Akkor nyer a csapat, ha minden játékos egyformán fontos – Kemény Dénes-interjú

fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu

A nyári vizes vb egyben azt is jelenti, hogy Magyarország először rendez vízilabda világbajnokságot. Ez a helyzet így nemcsak a szervezőknek teljesen új, hanem a válogatott számára is, amely idehaza mennybe mehet, viszont a vereség is fájdalmasabb a lelkes hazai szurkolók sokasága előtt. Kemény Dénes, a magyar vízilabda egyik legsikeresebb korszakában tizenhat évig irányította szövetségi kapitányként a csapatot, és egyetlen alkalommal játszottak hazai világversenyen: 2001-ben, friss olimpiai bajnokként a budapesti Európa-bajnokságon. Ennek a tapasztalatáról, a régi nagy csapatról és a mai válogatottról is kérdeztük az edzőként három olimpiát nyert szakembert, a Magyar Vízilabda Szövetség jelenlegi elnökét.

Közhely, hogy a hazai világverseny segítheti is a csapat dolgát és nehezítheti is. Önnek szövetségi kapitányként egy ilyen adatott meg a magyar vízilabda legutóbbi aranykorában. Hogyan élték meg akkor a hazai pályát?

Mi nagyon sok mindenben voltunk tapasztalatlanok. Én például még soha azelőtt nem irányítottam egy néhány hónappal korábban olimpiát nyert csapatot. Négy éven keresztül dolgoztunk az álmunkért; elértük, és olyan helyzet alakult ki, amelyről korábban fogalmam se volt, naponta próbáltam csökkenteni a károkat, amelyek abból adódtak, hogy mindenkinek megváltozott az élete. Nem elsősorban a játékosok változtak meg – noha könnyű lenne mondani, hogy elszálltak maguktól –, hanem a környezetünk szállt el velünk. Erre jött a budapesti Eb, mindössze nyolc hónappal azután, hogy lefújták a Sydney-i döntőt; még ki se tudtuk magunkat rendesen tombolni. Minden meccsen csurig megtelt lelátókkal nyolcezer néző előtt játszottunk, akiknek két elvárásuk volt: nyerni és jól játszani lássák a csapatot. Ez az elvárásuk egyébként egyezett a miénkkel, ráadásul nem is nagyon ismertük a vereség ízét, hiszen 1999-ben két aranyat nyertünk, 2000-ben szintén kettőt, és ezután következett a budapesti Eb. Szerintem törvényszerű volt, hogy beleszaladtunk egy rossz meccsbe – ez volt az elődöntő –, és így bronzérmet nyertünk. Azóta az a tapasztalatom, ide értve a 2014-es hazai Európa-bajnokságot is, hogy a közönség kétélű fegyver a hazai csapat számára. Ha jól játszik a csapat, akkor óriási segítség, és még sokat dob rajta, ha viszont nem, akkor nagyon nehéz kezelni a játékos lelkében azt a helyzetet, hogy sok ezer ember jól játszani szeretné őt látni, de most nem megy. Ilyenkor ez egy különös probléma. Nem nevezném nyomásnak, mert egy sportolónak nem jelenthet nyomást, hogy győzelmet várnak tőle. Az öröm kell, legyen, mert azt jelenti, hogy képes rá. Egészséges feszültség viszont van az emberben, ami kell is a győzelemhez, de ez mehet át görcsbe, ha nyolcezer ember várja tőlem keresztbe tett ujjakkal, hogy sikerüljön az, amiért jött, és ünnepelhessen engem. Erre kell leginkább felkészülni, mert arra nem kell, hogy jól játszunk, és a közönség belehajt minket fantasztikus győzelmekbe.

Tehát a jól és a rosszul menő játékot is kiélezi a hazai csapat számára a közönsége.

Én játékos koromban vettem észre saját magamon, hogy nagyon szerettem hazai közönség előtt játszani, de óriási lelkierőt ad idegenben sok ellenszurkoló előtt játszani. Ott nincs igazán vesztenivalója az embernek, felelősség nélkül játszhat, és nagyon jó érzés sok-sok embernek örömet okozni, viszont sok embernek szomorúságot okozni – másképpen, de – szintén jó érzés. Most az összes ellenfelünk azzal a szándékkal fog a Margitszigetre jönni, hogy „na, megmutatom, hogy az a hétezer ember szomorú lesz miattam”. A latinokban különösen megvan ez a virtus, Olaszországban azt láttam, hogy imádják a nehéz helyzeteket, amikor felelősség nélkül csinálhatják a cirkuszt. Én a Comóban játszottam, és a hazai medencében meg kellett felelni a lelátón ülő anyuka, nővér, barátnő elvárásának, hogy személy szerint is jól kellett játszani. Ezt élték át a játékostársaim, akik viszont sokkal felszabadultabbak voltak, ha például Nápolyban vendégszerepeltünk, és nem voltak ott ezek a személyek a nézőtéren, akik elvárták a jó játékot.

