Akkor nyer a csapat, ha minden játékos egyformán fontos – Kemény Dénes-interjú

A nyári vizes vb egyben azt is jelenti, hogy Magyarország először rendez vízilabda világbajnokságot. Ez a helyzet így nemcsak a szervezőknek teljesen új, hanem a válogatott számára is, amely idehaza mennybe mehet, viszont a vereség is fájdalmasabb a lelkes hazai szurkolók sokasága előtt. Kemény Dénes, a magyar vízilabda egyik legsikeresebb korszakában tizenhat évig irányította szövetségi kapitányként a csapatot, és egyetlen alkalommal játszottak hazai világversenyen: 2001-ben, friss olimpiai bajnokként a budapesti Európa-bajnokságon. Ennek a tapasztalatáról, a régi nagy csapatról és a mai válogatottról is kérdeztük az edzőként három olimpiát nyert szakembert, a Magyar Vízilabda Szövetség jelenlegi elnökét.
Közhely, hogy a hazai világverseny segítheti is a csapat dolgát és nehezítheti is. Önnek szövetségi kapitányként egy ilyen adatott meg a magyar vízilabda legutóbbi aranykorában. Hogyan élték meg akkor a hazai pályát?
Mi nagyon sok mindenben voltunk tapasztalatlanok. Én például még soha azelőtt nem irányítottam egy néhány hónappal korábban olimpiát nyert csapatot. Négy éven keresztül dolgoztunk az álmunkért; elértük, és olyan helyzet alakult ki, amelyről korábban fogalmam se volt, naponta próbáltam csökkenteni a károkat, amelyek abból adódtak, hogy mindenkinek megváltozott az élete. Nem elsősorban a játékosok változtak meg – noha könnyű lenne mondani, hogy elszálltak maguktól –, hanem a környezetünk szállt el velünk. Erre jött a budapesti Eb, mindössze nyolc hónappal azután, hogy lefújták a Sydney-i döntőt; még ki se tudtuk magunkat rendesen tombolni. Minden meccsen csurig megtelt lelátókkal nyolcezer néző előtt játszottunk, akiknek két elvárásuk volt: nyerni és jól játszani lássák a csapatot. Ez az elvárásuk egyébként egyezett a miénkkel, ráadásul nem is nagyon ismertük a vereség ízét, hiszen 1999-ben két aranyat nyertünk, 2000-ben szintén kettőt, és ezután következett a budapesti Eb. Szerintem törvényszerű volt, hogy beleszaladtunk egy rossz meccsbe – ez volt az elődöntő –, és így bronzérmet nyertünk. Azóta az a tapasztalatom, ide értve a 2014-es hazai Európa-bajnokságot is, hogy a közönség kétélű fegyver a hazai csapat számára. Ha jól játszik a csapat, akkor óriási segítség, és még sokat dob rajta, ha viszont nem, akkor nagyon nehéz kezelni a játékos lelkében azt a helyzetet, hogy sok ezer ember jól játszani szeretné őt látni, de most nem megy. Ilyenkor ez egy különös probléma. Nem nevezném nyomásnak, mert egy sportolónak nem jelenthet nyomást, hogy győzelmet várnak tőle. Az öröm kell, legyen, mert azt jelenti, hogy képes rá. Egészséges feszültség viszont van az emberben, ami kell is a győzelemhez, de ez mehet át görcsbe, ha nyolcezer ember várja tőlem keresztbe tett ujjakkal, hogy sikerüljön az, amiért jött, és ünnepelhessen engem. Erre kell leginkább felkészülni, mert arra nem kell, hogy jól játszunk, és a közönség belehajt minket fantasztikus győzelmekbe.


Tehát a jól és a rosszul menő játékot is kiélezi a hazai csapat számára a közönsége.
Én játékos koromban vettem észre saját magamon, hogy nagyon szerettem hazai közönség előtt játszani, de óriási lelkierőt ad idegenben sok ellenszurkoló előtt játszani. Ott nincs igazán vesztenivalója az embernek, felelősség nélkül játszhat, és nagyon jó érzés sok-sok embernek örömet okozni, viszont sok embernek szomorúságot okozni – másképpen, de – szintén jó érzés. Most az összes ellenfelünk azzal a szándékkal fog a Margitszigetre jönni, hogy „na, megmutatom, hogy az a hétezer ember szomorú lesz miattam”. A latinokban különösen megvan ez a virtus, Olaszországban azt láttam, hogy imádják a nehéz helyzeteket, amikor felelősség nélkül csinálhatják a cirkuszt. Én a Comóban játszottam, és a hazai medencében meg kellett felelni a lelátón ülő anyuka, nővér, barátnő elvárásának, hogy személy szerint is jól kellett játszani. Ezt élték át a játékostársaim, akik viszont sokkal felszabadultabbak voltak, ha például Nápolyban vendégszerepeltünk, és nem voltak ott ezek a személyek a nézőtéren, akik elvárták a jó játékot.
Önnek milyen érzés, hogy nem a medenceparton, kapitányként éli meg ezt a hazai világversenyt, hanem néhány széksorral följebb?
Amikor a kispadon éltem meg, akkor annyival volt jobb dolgom, hogy az előbb felsorolt nehézségek ellenére mégiscsak valamennyire aktív lehettem. Az edző veszekedhet a játékvezetővel, gondolkozik azon, mit kéne másképp csinálni, nézi, melyik játékos kapta el a fonalat, és melyik nem, kérdezgeti a lövőszázalékot és a kapusok védési százalékát. Akkor még nem voltunk úgy kiszolgálva egyébként, mint ahogy láttuk a Bajnokok Ligája hatos döntőjében, hogy csak rá kell pillantani a pillanatnyi statisztikára. Érdekes dolog, hogy meg tud vezetni a benyomásod a valósághoz képest. Két-három jó védés után azt gondolod, hogy jól megy a kapusnak, aztán ránézel a statisztikára, és látod, hogy huszonöt százalék. Az egyik játékosnak van egy szép megoldása, azt gondolod, milyen jól játszik, aztán a statisztikából kiderül, hogy adott három rossz passzt, vagy kaptunk róla egy gólt. Az edző tehát elfoglalt, nem úgy, mint a néző, márpedig én most a meccsek alatt néző vagyok, ami végképp passzív helyzet. Ennél csak az volt passzívabb, amikor nézőként az apámnak drukkoltam, mint edzőnek, aki a nagy generációval játszott még a juniorválogatott edzőjeként Pozsonyban Eb-döntőt.

Nem jönnek elő a kapitányi reflexek, amikor nézőként van ott a meccsen?
Annál sokkal inkább szurkoló vagyok. Inkább azt mondanám, hogy a jó húzásokat kiszúrom. Most a BL-döntőben Cseh Sanyinak volt néhány jó húzása, akkor egy-egy pillanatra edző lettem, de egyébként annyira szurkoló voltam, hogy észre se vettem magamon, de minden lőtt gólunknál az öklömet ráztam. Tehát nem szakszemmel nézem, de egy-egy pillanatban átfut rajtam a történtek ilyen kis szakmai megítélése.