Tavaly történelmi aszálynak voltunk elszenvedői, és ha azt hisszük, ez egy elszigetelt eset, és mindent folytathatunk ugyanúgy, mint eddig, súlyosan tévedünk. Alapvető szemléletváltozásra, felelős vízgazdálkodásra van szükség – hangsúlyozta portálunknak adott interjújában Nagy István. Az agrárminiszter kiemelte: történelmi időszak előtt áll az ágazat, hiszen lehetősége lesz ledolgozni a hazai feldolgozóipar versenyhátrányát, köszönhetően annak, hogy a kormány az uniós források 20 százaléka mellé 80 százaléknyi önrészt tesz hozzá. Mint kiemelte: “nem elégetjük ezeket a támogatásokat válságkezelésre és sebgyógyír-kenegetésre, hanem a XXI. századi mezőgazdaság megszületésére fordítjuk”. A miniszter az interjúban beszélt arról is, milyen politikai–ideológiai akadályokat görgettek Brüsszelben az európai gazdák által elé, hogy a forrásaikat megkaphassák, miért nem vágatta még mindig tarra a kormány hazánk erdeit, ahogy azt a baloldali aggódók minden évben bejelentik, és miben volt igaza Matolcsy György jegybankelnöknek.
Orosz–ukrán háború, elhibázott szankciós politika, gazdasági recesszió, aszály – csak néhány azon kihívások közül, amelyek a magyar agráriumot is érintik, és amelyekre megoldást kell találni. Az év elején Nagy István agrárminiszterrel készített interjúnkból többek közt kiderül: a magyar kormány jelentős forrásokkal támogatja meg a következő időszakban az ágazatot, de nem azért, hogy azok “elfüstölődjenek” válságkezelésre, hanem hogy versenyképességben felzárkózhasson az uniós szintre.
Orbán Viktor többször hangsúlyozta, hogy Magyarország célja megerősödve kijönni minden válságból. Erre az agrárium komoly lehetőséget kapott a megnövekedett forrásoknak köszönhetően. Képes lesz élni ezzel a lehetőséggel a szektor?
Tény, hogy nehéz időszakban vagyunk; a szankciók, az energiaválság, a háború, és az aszály az agráriumban is érezteti hatását. A veszélyek korát éljük és olyan kormányra van szükség, amely képes válságot kezelni. A nehézségekben a lehetőségeket is meg kell látni. Ha megnézzük a kormány eddigi válságkezelési elveit, mindig a beruházásokat, a munkahelyek védelmét támogattuk, mert ha munka van, akkor van megélhetés, van biztonság, és akkor a válságból ki lehet lábalni. Az agráriumban is ezt valósítjuk meg, amikor olyan döntéseket hozunk, amelyekkel a korszerűsítést, fejlesztést támogatjuk. Ha ez eredményes lesz, azzal nagyon sok problémát megoldunk. Megoldjuk a munkaerőhiány kérdését, hiszen a precíziós gazdálkodással az automatizációt támogatjuk, akkor munkaerőt tudunk megspórolni. Megoldjuk a versenyképességi problémát is, hiszen a gépesítettség, a fejlettebb technológia alkalmazása mind-mind versenyképesség-javító tényező. Egyszersmind a generációváltást is elősegítjük, hiszen a fiatalok már ebben az új technológiai közegben mozognak otthonosan. Azt a fontos társadalmi elvárást is teljesíteni tudjuk, hogy egészségesebb élelmiszert állítunk elő kevesebb növényvédőszer-használattal, erőteljesebben érvényesülnek az állatjóléti szempontok, azaz a fenntartható fejlődés felé teszünk újabb lépéseket. A Közös Agrárpolitika stratégiai tervét ezen komplex szempontok szerint állítottuk össze, azzal a céllal, hogy minden befektetett forinttal másfélszeres hasznot tudjon realizálni az ágazat, úgy, hogy mindeközben a zöld célok is megvalósíthatóak legyenek.
Fotó: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu
Nem kell attól tartani, hogy a gazdasági helyzet miatt egyszerűen elégnek ezek a források?
Nem elégetjük ezeket a támogatásokat válságkezelésre és sebgyógyír-kenegetésre, hanem pontosan a XXI. századi mezőgazdaság megszületésére fordítjuk a forrásokat.
Mintha még Brüsszelben sem akadályoznák ezt a szándékot. Az uniós források visszatartása legalábbis az agráriumot nem érintette…
Ez elsősorban a komoly munkának, rengeteg tárgyalásnak és egyeztetésnek, valamint erős szakmai összefogásnak volt köszönhető. Nagyon megalapozott tervet tudtunk letenni az asztalra, és nagyon gyorsan, egészen pontosan a tizenharmadikként fogadták el a magyar tervet az Európai Unió tagállamait tekintve. Az viszont az egész országnak árt, hogy Brüsszel politikai alapon visszatartja a Magyarországnak járó más uniós forrásokat; ezeket is ki kell fizetni.
Része volt ebben az uniós szinten is tapasztalható agrárágazati összefogásnak?
Ez egy meglehetősen bonyolult folyamat, amelynek fontos lépése, hogy az Európai Bizottság tett egy szakpolitikai javaslatot és amely kapcsán az uniós tagállamok agrárminisztereinek tanácsa – benne Ciprustól a balti államokig – kialakítja a saját kompromisszumos álláspontját. Ez egyik alapja annak, hogy megszülessen egy olyan megállapodás a végén az agrárpolitikáról, amely éppúgy jó a spanyol gazdáknak, mint a franciáknak vagy a magyaroknak. Meg kell jegyeznem, ennek a kompromisszumnak a megfogalmazása – ha úgy tetszik, a tagállamok összefogása – volt még a legkönnyebb feladat ebben a történetben. Nem véletlen mondom ezt, hiszen az Európai Parlament ugyanolyan jogalkotási jogosítványokkal rendelkezik, mint az uniós szakminiszterek közössége, és velük bizony már olyan tárgyalásokat kellett folytatni, hogy szó szerint fel is kellett állnunk az asztaltól, és azt mondani, a magunk részéről már elmentünk a falig.
Egy közös agrárszakmai tervet megpróbál befolyásolni a politika?
A Bizottság és a Tanács álláspontjának egyeztetése a Parlamenttel, az kifejezetten politika. Ott olyan politikai elvárásoknak kellett volna megfelelni, amelyek egyáltalán nem vették figyelembe az európai gazdák érdekeit, csak az európai „sötétzöld mozgalmak” elvárásait, és ennek megálljt kellett parancsolni. Második nekifutásra ugyan, de ez mégiscsak sikerült.
Eszerint nemcsak hazánk, hanem más uniós tagállamok is küzdenek a – mondjuk úgy – teljesíthetetlenül ambiciózus zöld elvárásokkal?
Természetesen, hiszen eleve azt az álláspontot kell a lehető leghatározottabban visszautasítani, hogy az agrárium a legnagyobb okozója az éghajlatváltozásnak. Ez óriási ferdítés, hiszen az agrárium éppen, hogy a legnagyobb elszenvedője annak. És ugyan kik tennének meg mindent annak érdekében, hogy ezek a hatások mérséklődjenek, mint azok a gazdák, erdőgazdálkodók, akik a természet elemeinek kitéve végzik mindennapi munkájukat? A gazdák a leginkább érdekeltek minden olyan technológiai fejlesztésben és termelési gyakorlat alkalmazásában, amelyek minél jobban kímélik a környezetet. Ebből a filozófiából jön a forgatás nélküli talajművelés, a talajfelszín mulcsozásos védelme a tűző nap sugaraitól, az összes olyan precíziós fejlesztés, amely csökkenti a méreganyagok kijuttatását. Ezer és ezer olyan példát lehet mondani, amellyel a természet védelmét, a teremtett világunk minőségének megőrzését tudjuk szolgálni. Vagy gondolhatunk az erdőgazdálkodásra, amely nemhogy problémát jelentene, hanem sokkal inkább megoldást kínál a klímaváltozás hatásainak enyhítésére. Tehát azt a leghatározottabban vissza kell utasítani, hogy az éghajlatváltozás előidézői leginkább a mezőgazdasági tevékenységet végzők, és ezt politikai szinten is képviselni szükséges.
