Aki külföldön szégyelli, hogy magyar, az elmebeteg

Egyszer úgy tényleg meg szeretném tudni híres és közkedvelt színészeink némelyikétől, hogy mégis mi a franc bajuk van nekik a többségi társadalommal, a magyarságukkal, meg úgy mindennel, ami a hagyományos értékek védelméhez köthető politikai erőkkel kapcsolatos? És persze itt bővíthetném a kört egészen az Egyesült Államokig, ahol a 2016-os elnökválasztás előtt valóságos licitháború zajlott dollármilliomosok között Hollywoodban, hogy melyikük fog előbb emigrálni, ha Donald Trump megnyeri az elnökválasztást. (Fun fact: egyikük sem tett így.)

Valami oknál fogva ezen emberek jelentős része – dolgozzék bármelyik ország szórakoztatóiparában is – gyárilag bekötött módon irtózik mindentől, ami jobboldali. Persze, pampogtam már ezen számtalanszor, de Nagy Zsolt színművész úr minapi interjúja újabb gondolatokat ébresztett bennem. Nem tudom, olvasták-e, de ez volt az a cikk, amiben Nagy arról panaszkodott, hogy ha és amennyiben külföldön megkérdik tőle, honnan jött, ő szégyelli azt mondani, hogy Magyarországról.

Normális ember egyszerűen nem gondolkozik így, és ha mégis, hát nagyon röstelli, amit semmiképpen sem tár a nyilvánosság elé. Nekem a Gyurcsány-kormányok alatt nemhogy eszembe nem jutott, de értetlenkedtem is volna azon, ha valaki a magyarságát összeköti a regnáló kormánnyal. Pedig Fletó bácsinál azért volt miért szívni, és a helyükben rendesen lehetett volna szégyenkezni – nekik. Azoknak, akik részt vettek benne. Aki, teszem azt, 2007-ben szemlesütve ismerte volna be mondjuk Ausztriában, hogy magyar, az nem vitára bocsátható viselkedés. Az elmebeteg. Pont, mint Nagy Zsolt, akire azonban mégsem mondom ezt, mert aki elmebeteg, az jelentős részben egyfelől nem tudja, hogy amit tesz, az rossz, másfelől fel is menthető tettei következménye alól. Én pedig nem gondolnám, hogy Nagy Zsolt, meg az összes többi vásári komikus ne tudná pontosan, hogy mit is csinál. Mindazok, akik 2010 óta, majd az elmúlt években különösen megtalálták magukban az óriási, közéletet féltő váteszt.

És persze az adekvát válasz ilyenkor az, hogy akkor minek jössz haza? Ezek szerint téged semmi nem köt ide, a fennálló rendszert gyűlölöd, nyilvánvalóan lenézed a magyar társadalom többségét és ki nem állhatod, hiszen Orbán Viktor támogatottsága bőven többségi. Hidd el, személy szerint én lennék a legboldogabb, kedves Nagy művész úr, meg a többiek, a másik Nagy, az Ervin, a Lengyel, a noÁr meg az ilyen hogy, hogy nem, pontosan és mindannyian ugyanazt, ugyanakkor mondók, mint Gyurcsány, ha lelépnének a p*csába a hazámból. A mesteretek mondotta volt, hogy el lehet menni, nem? Csak van itt egy óriási probléma: külföldön senkinek sem kellenek. A magyar művészek jelentős része – különösen, aki el is hiszi magáról, hogy ő Művész – maximum raklaprugdosó lehetne Nyugat-Európában, mint ahogy példának okáért Sárosdiné Schilling Árpád meg a neje is az. (A Sárosdinét Jeszy-től loptam, csodálatos megnevezés.)

Gyorsan leszögezem: nem szeretném, ha félreértenének. A raklaprugdosó, pláne a tisztességes fizikai munkás rendkívül tiszteletreméltó melót végez. Az esetek túlnyomó többségében sokkal többre tartom őket, mint a saját fingszaguktól évtizedek óta belőtt értelmiségiek jelentős részét. Ellenben Sárosdiné és Sárosdi esete azért üdítő és végtelenül szórakoztató, mert ők úgy emigráltak – bár muszáj lett volna nekik, de nem –, mert meggyőződésük volt, hogy azt a zseniális művészetet, ami abban csúcsosodott ki, hogy Sárosdi két férfi farkát verte meztelenül a színpadon, tárt karokkal fogadják majd Franciaországban. Csak nem számoltak azzal, hogy a franciáknál már 50 éve túl vannak azon, hogy ha valaki a zongorába szarik, akkor az csodálatos és egyszersmind megismételhetetlen bravúr. Ennek ellenére elhitték, majd nekik menni fog. Most, ha minden igaz, Sárosdiné legművészibb foglalatossága, hogy írástudatlan migránsoknak tart délutánonként egy pincében drámaórákat, szigorúan társadalmi munkában. (Jó, szerintem ez nem igaz, de bár az volna.)

Mit tagadjam? Azokat, akik minket IFA-platóra dobálnának fel – mármint a hulláinkat –, akasztanának és ab ovo mindannyiunkat gyűlölik, nem fogom megtisztelni a tiszteletemmel. Örülök, ha szar nekik, és remélem, soha többet nem rontják a levegőt a hazámban. Pedig sajnálatos módon ők is, mások is simán itthon lehetnének, ha mond nekik valamit ez a szó, elvégre senki nem üldözi itt a legocsmányabb gyűlölködőket sem. Alföldi pont olyan szabadon rendez, mint 10 évvel ezelőtt, meg az összes többinek sem kell attól tartania, hogy valami hátrány éri a közéleti tevékenységei miatt. Egy ideális világban ez alighanem rendben is volna, de engedtessék meg nekem az vélemény, hogy legalább a pofánkba ne röhöghessenek a saját placcainkon.

Mint mondjuk Péterfy Bori, aki elmondja, hogy ő nem a sötétséghez jött Tusványosra, csak zenélnek. Baszki, ők emlegetik mindig a szent piacot. Komoly érdeklődés van Péterfy Borira Erdélyben, Székelyföldön? Oké, elhiszem, ez önmagában nem is zavar. Akkor biztos akad nem egy rendezvényszervező, akinek üzlet meghívnia őket. Nosza, rajta! De – és ezt sokadjára mondom – aki esküdt, lihegő ellensége mindannak, ami a mostani kurzust jellemzi, az ne kapjon államilag támogatott filmekben szerepeket, mint akár noÁr, vagy ne hívjuk meg őket a határon túli magyarság egyik legnagyobb fesztiváljára, aminek fénypontja Orbán Viktor beszéde. Amennyit beszélnek a diktatúráról, legalább annyit érezzenek ebből a fene nagy elnyomásból, hogy ha ennyire ellenségei az államnak, akkor nem nyaldossuk cserébe őket.

És persze végül ezek a nímandok irrelevánsak, sima politikai aktivisták, akik egyébként létező népszerűségüket használják fel – micsoda meglepetés – baloldali célok elérésére. Jelentéktelen, de az ismertségük okán mégsem az. Tényleg, csak ennyit: legalább mi ne pénzeljük őket.

Vezető kép: Nagy Zsolt színművész,  MTI Fotó: Szigetváry Zsolt