Aki polkorrektül él és beszél, az nyilvánvalóan nem is él

A propagandaháború viharaiban értelemszerűen mi is támadjuk a polkorrektség számonkérésével az ellenzéket és az ellenzéki sajtót. Ezt a fegyvert tőlük zsákmányoltuk, aztán lemásoltuk, sőt, zseniális fegyvertervezőinknek hála már majdnem „overkillt” építettünk belőle. Nehogy már a saját csapatainkat kezdjük el lőni vele!

Senki nem tud nekem egyetlen olyan mondatot sem mutatni, amelyről az első sör kiérkezéséig nem bizonyítom be, hogy vállalhatatlan. Egyrészt, mert a polkorrektség egy univerzális következtetési eszköz: bármiből bármilyen következtetés levonható, az ember kedve szerint. Másrészt mert az emberek bármikor, bárhol beszélnek össze-vissza hülyeségeket, amelyek sértőek másokra nézve, amelyek idegesítőek, illetve olyasmiket is szoktak mondani, amivel akarattal meg akarnak sérteni, nevetségessé akarnak tenni valakit. Ez a kommunikáció harmadiknak kialakult evolúciós funkciója. (Az első a veszély jelzése, a második meg az ellenkező nemű egyedek keresése. Ezért van csak két nem, mert az evolúciónak beletört a bicskája a „Vegán transzszexuális kloákás lény, fényevő zsurló társával, orális szexet kedvelő fogatlan t-rexet keres harmadiknak” mondat lebetűzésébe.)

Az egész jobboldaliság és a konzervativizmus is arról szól, hogy nem ellentmondunk a politikai korrektségnek, hanem rendesen ignoráljuk azt a normális emberi körökben. Ha saját berkeinkben polkorrektek akarunk lenni, akkor az oda fog vezetni végül, hogy filózni kell, melyik mellékhelyiség ajtaján nyissunk be. Az egész politikánk arról szól, hogy visszatérjen a szólásszabadság. A szólásszabadság egyik legfontosabb része nemcsak a hülyeségbeszélés joga, hanem a tévedés joga is. Nyilván egy tulajdonos és a felelős vezető lelkiismerete szerint úgy irányítja szervezetét, ahogy akarja. Az azonban helyes és kívánatos, hogy bizonyos elvi jellegű döntésekről legyen beszélgetés a tágabb, a legtágabban vett jobboldali közösségben is.

Amikor Jakab Péternek még nem számított az Auschwitzban meggyilkolt dédapa: a képen Orosz Mihály Zoltán, szélsőjobboldali érpataki polgármesterrel együtt látható, akivel közös fórumon beszéltek a “rendteremtésről”

Jelen esetben, ha jól értem, akkor az a kérdés, hogy lehet-e azzal cikizni egy nácit, hogy holokauszt-áldozatok vannak a felmenői között? Ha nem, akkor azzal, hogy zsidók vannak a felmenői között? És nem viccesen fel lehet erre az ellentmondásra hívni a figyelmet? Szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy már ez a három kérdés sem polkorrekt, a dolog jellegéből adódóan, hiszen a kérdés jellege ellenére és annak ellenére is, hogy tényleg választ akarok kapni ezekre a kérdésekre, magukban – és szándékom ellenére is – röhejes hülyeségnek és viccnek tűnnek. Arról nem is beszélve, hogy az egész mennyire tragikus egyébként. Ezzel azt akarom mondani, hogy a valóság aspektusából még egy komoly és jól körülhatárolható kérdésben is elvileg lehetetlen polkorrektnek lenni.

Ettől még igaz az, hogy némelykor az érintettek egy olyan műsorban, amelynek ugyan bevallottan a beszólogatás a tárgya, az én ízlésemnek is nehezen emészthető mezsgyékre tévedtek. Némileg csak az menti őket, hogy jómagam is szoktam ilyen hibákat elkövetni, és hogy a nézők is élvezték a dolgot. Legjobban meg az, hogy a liberálisok meg nagyon szenvedtek tőle. Helyesen szerintem akkor járnánk el, ha egyrészt nyilvánosan megvitatnánk, miként kellene kezelni az ilyesfajta problémákat. A jobboldali média ugyanis elsősorban a jobboldali közösségé és közönségé, abban az értelemben mindenképpen, hogy formálja azt a kommunikációs stílust, amelyet használunk. Minden határátlépős műsor, minden durva poén hatással van a liberálisok által már amúgy is porig rombolt kulturált társasági stílusára. Egy olyan országban, ahol a Heti Hetes évtizedes siker volt, sajnos senkitől nem várható el, hogy ösztönösen tudja, mit lehet és mit nem.

Bármiféle sértésnek, sértegetésnek akkor van értelme, ha az alapkommunikációnk, az alapstílusunk visszafogott. A sértés „értékét” és súlyának megbecsülhetőségét az adja, akkor hatékony eszköze az „üzengetésnek”, ha alapvetően jó szándékú kommunikációs közegben használjuk, és az abból való kiemelkedése is része az üzenetnek. Ez még egy alapvetően liberálispukkasztó műsorra is igaz. Ha valaki szerint egy másik valaki bunkó volt, ezidáig is szokás volt a belső fórumokon megemlíteni neki. Nagyot lépnénk előre, ha az általános udvariassági határainkra vonatkozó vitákat nyilvánosan folytatnánk le, hogy mindenki számára kiderüljön, a valódi értelmes emberi határok hol vannak. De a liberálisokat eszünkbe se jusson megkérdezni.

A hibáinkból tanulnunk kell, és nem büntetnünk magunkat miattuk. Aki meg a holokausztáldozat felmenői ellenére belép egy náci pártba vagy benne marad, azzal meg beszélgessen el az anyukája, meg a nagymamája.