Győzelemben és vereségben is együtt
Régóta nem nézek már focit és csapatsportot sem. Még csak nem is a korábbi korszakok válogatottjai szoktattak le a fociról, hanem úgy általában a női kézi válogatott. Agyonnyert meccseket tudtak ugyanis elképesztő összeomlásokkal elveszíteni, az ilyenből elég egyszer, elég tragédiát láttam én már az életben.
Az azonban, hogy nem akar ez ember ott lenni drukkerként sem a győzelemben, sem a vereségben, nem jelenti azt, hogy nem büszke ha nyernek (jelen esetben) a fiúk és nem sajnálja őket, ha veszítenek. És persze azokkal is együtt érez az ember, akik az érzelmeikkel valós időben végig ott voltak mellettük. Nem láttam a meccset, a foci ilyen, de abban biztos vagyok, hogy nem a játékosok hozzáállásán múlott. Ezt erről a csapatról biztosan tudhatjuk. Lehet, hogy szakmailag hibáztak, de csak az ellendrukkerek nem hibáznak soha, ezt már tudjuk.
A foci ilyen
Én persze könnyen beszélek, nem értek a focihoz, nem harsoghatom, hogy a szövetségi kapitány rosszul cserélt például. Szabin vagyok, nem is írtam volna erről, ha reggel egy nagyon speciális Facebook csoportba, amely általában mentes a politikától, egy véglény nem osztott volna bele egy olyan posztot, amely a csapatunk vereségén örömködik. A posztból látszik, hogy az illetőnek nagyon régen nem volt már más örömben része, normális emberek életük legnagyobb pozitív élményeit szokták így interpretálni, mondjuk a gyerekeik születését.
A labdarúgó válogatott mögött még a Fradi és az Újpest ultrái is közösen állnak ki, pedig ennél nagyobb távolságot nagyon nehéz elképzelni. Aki ebben az összefogásban nincs benne, az hol van? Miféle képződménynek kell lennie valakinek, akinek egy ilyen pillanatban az jut az eszébe, hogy milyen remek, több millió magyar ember most szomorú!
Kikkel is élünk együtt mi ebben az országban? Az meg igazán elgondolkoztató, hogy ez a halálkufárkodás teljesen egybeesik a politikai törésvonalakkal. Meggyőződésem, hogy nem helyes a politikát, ahogy egyetlen sportmeccset sem, a jó és a rossz harcaként felfogni, még megélni sem egészséges így. Anélkül, hogy túldimenzionálnánk ezt, azt viszont el lehet mondani, azok akik örülni tudnak bármelyik nemzeti válogatottunk kudarcának, megtestesítik az igazi kompromisszummentes gonoszt. És ők vannak a másik oldalon, ők akarják a rossz és a jó harcává változtatni a mindennapi életünket. Ők azok, akik az éppen megszületett csecsemőt az anya szabadságának korlátjaként képesek csak látni.
A vereségből mást lehet megtanulni, mint a győzelemből. A vereség megmutatja az igazi arcunkat, a vereség utáni gesztusaink többet mondanak el rólunk. Nincs magyar átok, hanem olyan magyar anyanyelvű, magyar állampolgárságú emberek vannak, akik egyszerűen mindig, mindenkor ellenünk szurkolnak. Furcsa, de ez a hangulat vonzó is tud lenni, ahogy a “sírva vígad a magyar” hazugsága is. Nem a győzelmek idején, hanem a verség után kell közösségnek lennünk. A nagy katarzisok azok, amelyek átállítják az embert, a tegnapi este talán majd segít újragondolni sokaknak azt, hogy nem a “győztes” oldalon kell lenni, hanem a saját oldalunkon van az otthonunk.
Igen mi kaptunk ki tegnap, mi kaptunk az utolsó pillanatban mindent eldöntő gólt. De azoknak a sorsa igazán szörnyű, akik a vereségben sem voltak, és a győzelemben sem lettek volna velünk. Nekik csak az üresség marad.