Figyelnünk kell, hogy mivé fejlődik az az áttekinthetetlen fortyogás, ami a Jobbikkal kiegészült baloldalon zajlik, s a fél szemünk periférikus látómezejét mindig rajtuk kell tartanunk. Ugyanakkor foglalkozni nem velük kell, hanem az országgal és magunkkal, nehogy elveszítsük a képességünket arra, hogy megértsük az emberek problémáit – mondta Kövér László a PestiSrácok.hu-nak adott nagyinterjúban. Arra a kérdésünkre, hogy mi maradt meg a rendszerváltó Fidesz forradalmi hevületéből, az Országgyűlés elnöke azt felelte: ha a ’48-as hagyomány a független és polgári Magyarország megteremtését jelenti, akkor a Fidesz ma is ennek a forradalmi hagyománynak az eltökélt folytatója. Kövér egy másik ponton visszakérdezett és válaszolt: “Mi a különbség Fekete-Győr András és Kovács László között? Semmi. Mindkettő életfilozófiája, hogy tanuljunk meg kicsik lenni!”. Elmondta azt is, hogy szerinte nem a kormányon múlott, hogy nem sikerült megvédeni az olimpiai pályázatot. Szóba került az újabban Brüsszelből is támogatott Soros-hálózat, amire a házelnök megjegyezte: már rég kinevelték, vagy megvásárolták az embereiket a brüsszeli bürokráciában, ahogyan Washingtonban és rengeteg más országban. Kövér Lászlótól megkérdeztük azt is, mi a véleménye Simicska pálfordulásáról. Azt mondta: “az a tény, hogy ő azért fordult velünk szembe, mert a miniszterelnök nem rendelte alá a kormány döntéseit magánérdekeknek, elég jól bizonyítja, hogy a Fidesz-KDNP számára a legfontosabb az ország érdeke.”
STEFKA ISTVÁN – HUTH GERGELY – PestiSrácok.hu
Az 1990 előtti illegális március tizenötödikék a formálódó Fidesz bátor rendszerellenes lázadásai is voltak. Maradt-e Önben a hosszú hajú forradalmárból, megmaradt-e a Fidesz akkori forradalmi eltökéltsége?
Ha nem maradt volna semmi, akkor nyilván mind 1998, mind pedig 2010 után arra törekedtünk volna, hogy lehetőleg minél kevesebb érdekkonfliktust gerjesztve, minél kockázatmentesebb politikával a hatalomban maradjunk. Mi is lehettünk volna a nemzetközi politikai elit, pénzvilág és sajtó kedvencei, mint a baloldali kormányok és politikusok voltak – Horn Gyulától Medgyessyn és Gyurcsányon át Bajnai Gordonig –, akiknek bármit elnéztek – a közmédiában végrehajtott „szőnyegbombázástól” a Magyar Nemzeti Bank elnökének lemondatásán, a nemzeti sajtó „kiszárításán”, a „trükkök százain” keresztül a békés ünneplők elleni rendőrattakig, ártatlan emberek meghurcolásáig és megkínzásáig, sőt: az orosz titkosszolgálattal való „rendhagyó” együttműködésig – cserébe azért, hogy kiszolgáltatták az országot és lakóit a multinacionális cégek legnyersebb profitérdekeinek, gyakorlatilag törvényesen kifosztható gyarmattá téve hazánkat. Ha a ’48-as hagyomány a független és – Széchenyivel szólva – „önmaga tengelye körül forgó” polgári Magyarország megteremtését jelenti, akkor a Fidesz ma is ennek a forradalmi hagyománynak az eltökélt folytatója. Még akkor is, ha a lázadás ma már nem az ókonzervatív, megmeszesedett világgal, hanem – látszólag éppen ellenkezőleg – a világot még egyben tartó konzervatív normák oldalán, az azt szétziláló „haladással” szemben folyik.
A bajuszomnál nagyobb gondjuk ne legyen!
Egy fél ország kapta fel a fejét, amikor a télen levágatta a bajuszát. Aztán külön tudósítások születtek a szőrzet kisarjadásáról. Ki győzte meg Önt, hogy bajusz nélkül nem lehet ugyanaz a Kövér László?