Fotó: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu
Az agrárium idén a történelmi aszály során megtapasztalhatta ezt a kitettséget. A jövőben a vízállásjelentések helyett már azt fogjuk hallgatni, milyen mélyen van kiszáradva a talaj?
Amikor két gazda találkozik, az első kérdésük mindig az: „Hogy vagy?”, a második, hogy „Mennyi eső esett?”. És ezt milliméterre meg tudják mondani, hiszen ez a gazdálkodás alapja. A csapadék határozza meg leginkább a termésmennyiséget és a termelés biztonságát. A tavalyi esztendő sokkoló volt. Ugyan olyan éghajlatunk van, ahol előfordul a szárazság, de tavaly rengeteg csapadék elmaradt, már az azt megelőző ősztől kezdve, és ez csak fokozódott. Történelmi aszálynak voltunk elszenvedői, hiszen nem 10–20 százalékos terméskiesésről beszélhettünk, hanem egyes régiók esetében akár száz százalékosról is. Ha azt hisszük, ez egy elszigetelt eset, és mindent folytathatunk ugyanúgy, mint eddig, súlyosan tévedünk. Alapvető szemléletváltozásra van szükség, onnan kezdve, milyen talajművelési eljárást alkalmazzunk, milyen magot vessünk, egyáltalán milyen növényt ültessünk. Kell-e erőltetni a kukoricát olyan termőterületen, ahol kockázatos a termesztése, vagy cseréljük le cirokra, amely sokkal biztonságosabban megterem? Csak az őshonos fafajokban gondolkodhatunk az erdők megújításánál, vagy körül kell nézni a már most szárazabb térségekben jobban alkalmazkodott fajok után kutatva? Új szempontokra van szükség a vízgazdálkodásban, és a vízmegőrzésre kell a hangsúlyt fektetni, azaz el kell tározzuk, hogy a szűkös időben használni tudjuk. Fontos, hogy ne csak egy technológiát tartsunk üdvözítőnek, azaz, ahol az árasztásos gazdálkodás válik be, ott ezt alkalmazzuk, ahol pedig a fokgazdálkodást, ott azt. Van, ahol csatornákon megoldható a víz szállítása, ahol viszont nem, ott ne akarjunk olyan növényt termeszteni, amelynek az öntözés a lételeme. Az éghajlatváltozás összetett probléma, amelyre nekünk is komplex megoldást kell találnunk.
A vízgazdálkodás mindig is határterület volt a minisztériumok és szakhatóságok közt, és, ahogy mondani szokták, a sok bába közt mintha elveszne a gyerek…
A helyzet ebben a tekintetben lényegében egyszerű: a változás a gazdáknál kezdődik. Mi a keretet és a lehetőséget tudjuk számukra biztosítani. Egy példával élve: eddig olyan területekre, ahol a felszín gyakran állt belvízben, nem lehetett területalapú támogatást igényelni, azaz a gazdáknak az állt érdekükben, hogy gyorsan elvezessék a vizet. Mivel mostanra létkérdéssé vált a víz megőrzése, az új stratégiai tervben a területalapú támogatásokat ezekre a területekre is kiterjesztettük. A gazda így abban érdekelt, hogy eltűrje ezeket az ingoványos területeket a földjén, mivel így megmarad a talajvíz szintje. Ugyanakkor a vízgazdálkodást is érdemes kettébontani, mert hajlamosak vagyunk csak az öntözésről beszélni, holott ez Magyarországon jelenleg félmillió hektárt érinthet, miközben a maradék 4,5 millió hektárt ugyanúgy érinti az elsivatagosodás veszélye. Ezért ökológiai vízgazdálkodásra van szükség, például a talajszint növelésére, nemcsak gazdasági célú vízgazdálkodásra.
Fotó: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu
Az Agrárminisztériumnak eszerint már vannak kézzelfogható válaszai egy várható aszály kivédésére?