Önnek milyen érzés, hogy nem a medenceparton, kapitányként éli meg ezt a hazai világversenyt, hanem néhány széksorral följebb?

Amikor a kispadon éltem meg, akkor annyival volt jobb dolgom, hogy az előbb felsorolt nehézségek ellenére mégiscsak valamennyire aktív lehettem. Az edző veszekedhet a játékvezetővel, gondolkozik azon, mit kéne másképp csinálni, nézi, melyik játékos kapta el a fonalat, és melyik nem, kérdezgeti a lövőszázalékot és a kapusok védési százalékát. Akkor még nem voltunk úgy kiszolgálva egyébként, mint ahogy láttuk a Bajnokok Ligája hatos döntőjében, hogy csak rá kell pillantani a pillanatnyi statisztikára. Érdekes dolog, hogy meg tud vezetni a benyomásod a valósághoz képest. Két-három jó védés után azt gondolod, hogy jól megy a kapusnak, aztán ránézel a statisztikára, és látod, hogy huszonöt százalék. Az egyik játékosnak van egy szép megoldása, azt gondolod, milyen jól játszik, aztán a statisztikából kiderül, hogy adott három rossz passzt, vagy kaptunk róla egy gólt. Az edző tehát elfoglalt, nem úgy, mint a néző, márpedig én most a meccsek alatt néző vagyok, ami végképp passzív helyzet. Ennél csak az volt passzívabb, amikor nézőként az apámnak drukkoltam, mint edzőnek, aki a nagy generációval játszott még a juniorválogatott edzőjeként Pozsonyban  Eb-döntőt.

Nem jönnek elő a kapitányi reflexek, amikor nézőként van ott a meccsen?

Annál sokkal inkább szurkoló vagyok. Inkább azt mondanám, hogy a jó húzásokat kiszúrom. Most a BL-döntőben Cseh Sanyinak [a Szolnok edzője – a szerk.] volt néhány jó húzása, akkor egy-egy pillanatra edző lettem, de egyébként annyira szurkoló voltam, hogy észre se vettem magamon, de minden lőtt gólunknál az öklömet ráztam. Tehát nem szakszemmel nézem, de egy-egy pillanatban átfut rajtam a történtek ilyen kis szakmai megítélése.

Az említett nagy generáció sikere miben állt? Kellett a szerencse, hogy ennyi zseni megszülessen egy korosztályban, vagy a taktikai újításokon múlt?

Ez a játékosgarnitúra nagyon jó volt, de előtte és utána is voltak nagyon jó csapatok, amelyek gyengébb eredményeket értek el. Nem lehet csak arra leszűkíteni, hogy nagyon sok nagyon jó játékos volt. Amiben ők mások voltak, az talán az, hogy nagyon könnyű volt velük megtalálni a csapatérdek és az egyéni teljesítmény közti helyes arányt. Ez nekem nagyon fontos volt, és ebben ők partnerek voltak. Az, hogy innovatívak voltunk, szintén sokat hozzátett, de nem lett volna elég, ha nincs meg a fiúkban az, hogy bármelyik kiemelkedő tudású játékos el tudta fogadni, ha neki éppen gyengébben ment, és a társai játszottak jobban. Mindannyian tudták, hogy a hét vagy az év hosszú, és ez majd kiegyenlítődik, ezért nem volt ilyen rivalizálás a csapatban. Ami a taktikát illeti, nagyon sokszor kellett két-három év múltán a saját taktikánk ellen készülni, mert eltanulta tőlünk a világ. Innovatívak voltunk, de azzal az ember nem nyer. Azzal nyer, ha megvan az elegendő számú játékosa, aki tud nyerő teljesítményt hozni, míg a kevésbé kiemelkedőek elfogadják, hogy az ő teljesítményük pont olyan fontos, mint a nagyobb neveké. Egy szoros mérkőzésen a kevésbé kiemelkedő tudású játékos maximális teljesítménye ugyanúgy hozzáteheti a csapathoz azt a plusz egy gólt, amit a sztárjátékos egy villanása. Nálunk mindenki fontosnak érezte magát.