Föl sem merült, hogy megválok a bajuszomtól. Néhány évente levágom, most nem a hosszú nyári szabadság alatt tettem meg, amikor nem vagyok nyilvánosság előtt, hanem karácsonykor, és a sajtó rögtön fel is kapta. Egyébként nagyon megnyugtató Magyarország állapotára nézve, hogy az ellenzéki sajtó legfőbb témája egy héten át az én bajuszom hiánya volt. Nagyobb problémájuk ne legyen!
Nem lehetett nem észre venni a kommunizmus áldozatainak február 25-i emléknapján a baloldali pártok és az ellenzéki sajtó hallgatását. Hogyan lehetséges, hogy a hazai véleményformálók egy részének nem fontos több százezer meggyilkolt és még sokkal több meghurcolt honfitársuk tragédiája?
Az ellenzék baloldali része azoknak a kommunistáknak a szellemi, vagy vérszerinti leszármazottja, akik Magyarországon is szörnyűségeket követtek el a világmegváltó eszméjük jegyében. Ott állt előttük a lehetőség, de sem 1989-1990-ben, sem pedig azóta nem akartak megválni a múltjuktól. Pontosabban – ahogyan sokan ironikusan jellemezték az akkori helyzetet – a marxi hagyatékból elhajították a Kommunista Kiáltványt, de megőrizték a tőkét, azaz az utódpártiságot választották, hogy az állampárt vagyonát, infrastruktúráját, kapcsolatrendszerét és minden előnyét áthozhassák a demokráciába. A szocialisták fiatal generációjának többször ott volt a lehetősége, hogy megszakítsa ezt a folytonosságot, mégsem tette meg, és – ahogy látom – már nem is lesz erre ereje.
Ha ezek kormányra jutnak, a nemzetnek befellegzett
Az Index.hu harmincéves újságírójának, vagy Fekete-Győr Andrásnak nincs kapcsolata az állampárttal, mégsem tisztelik az áldozatok emlékét…
Persze, de vajon kik szocializálták ezeket a fiatalokat, kiknek a gondolkodásmódja süt át a gesztusaikból és tetteikből? Hogy is mondta a nevet, Fekete-Győr András? Mi a különbség közte és Kovács László között? Semmi. Mindkettő életfilozófiája, hogy „tanuljunk meg kicsik lenni!”. Annyi örömteli történt, hogy az MSZP-nek végül ezt nem az országgal, hanem csak saját magával kapcsolatban sikerült megvalósítania. A feketegyőrandrások pedig – már, ha nem az ambíciójukat és az önbizalmukat nézzük – „helyből” kicsik, és nagyon remélem, hogy azok is maradnak, mert ha – mint tizenkét SZDSZ-es átok verte éven keresztül volt – egyszer ismét kormányzati programmá válik az ő életfelfogásuk, akkor ennek a nemzetnek befellegzett.
A miniszterelnök megengedőbb terminológiája szerint ők is beletartoznak az „etnikailag homogén Magyarországba.”
„Etnikai”, vagy inkább állampolgársági értelemben természetesen igen, de túl ezen, lelki, erkölcsi értelemben mindenkinek a saját lehetősége, joga, hogy eldöntse, hozzá akar-e tartozni a nemzethez, mint közösséghez. Ha valaki a magyar politikai nemzet tagja akar lenni, akár magyarként, vagy ide származott külföldiként, ennek a közösségnek a múltjában és jövőt építő erőfeszítéseiben, ünnepeiben és tragédiáiban is osztoznia kell. Aki ezt megtagadja, önmagát rekeszti ki a nemzetből. Ők ebben a közösségben nem akarnak részt venni, nem szeretnék, hogy közös sikereink legyenek. Ha valahogyan hozzá is tartoznak a nemzethez, annak mindenképpen a rosszabbik énjét adják.
Ha Tisza István, vagy Andrássy Gyula a parlament előtti méltó elhelyezését nézzük, vagy azokat az ünnepeinket, például a Nagypénteket, amelyek most visszanyerik régi rangjukat, azt is mondhatjuk, hogy látványosan gyógyulnak a nemzet lelki sebei. A másik oldalon viszont ott vannak a romboló álomgyilkosok, az országot külföldön befeketítők és lejáratók. Ez a kettősség sosem ér véget?
Amióta ember él a Földön, mindig a rossz és a jó viaskodik benne egymással. A több istenségben hívő vallásokban is vannak építő és romboló istenek. Kilábaltunk a posztkommunizmusból, de ez a romboló erő a baloldalon mégis újratermelődött, sőt, a világ más részeiről energiát és biztatást kap. Az ördög egyik neve – Diabolosz – magyarra fordítva szétdobálót jelent. Vannak erők, amelyek, ami épül, azt le akarják rombolni, ami szép, azt be akarják mocskolni. Optimistább korszakomban azt gondoltam, hogy ez a jelenség a kommunizmus hordaléka, és majd jobb lesz, de ma már teljesen világos, hogy ugyanez zajlik az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában, változást remélni tehát felesleges. Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem kellene azt tennünk, amit helyesnek gondolunk.
Nincs esély a nemzeti minimumra
Az is vágyálom, hogy lesz egy nemzeti minimum, amit senki nem rúg majd fel?
Lehet reménykedni, de az olimpia esete is jelzi, hogy ismét hátba támadtak, és elárultak bennünket, ahogy a „23 millió románozással”, a december 5-i népszavazás gyalázatos kampányával és sokszor máskor megtették. Ugyanakkor volt pár bátortalan kísérlet, például Mesterházy Attila kolozsvári kanosszajárása vagy Kunhalmi Ágnes, Botka László és mások kezdeti kiállása az olimpia, mint nemzetet erősítő közös vállalkozás mellett, amelyek azt jelzik, hogy valahol a lelkük mélyén ők is érzik, hogy nekik is jobb lenne, ha át tudnák lépni a saját múltjuk árnyékát. De – mint az újra és újra visszaeső alkoholisták – nem hisznek benne, hogy sikerülhet, s mindig a legrosszabbkor szembesülnek a kísértéssel, amelynek nem tudnak ellenállni. Vannak azonban valóban gyógyult alkoholisták is, akik közül nagyon sokaknak a hitbéli megtérés hozta el a szabadulást. Ez ad némi reményt, ne vessük el, hogy ha egyáltalán megmarad a baloldal, egyszer nemzeti lesz. De nem hiszem, hogy én azt megérem.
Készítettünk egy dokumentumfilmet a rendszerváltás környékéről Szétszakadt Magyarország címmel, amelyben a liberális oldalról Kukorelly Endre és Fodor Gábor is azt mondta, hogy kellene a nemzeti minimum. Fodor úgy fogalmazott: „Nem lehet úgy gondolni az ellenfelünkre, mintha éppen csak feltételesen lenne szabadlábon.” Szóval kik tehetnek arról, hogy nincs meg ez a minumum?
Nyilván azok, akikről eddig is beszéltünk. Például Fodor Gábor volt SZDSZ-es párttársai. Ők rosszabb pillanataikban még a nemzet létét is kétségbe vonják. Ők azt sem ismerik el, hogy létezik nemzeti érdek, szerintük a nemzet egy fiktív identitás. Bár volt a baloldalnak nemzeti szárnya, gondoljunk csak Kéthly Annára, Pozsgai Imrére, Németh Miklósra, vagy Szűrös Mátyásra, de Szili Katalinnal lezárult a jelentősebb népi gondolkodású baloldaliak rövid sora. Az MSZMP volt az egész Varsói Szerződés legnemzetietlenebb kommunista pártja, és ez a felállás csak romlott a rendszerváltozás után. A magyar baloldal, amikor csak választás elé került, mindig megtagadta a nemzetét.
Mennyire tartja hitelesnek a Momentum Mozgalom célját a nemzeti baloldal felépítésére, különösen, hogy Fekete-Győr András erről szóló mondata nem kisebb súlyú ellenzékiek haragját váltotta ki, mint Szigetvári Viktor, vagy Tóta W. Árpád?
Az eddigiek alapján azt is mondhatnám, hogy nagyon drukkolok nekik, de hát mégsem tehetem, mert már az első húzásukkal örökre hiteltelenítették magukat, hiszen egy nemzeti ügyet – az olimpiát – tettek tönkre. A baloldal ma ab ovo kozmopolita, s miután lételeme a „felszabadítás”, minden a kölcsönös elköteleződésen, felelősségen és áldozatvállaláson alapuló természetes közösséget – a családot, a nemzetet, a hagyományos egyházakat – az ember „önmegvalósítása” és „szabadsága” kiteljesedésének akadályaként fel akar számolni, illetve olyan virtuális közösségeket – például a ma már követhetetlenül szaporodó gender-kategóriákhoz tartozókat – nevesít, akiket az eddig közmegegyezésesnek tekintett normák szerint gondolkodó – szerintem: normális – többség „elnyom”. Milyen érdekes, hogy a nemzeti kisebbségek náluk még véletlenül sem kerülhetnek a védendő, elnyomott közösségek sorába, hiszen az nem fér bele az osztályharcos gondolkodásukba. Tótának és Szigetvárinak tehát pikáns módon igaza van: nemzeti baloldal nem létezik, hát ne is beszéljenek róla!
Demszky Gábor és Heller Ágnes nemrég tüntetést tartott a Szent István parkban a véres kezű kommunista filozófus, Lukács György szobra elbontása ellen tiltakozva. Demszky a szónoklatában Önöket maoistáknak nevezte. Felszisszent?
Ezen csak azért nem röhögött fel az egész ország, mert már a kutyát sem érdekli Demszky Gábor, ráadásul annyi generáció nőtt fel a rendszerváltozás óta, hogy alig emlékszik rá valaki, mi is az a maoizmus, meg, hogy éppen Demszky barátai tartoztak anno a maoisták közé, balról támadva Kádár Jánost. De lépjünk is tovább, máris többet beszéltünk Demszkyről meg Hellerről, mint amit megérdemelnek – legalábbis, ha eltekintünk előbbinek a korrupt és haszontalan négyes metró beruházásban játszott szerepétől!
Foglalkozni nem velük kell, hanem az országgal
Ön azt mondja, nemzeti baloldalra semmi esély, de attól sem tartanak, hogy feláll Önökkel szemben egy egységes baloldali ellenzék?
A mai, értékrend, vízió, program és vezető nélküli baloldal egyfelől – mint lehetséges kormányzó erő – komolytalan, másfelől komolyan veendő veszélyforrás az országra és a Fideszre is. Ezért számolni kell velük, hiszen a demokráciában bármi, bármikor megtörténhet, ahogyan megtörtént 2002-ben is. Figyelnünk kell, hogy mivé fejlődik ez az áttekinthetetlen fortyogás, ami a Jobbikkal kiegészült baloldali ellenzékben zajlik, s a fél szemünk periférikus látómezejét mindig rajtuk kell tartanunk. Ugyanakkor foglalkozni nem velük kell, hanem az országgal és magunkkal, nehogy elveszítsük a képességünket arra, hogy megértsük az emberek problémáit, és jó válaszokat tudjunk adni azokra. Nyilvánvalóan 2010 és 2014 között is elkövettünk sok hibát, az emberek mégis úgy érezték, hogy sikeresen rántottuk vissza az országot a szakadék széléről, és emelkedő pályára tudtuk állítani, ezért ránk szavaztak. Az elmúlt majdnem három év remélem csak megerősítette őket, hogy jól döntöttek, és ezt a meggyőződést fönn kell tartanunk.
Az ellenzék mégis azt mondja, azért kell leváltani az Orbán-kormányt, hogy visszaránthassák az országot a csőd széléről…
Jó… Nem tudom, egy internetes újságnál mi van a nyomdafesték helyett, de abból máris sokkal többet pazaroltunk rájuk, mint amennyi indokolt lett volna. Röviden úgy is válaszolhatok, hogy amíg ennyire nyilvánvalóan igazolhatatlan hazugságokat és ostobaságokat terjesztenek, addig kevésbé veszélyesek, hiszen ezekkel a kijelentésekkel a választókat is alábecsülik. Az emberekkel nem lehet elhitetni az ellenkezőjét, annak amit látnak és éreznek. Persze, nem azt mondom, hogy minden magyar család számára beköszöntött a jólét, már csak azért sem, mert a klasszikus jóléti társadalmak is mostanában kénytelenek elbúcsúzni tőle, de hogy nemcsak működik, hanem fejlődik is az ország, az az ellenzéki politikusok kivételével mindenki számára nyilvánvaló.
Azt is mondják, hogy hárommillió ember éhezik.
Pedig egy nehéz sorban élő család is tudja, hogy ma a gyereke többszöri ingyen ételt kap az iskolában, hogy nem kell kifizetni a sokezer forintos tankönyvcsomagot, hogy a családfenntartónak korábban nem volt munkája, most pedig van, és nem segélyért kell sorban állnia, hogy több a pénzük, amit az is mutat, hogy évről évre nő a kiskereskedelmi forgalom. Mondhatnám azt is – ha az ország érdekei szempontjából ez nem lenne baj –, hogy a kormánypártoknak addig jó, amíg az ellenzék teljesen szembe megy a valósággal. 2010-ben a világ valóban úgy tekintett Magyarországra, hogy a szakadék szélén állunk, mi leszünk a következő dominó, és senkinek nem jutott eszébe, hogy a Fideszen kívül bárki alkalmas lenne a csőd kivédésére. Mindezek ellenére mégis voltak, akik más pártra szavaztak, mert a szocialisták melletti hagyományos elköteleződésük, vagy az irántunk való érzelmi elutasításuk nem engedte, hogy az egyetlen racionális döntést hozzák meg. A tömegdemokráciákban ezzel számolni kell. Miként azzal is, ha az ellenzék nem tudja meggyőzően állítani, hogy alapvetően mást kellene tenni, mint amit a kormány tesz, nem tudja elhitetni, hogy az ő pártjai jobb teljesítményre lennének képesek, ráadásul az emberek élethelyzete reménykeltően kezd változni, akkor csak egy eszköze marad: hisztériakeltéssel, a polgárháborús retorika hangerejének növelésével próbálja megakadályozni, hogy az emberek mind nagyobb hányada józan mérlegelés után dobja a szavazatát az urnákba.
Kikerülhetetlen pofon
Az olvasóink számtalan bejegyzése és levele is jelzi, hogy nagyon sok mindenkinek őszinte és mély fájdalmat okozott a magyar olimpiai pályázat meghekkelése. Ön biztos benne, hogy ebbe a pofonba bele kellett szaladni, hogy a gépezetben mindenki jól végezte a dolgát?
A politika eredményműfaj, világos teljesítményt kíván a művelőitől, és mivel vissza kellett vonni a pályázatot, innen nézve ez a teljesítmény egyes. Más oldalról, ha egyenként nézzük meg, hogy mindenki elvégezte-e a feladatát, mondjuk Fürjes Balázs kormánybiztos jól dolgozott-e, akkor azt kell mondanom, hogy igen. Arra, hogy jó kalkuláció volt-e a pályázat kidolgozása és benyújtása, hogy megvolt-e a siker esélye, akkor megint csak azt válaszolom, hogy igen. Bele kellett vágnunk! Éppen azért kellett visszavonni a pályázatot, mert túlságosan jól sikerült az idáig elvégzett munka. Nem volt érdemes ezt azzal lenullázni, hogy a politikai elit e kérdésben addig meglévő egységének nyilvánvaló megbomlása dacára is kitartunk a pályázatunk mellett, s leszerepelünk az őszi limai NOB-kongresszuson.
Pedig a kormány viselkedése a momentumos aláírásgyűjtés idején minket a Fidesz 2002-es és 2006-os kudarcos kampányára emlékeztetett, amikor a pártnak volt markáns véleménye a dolgokról, de taktikai megfontolásból mégsem mondta el. Most is hallgattak az olimpia támogatói.
Miért, különben nem jön össze a 138 ezer aláírás?
Elképzelhető, hogy nem.
Akik aláírták a Nolimpia aláírásgyűjtő ívét, ők a józan érveket, statisztikákat hiányolták? Egy fenét! Azért írták alá, mert maguk is kormányellenesek, vagy minden komoly érveléstől függetlenül eldöntötték, hogy nem akarnak magyar olimpiát. A közvéleményben meg sajnos nem volt meg az az elsöprő akarat, aminek árnyékában szégyen nélkül nem lehetett volna aláírni egy ilyen kezdeményezést. Így a kormány mondhatott volna akármit, nem rajtunk múlott. Sőt, ha belép a kommunikációba a Fidesz és a kormány, csak jobban mozgósította volna az ellenzéket, hiszen a céltáblán már nem is az olimpiát, hanem Orbán Viktort látták volna. Az aláírásgyűjtőknek ez is volt a valódi szándéka: az olimpia ürügyén egy kormányellenes kezdeményezéssel felkapaszkodni a politikai színpad szélére, és megszerezni azt a kezdő ismertséget és támogatottságot, ami talán elég lesz a 2018-as választásokon a parlamenti küszöb átlépésére. Ráadásul – miként erre Fürjes Balázs több interjúban rámutatott – folyt egy megtervezett kommunikációs kampány, a sportolók és az üzleti élet képviselői, illetve a szervezők részvételével. A hibát ott követtük el, hogy adtunk egy esélyt a baloldalnak, hogy történetében először meg lehet bízni a képviselőiben. Ám az elmondottakkal együtt sem gondolom, hogy hiba volt benyújtani a pályázatot. Bebizonyítottuk, hogy nem a „tanuljunk meg kicsik lenni” mozgalomnak van igaza, képesek vagyunk egy olimpiai pályázatot kidolgozni, azzal az első háromba jutni, és adott esetben megrendezni az olimpiát. Így persze csak még jobban fáj, hogy nemzeti kudarc lett a vége. Valami hasonlót érezhettek azok az olimpikonok, akiket a mai baloldal elődei fosztottak meg az 1984-es Los Angeles-i részvétel lehetőségétől.
Hamarosan beindul a választási kampánygépezet, mostanában nyilván sokat gondolkodik a Fidesz agytrösztje a helyes stratégián. Ön a taktikázós vagy a szókimondós kampányban hisz?
Én a bölcs kampány híve vagyok. El kell tudnunk dönteni, mikor, hogyan kell megszólalnunk. Ha provokációt és hisztériakeltést észlelünk, patikamérlegen kell kimérni a nyilatkozatunkat, de tudnunk kell, mikor szükséges egy világos és hegyes mondattal elfojtanunk egy támadást. Az ellenzéknek az az érdeke, hogy akár valótlan alapokon is, de folyamatos konfliktus legyen, miközben mi a higgadt, racionális, valós témákról szóló diskurzusban vagyunk érdekeltek: a teljes foglalkoztatottság eléréséről, a gazdasági növekedésről, a kis- és közepes vállalkozások helyzetbe hozásáról, a családok megerősítéséről, a demográfiai krízis megoldásáról, a migráció megfékezéséről, vagy arról, hogy ne vehessék el egy demokratikusan megválasztott kormány jogköreit Brüsszelben, és ne a nagyhatalmak és különféle háttérhatalmak oszthassák az észt és a lapokat nálunk. Ezek a valódi kérdések. Úgy tűnik, eddig nem csináltuk olyan rosszul, hiszen az ellenzék a folyamatos botránypolitizálás ellenére nem tudta letörni a népszerűségünket.
Soros nyilván nem fogja letenni a fegyvert
Sokan bírálják a kormányoldalt, hogy túl sokat sorosozik, ehhez képest az ellenzék közös államfőjelöltjéről minden túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy valójában Soros György jelöltje, hiszen a spekuláns egyik legjobban dotált hazai embere ő.
A Soros által is képviselt árnyékbirodalom kezéből kihullott egy fontos eszköz, ez pedig nem más, mint az Egyesült Államok elnöki pozíciója. Nem gondolom, hogy ennél jelentősebb fordulatot remélhettünk volna. Az utóhatásokat persze még érezzük, például a hazánkat a bevándorlás-politika ürügyén támadó amerikai külügyminisztériumi emberi jogi jelentésben, vagy Majtényi László államfőjelöltségében. Soros György nyilván nem teszi le a fegyvert, nem mondott le arról, hogy Macedóniától Lengyelországig az ő ábrázatára formálja a világunkat. Brüsszelben is vannak ágensei ennek az erőnek, úgyhogy a figyelmünk nem lankadhat.
A Vasárnapi Hírekben volt egy nagy összeállítás a kormány gonosz harcáról a civilek ellen, s volt benne egy érdekes momentum, ahol a Helsinki Bizottságtól az Amnesty Internationalig azzal nyugtatták az újságírót a Soros-féle szervezetek vezetői, hogy ma már több pénzt kapnak – évente százmilliós nagyságrendben! – közvetlenül Brüsszeltől, mint Soros nemzetközi alapítványától. Vajon fricskának szánja Brüsszel, hogy kipótolja a kormányellenes civilek apanázsát?
Mi csak annyit szeretnénk, az ő kedvenc szavukkal élve, hogy transzparenssé, átláthatóvá váljanak. Hogy ne lehessen átverni az embereket azzal, hogy valakik magukat civil szervezetnek álcázzák, miközben valójában egy nemzetközi politikai ügynökséget visznek. A brüsszeli védernyő felhúzása pedig csak azt igazolja, amit az imént az ágensekről mondtam.
Rendben, de Soros pénze nem közpénz, a brüsszeli segély viszont nagyon is az. Azt eddig is tudtuk, hogy a Soros-dollár mellé norvég korona is jár, de hogy az EU is beszáll ebbe a játékba, az újdonság.
Ez is arra bizonyíték, hogy már rég kinevelték, vagy megvásárolták az embereiket a brüsszeli bürokráciában is, ahogyan Washingtonban és rengeteg más országban, például Romániában is megtették. Utóbbiban még saját elitkommandót is létrehoztak az álságos elnevezésű Nemzeti Korrupcióellenes Igazgatóság képében, amelynek valóságos célja nem a korrupció elleni harc, hanem annak elősegítése, hogy lecserélhessék a döntéshozó elitet az általuk támogatott ügynökökre. Ez a világhatalom elsőként nyilván az amerikai és a brüsszeli vezetésbe próbált meg beépülni. Ironikus lenne, ha éppen az eddig könnyű prédának tekintett Kelet-Közép-Európa állítaná meg a nyomulásukat. Még izgalmas idők várnak ránk!
Simicska üzleti érdeksérelme
Az Origo.hu hét közvetett bizonyítékot hozott fel Simicska Lajos és a Jobbik összjátékára, mi pedig a Vona- és a Simicska-család közti átfedésekre mutattunk rá egy cukiskodó új közéleti portálcsoport apropóján. Ön a Fidesz hőskorából jól ismeri Simicska Lajost, mi hajtotta odáig ezt az embert, hogy összeállt az ősellenséggel?
Simicska Lajos sosem tartozott a szűk baráti körömbe, kollégista társunk volt. Hosszú ideig sokra tartottam szellemi képességeit, munkabírását, a polgári oldalért tett fáradozásait. Azonban volt egy pont, amikor a személyes gazdasági érdekei sérelmet szenvedtek a kormányzat amúgy nemzeti érdekből meghozott döntései okán, és ő sajnálatosan úgy érezte, hogy csak ilyen módon tudja kompenzálni és megtorolni ezt. Az a tény, hogy ő azért fordult velünk szembe, mert a miniszterelnök nem rendelte alá a kormány döntéseit magánérdekeknek, azt hiszem elég jól bizonyítja, hogy a Fidesz-KDNP számára a legfontosabb az ország érdeke. Ennél többet nekünk erről nem kell beszélni. Azt pedig a Jobbiktól kell megkérdezni, hogy miért fogadják el Simicska támogatását, és miért rendelik alá magukat és politikai törekvéseiket egy olyan embernek, akit tegnap még oligarchának neveztek.
Fotók: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS