényem édes, régi városa, te kis Magyarország! Tőled követelem vissza az ifjúságomat, tőled várom a talán-talán föltámadásomat, ezennel, talán utoljára, szerelmet vallok neked!
Ady ezt a verset Nagyváradon 1910. december 25-én írta.
De hát olvasóink arra is kíváncsiak, hogy miért is jöttünk Huthtal Nagyváradra? Folytattuk azt a körutunkat, amelyet Erdélyben és számos magyar településen teszünk: visszük a PestiSrácok.hu, az egykori Pesti TV, a PS TV közös szellemiségét, alkotásait, amelynek lényege, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra, a több mint ezer éves történelem, a hagyomány, a keresztény, konzervatív politikai közösség eggyé tesz bennünket; ha egyetértünk ebben, mindig összehozza a nemzetet.
Akkor látogatásunk céljáról. Nagyváradra elvittük A halál népbiztosa című filmünket, amely az 1919-es véres kommünről szól, Kun Béla, Szamuely Tibor, Lukács György és a Lenin-fiúk vérengzéseiről, Károlyi Mihály hazaárulásáról, amely nagyban hozzájárult a trianoni békeparancs mértéktelen országrablásához. Aztán elhoztuk könyvemet a rendszerváltás óta (1990) zajló médiaháborúról, amelynek címe: Túléltem, mások belehaltak.
De mielőtt bármit mondanék, idézzük meg Nagyvárad egyetlen magyar nyelvű újságját, a Bihari Naplót, hogyan láttak bennünket vendéglátóink. János Piroska újságíró ezt írta:
Stefka István újságíró, a PestiSrácok tiszteletbeli főszerkesztője és Huth Gergely, a PestiSrácok főszerkesztője volt a meghívottja a Polgári Esték előadássorozat legutóbbi alkalmának. A nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében megtartott szombati eseményen a Táncsics Mihály-díjas újságíró Túléltem, mások belehaltak című kötetét, illetve A halál népbiztosa című filmet mutatták be, melynek Stefka István kreatív producere, Huth Gergely pedig producer-narrációs társrendezője. Elöljáróban Stefka István felidézte, hogyan alakult ki a munkakapcsolat közte és Huth Gergely között: mindketten a Napi Magyarországnál, majd a Magyar Nemzetnél dolgoztak, ezt követően Stefka István a Magyar Hírlap főszerkesztőjeként meghívta Huth Gergelyt főszerkesztő-helyettesnek. Később a Huth által alapított PestiSrácokhoz került. A márciusban megjelent kötet kapcsán kiemelte, az voltaképpen „arról a politikai harcról, háborúról szól, ami 32 éve folyik a rendszerváltás óta”, szerinte ugyanis a 90-es években tapasztalt várakozásokkal ellentétben nem szabadultak meg teljesen az elmúlt rendszertől. „Ez az első olyan könyv, amely a jobboldali, nemzeti gondolkodás szempontjából vizsgálja a médiaháború történetét. 1990-ben a magyar sajtó 98 százaléka a kommunisták és a liberálisok kezében volt. Egyetlen újság volt, amely megjelent halványan, az Új Magyarország, de igazából nem töltötte be a szerepét, és a Pesti Hírlap sem volt átütő. Az összes többi napilap – a Népszabadság, a Magyar Hírlap, a Népszava, de akkoriban még a Magyar Nemzet is – jelentős szerepet töltöttek be abban, hogy megbuktatták az első, szabadon választott kormányt, az Antall-kormányt. Nem véletlen, hogy olyan befolyást gyakoroltak az emberekre a sajtón keresztül, hogy 1994-ben visszaszavazták Horn Gyulát. Miután a sajtó 98 százaléka az övéké volt, néhány, száz körüli újságíró a Magyar Televízióból és a sajtóból megpróbáltuk a valóságot bemutatni, ami médiaháborúvá fejlődött”
– fogalmazott.
Huth Gergely párhuzamot vont a rendszerváltás utáni Magyarország és Románia között. Szerinte a forradalom és az első szabad választás után ugyanazt a csalódást kellett megélni a két országban, hogy „ellopták a győzelmet, letörték az eufóriát, az elvtársak átmentették magukat”. „Elvették a sajtószabadságot, a demokráciát és harminc éven keresztül ott tapostak belénk, ahol tudtak, főleg az első húsz évben” – fogalmazott, rámutatva: a posztkommunizmus korszakának nem lehetett egyetlen csapással véget vetni. „Ez az egész könyv a továbbélő kommunisták ármánykodásairól, gáncsvetéseiről szól” – jegyezte meg, felidézve a továbbiakban Stefka István munkásságát, aki a 70–80-as években az egyik legnépszerűbb rádiós riporter volt, aki bár nagypolitikával nem foglalkozhatott, de az emberek problémáival, szociális kérdésekkel igen, a rendszerváltás után pedig a konzervatív oldalt választotta. A könyvbemutató után bemutatták a Stefka István kreatív producersége és Huth Gergely producer-narrációs társrendezése alatt létrehozott dokumentum-játékfilmet, A halál népbiztosa című alkotást, amely Szamuely Tibort középpontba állítva mutatja be a tanácsköztársaság idején a Lenin-fiúk által elkövetett borzalmakat. A filmben rövid ideig Nagyvárad is szerepet kap, ugyanis Kun Béla és Szamuely Tibor is a Körös-parti városban volt átmenetileg újságíró.
Így látták tehát szereplésünket a nagyváradiak. A telt házas közönség kérdéseikkel is bizonyította, hogy tisztában van az erdélyi magyarság helyzetével. Legnagyobb problémának azt tartották, hogy fogyóban a magyar, és Romániában a magyar érdekek érvényesítését éppen a széthúzás akadályozza. Bár sokat segít a magyar kormány a Székelyföldön kívül a Partiumban is, támogatják a vállalkozásokat, az oktatást, a kultúrát, épülnek magyar bölcsődék, óvodák, iskolák, közösségi, hagyományőrző központok. A keresztény egyházak is jelentős támogatást kapnak régészeti feltárásokhoz az Árpád-korban vagy később épült templomaikhoz. Az utóbbi idők legnagyobb segítsége a nagyváradi katolikus püspöki palota felújításához érkezett, több mint két milliárd forint Magyarországról. Tehát a magyar nemzet részeinek érzik magukat, de félnek a magyar identitástudat gyengülésétől és attól, hogy lassan minden elrománosodik. Az előadásunk helyszínén, az olaszi református templom melletti utca becsületes neve Ezredévi emléktér volt, ma Libertatii – panaszolta a hallgatóság közül egy asszonyka.
Az előadás után körbevettek minket a nagyváradiak és csak kérdeztek, kérdeztek, és hosszan beszélgettünk. Éreztük a felénk áradó szeretetet. Ez a levél is sokat mondó, amit Megyeri Ferenc írt:
Tisztelt Stefka István és Huth Gergely urak!Az eddig hamisan propagált történelmi eseményekkel szemben nagy élményt jelentett az Önök által, előadás és filmvetítés segítségével a történtek valósághoz hű ismertetése.Hálás köszönettel és tisztelettel a nagyrabecsült Előadóknak,Megyeri Ferenc
Még egyszer köszönjük a nagyváradiaknak a szíves vendéglátást, fogadtatást. A személyes találkozás mindennél többet jelent. Valljuk, hogy minél többet el kell mennünk magyar testvéreinkhez, mert csak így ismerjük meg gondjaikat, örömeiket. Most Erdélyben jártunk, a csaknem ezer éves Szent László városában. Mielőtt elköszöntünk volna partiumi barátainktól, a Garasos hídon átmenve betértünk a Fő utcán található Tiltott Csíki Söröző & Étterembe. Nem lehetett ellenállni az erdélyi ízeknek. Csak ajánlani tudjuk a sok finomság mellett a tárkonyos szűzpityókalevest és a csülköt „góbé módra”. Persze nem lehet elmenni szó nélkül a csíkiek kézműves sörei mellett sem. Igen. Nagyvárad Erdély kapuja. Az út tovább Székelyföldre vezet.