„Ami egykoron harminc ember álma volt, az ma milliók boldogsága” – 125 éves a Fradi! (KÉPGALÉRIA)

Ami egykoron harminc ember álma volt, az ma milliók boldogsága. A kommunista diktatúra éveiben, hosszú éveken át a túlélés volt a cél. Elvették a színeinket, megfosztottak minket a nevünktől, de mi ott mélyen, legbelül folyamatosan azt ismételgettük: küzdeni mindig, feladni soha, küzdeni mindig, feladni soha. Hiába tiltották meg, hiába büntették, ha valaki akkoriban azt kiáltotta a lelátókon, hogy „hajrá, Fradi!”, bennünk csak erősebb lett az akarat. Küzdeni mindig, feladni soha! Az 1956-os forradalom legendás napjaiban visszavettünk mindent, ami egykoron a mienk volt. Újra zöld-fehér lett a színünk, újra Ferencváros felirat díszítette a mezünket. Elvehetik a színeinket, megfoszthatnak minket a nevünktől, az egykori elnökünket barbár módon eláshatják, de mi mindig talpra fogunk állni, ezért vagyunk mi a Fradi! Pont úgy állunk talpra, ahogy ez a szobor most itt áll mellettem. Azt nem tudom megjósolni, csak remélni, hogy száz év múlva lesz-e olyan nép, hogy magyar, hogy lesz-e olyan sarka a világnak, amit Magyarországnak hívnak, de ha lesz, azt határozottan állítom, hogy olyan klub, ami milliók szerelme, amit úgy fognak hívni, hogy Ferencváros, biztosan lesz!

Rendkívül megtisztelő, hogy itt állhatok játékostársak, edzők, sportolók, bajnokok, példaképek előtt. Megtisztelő, hogy a 125 éves Ferencvárost képviselhetem a sportpályán és most azon kívül is. Amikor az Elek Gyula Arénába kerültünk, nagyon sokszor tettem meg a csarnok és az étterem közötti utat, az olimpiai bajnokok sétányán keresztül! Néztem a szobrokat, az arcokat, a bajnokokat egymás után, és büszke voltam. Arra, amit Önök elértek, és arra, hogy én is itt lehetek, hogy én is ebben a klubban játszhatok. Arra gondoltam, talán én is tehetek majd valamit azért, hogy ez a klub még nagyobb legyen.

Nekem, ebből a 125 évből több mint 40 esztendő jutott – négy évtizede vagyok tagja ennek a hatalmas és összetartó családnak! Emlékszem az első napokra, amikor Egerből felkerültem a Fradiba. Éppen a metrón ültem, edzésre tartottam, amikor megpillantottam valakit. A szerelvény végében állt. Megismertem, persze, hogy megismertem: Albert Flórián volt! De gondoltam, ez nem létezik, metróval utazik a legenda? Csak akkor hittem el, hogy tényleg Albert Flóriánt láttam, amikor bement a Fradi-székházba. 17 éves voltam, így találkoztam először gyermekkorom hősével. Felemelő és megtisztelő fradistának lenni, de hatalmas felelősség is! Itt csak jól lehet teljesíteni, itt mindig, mindent bele kell adni és ahogy sokszor emlegetik: itt csak az aranyérem számít igazán! Ebben a klubban, a Ferencvárosban tanultam meg: nincs lehetetlen, nincs legyőzhetetlen ellenfél a szőnyegen, nincs olyan, hogy nem küzdök a végsőkig, nincs olyan, hogy nem hajtok az utolsó leheletig.

Én fradistának születtem. A fradista létezés valamennyi formáját megéltem eddigi életem során. Édesapámmal 10 éves korom óta jártam a Népstadionba Fradi-meccsekre. Később a Fradi-tábor lelkes, aktív szurkolójaként nemcsak focira, hanem a Kisstadionban rendezett jégkorong-derbikre, vízilabda-mérkőzésekre is. Minél gyorsabban halad az idő, annál többször „nosztalgiázom”; rendszeresen eszembe jut, hogy milyen pezsgő klubélet volt az új Üllői úti klubházban. Mi, fradisták barátok, családtagok voltunk, ismertük egymás örömeit és gondjait. Mindezt nem tudatosan tettük, ez volt az életformánk. Szeretett klubunk 125 éves. Megannyi siker, boldog pillanat és egy-egy csalódás mind bevésődtek a emlékezetünkbe. Eddigi életem tapasztalata alapján azonban immár nemcsak hiszem a klasszikus megállapítást, miszerint „Fradi volt, Fradi lesz, míg a Földön ember lesz”, hanem tudom, biztos vagyok benne: a Fradi örök!