Az elmúlt években is zajlottak öntözéshez kapcsolódó fejlesztések az országban; ennek is köszönhető, hogy az elmúlt 2–3 évben 15 millió m3-rel nőtt a vízkészletekből az öntözéshez szolgáltatott vízmennyiség. Ugyanilyen fontos annak a közel 44 kilométer csatornaszakasznak a közelmúltbeli mederrendezése és rekonstrukciója, amely szintén a víz termőföldekhez történő eljuttatásában segít. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy 50 milliárd forint támogatást pályáztak sikerrel öntözésfejlesztési típusú beruházások megvalósítására a termelőink. A nagyobb beruházások közül egyet kiemelnék, az a mezőhegyesi mintagazdaság, ahol 2500 hektáros termőterület helyett 5000 hektáron tudnak most egyszerre öntözni, ráadásul a technológiai fejlesztés révén ugyanannyi vízmennyiséggel. Van jó néhány tervünk a jövőre nézve is, hiszen például döntést hoztunk arról is, hogy az ideiglenes záportározókat véglegessé kell alakítani. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a válaszok nemcsak a mezőgazdaság számára előnyösek, hiszen egy ilyen víztározó komplex hatást vált ki a környezetére is. A vízfelület hűti a környezetet, a párolgás a légköri aszályt és a porszennyeződést csökkenti, az általános életfeltételeket is javítja, tehát nemcsak a mezőgazdaság profitál ebből.
Az aszály mellett tavaly egy elég éles kritikát is megfogalmazott Matolcsy György jegybankelnök a kormány gazdaságpolitikájával kapcsolatban, amelynek egyik fontos eleme volt, hogy a magyar feldolgozóipar gyenge lábakon áll.
Ha fogalmazhatok úgy, ezek történelmi bűnök, de látni kell azt is, hogyan jutottunk el idáig. A rendszerváltáskor a szocialista mezőgazdaság átalakítása zajlott, hiszen a történelmi igazságtétel révén a termőföldet visszakapták jogos tulajdonosai. Amire a rendszerváltás megtörtént, a konzervüzemek, a feldolgozó üzemek, amelyek kiépültek korábban, és amelyek a magyar szocialista típusú mezőgazdaság versenyképességét biztosították, korszerűtlenné váltak. Viszont az akkori kormányzatnak nem volt forrása arra, hogy ezeket fejlessze, ezért azt a döntést hozta, hogy privatizálja őket, abban a reményben, hogy a külföldi tulajdonosok fejleszteni fognak. Ehelyett bezárták a feldolgozóüzemeket, konzervgyárakat, leépítették a növényolajipart, a cukoripart. A nyersanyagot kivitték a saját országukba, ott földolgozták, majd az élelmiszert visszahozták és jó drágán megvásároltatták velünk. Azaz a kilencvenes évek közepére visszatolták a magyar mezőgazdaságot az alapanyagtermelői szintre, amiről tudjuk, hogy mindig az a legkevésbé jövedelmező. A következő bűn, amikor a baloldali kormány idején az első európai uniós forráselosztásnál nem a gazdaságélénkítésre fordították a hangsúlyt, hanem a szociális célú kiadásokra. Ekkor húztak el mellettünk a lengyelek, mert ők a forrásokból kiépítették a versenyképes üzemméretű feldolgozóüzemeket, hűtőházakat, fejlesztették a kapacitásaikat, mi, magyarok meg megdöbbenve néztük, ahogy áprilisban, májusban hozták hozzánk a lengyel almát, krumplit, hagymát. Megdöbbentő tény, hogy 2002 és 2010 között 20 százalékos volt a magyar élelmiszeripar kibocsátás-csökkenése, a termelés tehát jelentősen visszaesett. A 2014–2020-as uniós támogatási ciklusban kezdődhetett csak meg a fejlesztési források élelmiszeripari vállalkozások fejlesztésére történő irányítása, de ez a történelmi lemaradás fényében nem volt elég. Ezért is született a magyar kormány agrártörténeti jelentőségű döntése, hogy a mostani közös agrárpolitika stratégiai tervéhez a nemzeti társfinanszírozás mértékét Európában egyedüliként a maximális 80 százalékra emeli.