Az emlegetett nagy csapat összehasonlítása a maiakkal valószínűleg túl összetett kérdés lenne, viszont térjünk át a mai válogatottra! Märcz Tamás szövetségi kapitány azt nyilatkozta, hogy gyorsulniuk kell. Ez alatt mire gondolhatott?

Néhány játékoson azt láttam a BL hatos döntőjében, hogy a klubjukban rendkívül fontosak, ezért sokkal kevesebbet tudnak pihenni egy meccs alatt. A meccs előrehaladtával ez az izomzatban és sokszor a döntéshozatalban is tompaságot okozhat. Azt gondolom, hogy egy nagyon jól adagolt pihentetés, mini alapozás és elsősorban frissítés kell, de ugrásszerűen javulhat egy játékos teljesítménye attól, ha kevesebbet várnak tőle magasabb szinten, és megkapja a pihenőt egy meccsen belül is. Ha arra gondolt a szövetségi kapitány, amit én láttam, akkor az ez lehet. Ha valakinek a 35 percből 25-öt játszania kell, akkor az előbb-utóbb „dízel” lesz, a vízilabda viszont „benzines” sportág. A dízel sokáig megy megbízhatóan, de nem láttunk még dízel Forma-1-es autót. Ha tudunk folyamatosan cserélni, akkor végig Forma-1-es sebességgel mehet a csapat. Néhány fontos játékos a klubjában dízel üzemmódba került, ahogy láttam, mert nem tehette meg az edző, hogy többet pihentesse. Ez a válogatottnál nem így lesz.

A válogatott idén a Volvo Kupán mutatkozott be, és nagyon rapszodikus teljesítményt láttunk sokgólos győzelemmel, súlyos vereséggel és óriási hátrányból hősiesen megfordított újabb győzelemmel. Le lehet ebből vonni valamilyen következtetést?

Ez a fordítás jó csattanó volt, mert fájdalmas lett volna, ha zsinórban két vereséggel fejezzük be; mindenki elvesztette volna a csapat iránti bizalmát, beleértve a csapat önbizalmát is. A hazai közönséget még egy Volvo Kupán is maximálisan ki kell szolgálni, kísérletezni nem okvetlenül egy megnyerhető meccs árán kell, és ezt Tamás a saját bőrén tapasztalhatta meg. Nagyon nehéz lehetett szombatról vasárnapra aludnia a Montenegró elleni vereség után, de szerencsére happy end lett a vége az olimpiai ezüstérmes elleni győzelemmel. Ez egy kísérletezés volt, ami járhat ilyennel, csak a hazai közönség ezt nem veszi jó néven. Kísérletezni lehet az edzésen, zárt kapuk mögött, vagy olyan meccsen, amit így is megnyerünk. Maga a Volvo Kupa viszont tágabb összefüggésben semmit nem jelent, hiszen januártól júniusig mindössze ez a három hivatalos meccsünk volt.

A Szolnok ugyanakkor ritka klubsikert ért el a Bajnokok Ligája megnyerésével, viszont elég sok légiós – elsősorban délszlávok – szerepel a csapatban, illetve általában a magyar bajnokságban is sokan vannak. Nem káros ez a magyar utánpótlásképzés és a magyar játékosok érvényesülése szempontjából?

Itt ütközik a válogatott és az egyesületi érdek, az ideális arányt az elnökség hivatott megállapítani. Bízom benne, hogy egy mindenki számára jó döntés születik.

Az olimpián úgy látszott, hogy az olyan, fiatalnak számító játékosok, mint Vámos, Manhercz vagy Erdélyi akár kiélezett pillanatokban is húzóemberré tudnak előlépni a nevesebb, olimpiai és/vagy világbajnok játékosok mögül. Tehetségeink tehát vannak, el is jutnak a válogatottig, nálunk mégsem szokott lefutni olyan zökkenőmentesen a generációváltás, mint például a szerbeknél, akiknél gyakorlatilag nem is nagyon látható visszaesés ilyenkor. Ennek mi lehet az oka?

A magyar sportközvélemény sokkal eredményérzékenyebb mint más országoké, tőlünk mindig csak a győzelem az elfogadható eredmény, így ezen a területen nehezebb a dolgunk, ugyanakkor nyilván azon is múlik az újratermelődés, hogy jöjjenek a magukat beverekedni képesek és legyen harc a csapattagságért. Sydney és Athén, Athén és Peking között tudott a válogatott frissülni és nyerni egyszerre.