Aki olimpiai arany nélkül is hatalmas bajnokként búcsúzott – Nagy Viktor útja a pekingi pofontól a tokiói bronzéremig
„Ez az én napom” – ordította Nagy Viktor a spanyolok elleni bronzmeccsen. Amikor a második félidőben egyetlen gólt sem engedélyezett az ellenfélnek. Kevesen akarták és érdemelték meg nála jobban az olimpiai érmet. A pekingi csapatból kisebb meglepetésre kimaradt, majd jött két ötödik hely, de az élet, a sport és a sors végül kárpótolta a bajnokot. Mert Nagy Viktor az olimpiai arany nélkül is igazi bajnok.
2008 nyarán kevés szomorúbb sportembert láttunk Nagy Viktornál. A tehetséges kapus világklasszis társaival a pekingi olimpiára készült, amikor kiderült, hogy kimaradt a keretből. Úgy, hogy előtte ott volt az Európa-bajnokságon.
Kemény Dénes a konditeremben közölte a játékosaival a döntését, hogy Nagy helyett a rutinosabb Gergely István utazhat. Az egyiknek öröm, a másiknak végtelen fájdalom.
Az érthetően boldog Gergelyt megszólaltatta a sportnapilap, és nem is tagadta meglepettségét: „Meg bizony! Ám azonnal csalódott lettem, mert Nagy Viktor mellett ültem, és el tudtam képzelni, mit érezhet most, hogy nem utazhat az olimpiára.”
Sportemberi szavak. Az élet és az eredmény szokás szerint a zseniális Keményt igazolta. A csapat sorozatban harmadszor is olimpiai bajnok lett és ebből Gergely is kivette a részét.
Ma már történelem: Montenegró 6–3-ra vezetett az elődöntőben, amikor a szövetségi kapitány váltott: Szécsi Zoltán helyett Gergely érkezett és ezzel megváltozott a játék. Az ellenfél elbizonytalanodott, a mieink meg megfordították a meccset. Fantasztikus, verejtékes győzelmet aratott a csapat, majd jött az amerikai válogatott elleni jutalomjáték – és persze a triplázás.
Gergely másodszor is aranyérmes lett, amíg Nagy Viktor Amerikában próbálta elfelejteni az egészet.
Akkor, 2008-ban azt hittük, örökké tart a sorozat, de a verhetetlen aranycsapat legszebb évei elmúltak. Bár Londonban Kásás Tamásék még egyszer, utoljára megpróbálták, a negyeddöntőben az olaszok megállították a mieinket. Hiába voltak ott a legendák, Kásás, Biros Péter, Kiss Gergely és a többiek, az időt ők sem tudták megállítani. Nagy Viktor eddigre bekerült a csapatba – de „csak” ötödik lett. Rióban már alapember volt, de ott sem jött össze az érem. Akkor Montenegró győzött a negyeddöntőben.
Megint ötödik hely. Más sportágban siker – férfi vízilabdában, magyarként inkább kudarc.
Nagy Viktor közben a világ egyik legjobb kapusává érett. Nyert Európa-bajnokságot, világbajnokságot, Bajnokok Ligáját, számtalan magyar bajnokságot, de a legnagyobb kincs, az olimpiai érem még hiányzott. Tokió előtt tudta, hogy ez lesz az utolsó fellépése. Az utolsó esélye az éremre. Még egyszer, harminchét évesen mindent beleadott. Még egyszer újra és újra megőrült.
Hitte, hogy a horvátok legyőzése után Görögország sem jelenthet akadályt. De nem jött össze a döntő. Megint nem. Mi zajlott le benne a két meccs között? Mi hangzott el a csapattársak között? Csak ők tudják. Jött az utolsó meccs. A bronzért.
Nagy Viktort kétarcúként ismertük meg. Rosszabb napjain remek kapus volt, jobb napjain igazi világklasszis. Mindig azt vártuk, mikor kapja el a fonalat. Mikor int az ujjával először, csókolgatja a labdát, szövegel az ellenfélnek. Ha megtörtént, mosolyogtunk. Sejtettük, mi következik. Tudtuk, hogy aznap rajta biztosan nem fog múlni.
Nagy Viktor a spanyolok elleni bronzmeccs második félidejében úgy döntött, hogy akkor ezt megnyeri. Hogy nem enged több gólt a világ egyik legkiválóbb csapatának. „Ez az én napom!” – ordította az egyik védése után. Előtte olyan is volt, hogy egyszerűen kifejelte a labdát.
Olyan tűz égett a szemében, hogy tudtuk, ezt meg fogjuk nyerni. A spanyolok megzavarodtak. Távolról már inkább nem is próbálkoztak. Ha mégis, akkor meg minek. És persze dobbant a magyar szív.
Csapattársai, harcostársai a bírói ellenszélben, emberhátrányok tömegétől sújtva érte is küzdöttek. Jöttek a blokkok, a váltások, a szoros emberfogások. És a vége hihetetlenül sima lett. 9–5-re nyertünk. Nagy Viktor egyetlen gólt sem engedett az ellenfélnek a második félidőben. Elképesztő. Stílusos. Történelmi.
Mert a sors és a sport kárpótolja a bajnokokat.
A zseniális kapus már a medencében elpityeregte magát, de igazán akkor, amikor a feleségének megköszönte az elmúlt tizenhét évet. A sok lemondást. A támogatást. Ez a bronz a számára felér egy olimpiai bajnoki címmel.
A magyar válogatott történetének egyik legkarakteresebb, legszerethetőbb, legőrültebb kapusától búcsúzunk.
2008-ban még elmenekült volna a világból. 2012-ben és 2016-ban borzasztóan csalódott volt. És most, 2021-ben megnyerte a 2020-as olimpiát. Őrült időszak, őrült világjárvány és egy (a vízben) őrült kapus diadala. Gyönyörű búcsú. Szép lezárása az olimpiának és egy olimpiai arany nélkül is teljes, fantasztikus pályafutásnak.