Fotó: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu
Tehát az uniós források 20 százaléka mellé a magyar kormány 80 százaléknyit tesz hozzá.
Igen. A következő lesz az az időszak, amikor le kell dolgozzuk az unióban meglévő versenyhátrányunkat: 2027-ig összesen 750 milliárd forintot tervezünk elkölteni az élelmiszeripar fejlesztésére. Ezért mondott igazat a jegybankelnök, hogy korábban nem volt meg a kellő versenyképessége a hazai feldolgozóiparnak. Ennek kialakítására most erősödött meg kellően a magyar gazdaság. A magyar agrárium húszmillió ember ellátására képes, mégis teljes erővel exportáljuk terményeinket nyersanyagként szerte a világba, majd kész élelmiszerként vásároljuk vissza. Ennek megálljt kell parancsolni, hiszen már a koronavírus-járvány is megtanított minket arra, mit jelent, ha lezárulnak a határok, és milyen fontos az élelmiszer-szuverenitás. A stratégiai cél ennek a kialakítása, valamint az, hogy a magyar mezőgazdaság nyersanyagaiból minőségi élelmiszert állítsunk elő, mert ez még az exportbevételeinket is megtöbbszörözné.
A tavalyi év végén szintén nagy figyelmet kapott a hatósági áras tűzifa, amellyel kapcsolatban az ellenzék és egyes zöld szervezetek ismételten kijelentették, hogy ezúttal már biztosan tarra vágatja a kormány egész Magyarországot. Így történt, ez volt a szándék?
Az egész „botrány” egy rendkívül szakmaiatlan, képmutató politikai akció eredménye volt. Amikor a kormány bejelentette, hogy hatósági áras tűzifát fog biztosítani az emberek számára az orosz–ukrán háború következtében kialakult elhibázott brüsszeli szankciók okozta energiaválság kezelésére, akkor óriási kritikával, gúnnyal kezelték, hogy erre nincs is szükség. Majd amikor azt érzékelték, hogy az emberek tízszeres igényt jelentenek be a tűzifa iránt, akkor kitalálták, hogy tarra vágjuk az erdőket. Tudomásul kell venni, hogy a korábbi évek olcsó energiaárai következtében évtizedekig nem termeltük ki a magyar erdőkből a vágásra érett fát, rendkívüli módon túlérettek voltak az erdők, mert nem volt a fára lakossági igény. Most lett, viszont ennek ellenére sem vágunk ki fát a természetvédelmi és erdészeti hatóság engedélye nélkül. Ez már csak azért is fontos, mert a megnövekedett igényekre kellő megfontoltsággal reagáltunk, miközben a baloldalon rögtön követelni kezdték, hogy azonnal biztosítsuk a fát az embereknek.
Mivel az Agrárminisztérium is rendszeresen hangsúlyozta, hogy az illetékes környezetvédelmi hatóságok ellenőrzik a fakivágásokat, a kritikusok mintha e szakemberek elhivatottságát is elkezdték volna kétségbe vonni…
Mióta a virtuális világ az életünk részévé vált, bármilyen esemény is zajlik, mindenki szakértővé lép elő. A koronavírus-járvány idején megtapasztalhattuk már ezt, és így történt ebben az esetben is, hiszen sokan úgy gondolták, jobb szakemberek az erdészeknél. Nyilván politikai irányultságtól függően sokan úgy gondolták, a kormányzat sose mond igazat, és hogy az igazság az csak náluk van. Az élet persze bebizonyítja, hogy ezek a hangok utóbb könnyűnek találtatnak, de az adott pillanatban nagyon bántja az embert, ha a hitelességét kétségbe vonják. Ezt egy politikus megszokja, de azokat a szakembereket, akiknek az élethivatásuk a legszentebb dolog – úgy, ahogy az erdészeknek maga az erdő –, azokat sokkal jobban megviseli ez az ellenséges közhangulat. Pedig Magyarországon az erdészek munkájának köszönhetjük napjaink erdőségeit, amelyek kezelésének a fenntarthatóság az alapja. Az erdők megoldást és nem problémát kínálnak a számunkra.
Vezetőkép: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS