Antall eleinte nem vette komolyan a sajtót, utána már késő volt – Forró és társai, avagy a mikiegerek diadala (Stefka István a médiaháborúról, 5. rész)

Antall József egy úriember volt. Talán túlságosan is. Amikor Stefka István interjút készített a miniszterelnökkel, majd utána arról kérdezte, nem bántja-e az a sok bántás, kritika, amit a sajtótól kap (azzal vádolták, hogy arisztokratikus, lenézi az embereket, a horthysta korszakot akarja visszaállítani), csak legyintett, és azt felelte: „István, ezek mikiegerek”. Aztán kiderült, hogy a “mikiegereknek” együtt hihetetlen hatalmuk van. „Antall eleinte nem vette komolyan a sajtót. Utána meg már késő volt. Különböző tanácsok, sugallatok hatására Hankiss Elemért (egykori kártyapartnerét, beszélgetőtársát) nevezte ki a Magyar Televízió élére, a Magyar Rádió elnökének pedig Gombár Csaba közgazdászt kérte fel. Ezzel egyetértett Göncz Árpád, az SZDSZ-es köztársasági elnök is, aki a kinevezéseket boldogan aláírta. Hogy jól tette-e vagy sem azt a történelem dönti el. Mindenesetre sok fejfájástól megszabadult volna, ha másként dönt. A két intézményben ezek után elszabadult a pokol.” Folytatjuk Stefka István sorozatát a médiaháborúról.

A negyvenöt évnyi kommunista uralom utáni első szabad, kétfordulós parlamenti választás (1990. március 25. és április 8. között) őszintén szólva nem hozta meg az átütő, jobboldali, nemzeti alapokon álló sikert.

Mintha a bolsevista diktatúra, a szovjet megszállás elrepült volna a fejünk felett. Mintha nem lettek volna koncepciós perek, nem akasztottak volna fel százakat, nem kínoztak volna meg ezreket, vagy nem zártak volna börtönökbe igazságtalan ítéletekkel igaz magyar embereket, mintha nem lett volna ÁVÓ, ÁVH, Andrássy út 60., Katonapolitikai Osztály, avagy nem létezett volna Recsk, Hortobágy, Kistarcsa, Tiszalök és számos más internáló-, kényszermunkatábor, más néven haláltábor, amelyeket több tízezer család ismert.

Mintha az emberek, a hozzátartozók elfeledkeztek volna az állomosításokról, az erőszakos téeszesítésről, meg arról, hogy 1945 és 1948 között több, mint háromszázezer magyar menekült el a hazájából. Mintha elfeledkeztek volna az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméiről, az önfeláldozásról, arról, hogy a szovjet megszállók másodszor is szétlőtték Budapestet, aztán mintha mi sem történt volna, elindult Kádár János és társai kegyetlen megtorlása a forradalom után. Nem beszélve az újabb kétszázezer magyar Nyugatra meneküléséről.

Ne feledjük: a kommunizmus rémuralma csaknem fél millió magyart kergetett el emigrációba. Az oktatás, a kommunista propaganda, a múlt történelmének tagadása és meghamisítása, mintha mindezeket kimosta volna a közös emlékezetből.

Végzetes volt, hogy nem jött össze a kétharmad

Mert nézzük csak az 1990-es választási eredményeket: a Magyar Demokrata Fórum 24.73 százalékot szerzett (165 mandátum), a Szabad Demokraták Szövetsége 21.39 százalékot (91 mandátum), a Független Kisgazdapárt 11.73 százalékot (44 mandátum), a Magyar Szocialista Párt 10.89 százalékot (33 mandátum), a FIDESZ 8.95 százalékot (21 mandátum), a Kereszténydemokrata Néppárt pedig 6.46 százalékot (21 mandátum) ért el.

Ebből az eredményből is látható, hogy a jobboldali, keresztény pártok – MDF, FKGP, KDNP – nem érték el a kétharmados többséget, így a kormányzás gyenge lábakon állt.

Nem beszélve a rendőrségről, a belügyi szervekről, a katonaságról és a titkosszolgálatokról, akiknek közül rengetegen a Szovjetunióban kaptak kiképzést, és a balliberális pártokhoz húztak. Az egykori, több tízezres tanácsi apparátus megbízhatóságáról nem is szólva.

A parlamenti patkóban a képviselői helyek megoszlásának aránya nagy részben a balliberális sajtó a polgári pártokkal szembeni ellenséges magatartásának köszönhető, meg annak a dezinformáció-özönnek, amely az utódpártot, a szocialistákat átfestette korszerű, európai párttá, a szabad-demokratákat meg úgy mutatta be, mintha erősen kommunista-ellenesek lettek volna.

Akkor még nem sokan tudták, hogy az SZDSZ tagjainak meghatározó ereje maoista, bolsevista, ultraliberális gyökerekkel rendelkezik. [Vegyük csak a maoista Demszky Gábort és vöröskokárdás körét.]

A kommunista, posztkommunista, liberális sajtó országos fölénye a 95 százalékot is meghaladta. A Népszabadság, a Népszava, a Magyar Hírlap, a megyei napilapok, a kábeltévék, a helyi rádió- és tévéadók, a Magyar Rádió és Televízió és a NAP-Tv balliberális elkötelezettségű, külföldi bekötöttségű újságíróinak jelentős része hazugság-áradatokat gerjesztett, és ezzel lejáratták vagy elhallgatták a jobboldali pártokat.

De, ez a sajtó készítette ki, s tette tönkre az olyan egyívású versenypártokat is, mint a Magyar Szocialista Munkáspárt vagy a történelmi Magyarországi Szociáldemokrata Párt. [Utóbbi bomlasztásáról itt írtunk.] Ők a nagytakarítást egymás között elintézték.

Amikor a győztes párt helyett a vesztest mutatták

Annyi esélyünk volt ellenük, akár az indiánoknak, akik nyilakkal védték földjüket.

Nekünk ott volt a Vasárnapi Újság Csurka István jegyzeteivel, a Bencsik András-féle Reggeli Pesti Hírlap, a Pest Megyei Hírlap Vödrös Attila vezetésével, az Új Magyarország írásai és a Magyar Televízió Híradója, A Hét, a Chrudinák Alajos által vezetett Panoráma, a Parabola hírmagyarázatai, filmjei kevésnek bizonyultak minden választó eléréséhez, a teljeskörű tájékoztatáshoz.

Ezt a helyzetet a legpontosabban Csurka István fogalmazta meg Vállrándítás című jegyzetében, a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában (elhangzott 1990. szeptember huszonharmadikán): ,,A sajtó és a tájékoztatási főhatalom – MSZMP Politikai Bizottság – birtoklása révén tudta eddig elérni ez a kaszt, hogy az előző rendszernek ez a korrupt természete, a valódi természete, ne kerüljön napvilágra és ennek révén tudja mindmáig fenntartani hatalmi pozícióit…” 

A magyar sajtó még a választások eredményéről sem akart tudomást venni. A választás éjszakáján a győztes párt nyilatkozó elnökéről (Antall József) átkapcsoltak a vesztes párt (SZDSZ) kókadt bankettjére, az új miniszterelnök parlamenti programbeszédét megszakították egy külföldi focimeccsel, amikor az Országgyűlés nagy küzdelem után megszavazta az ország új címerét, a koronás címert és a képviselők önkéntelenül felálltak és elénekelték a Himnuszt. Azt másnap a Magyar Rádió reggeli hírműsorában egy riporterke így kommentálta: >a képviselők dalra fakadtak<.”

A „dal”. Erről jut eszembe, hogy mit gondolhattak és mit gondolnak ma a magukat balosoknak nevező neoliberális szabad-demokraták, amikor megszervezték a kilencvenes évek elején a Demokratikus Chartát, és égő gyertyákkal elvonultak a Magyar Televízió előtt.

Sírtak a szólás-és sajtószabadság elvesztése miatt (95 százalék az övék volt!), a „diktatórikus intézkedésekért”, majd vonulásuk után Farkasházy Tivadar humorista, az egyik szervező azt kérte a közönségétől: „s most énekeljünk el egy dalt”.

Ez a dal a Himnusz volt. Nekik semmi nem volt szent.

Antall József az embergyűrű közepében

A diktatúra utáni első szabadon választott magyar miniszterelnök, Antall József 1990 augusztusában elment Sopron-Fertőrákosra, a páneurópai piknik évfordulójára. Antall találkozott Alois Mock osztrák külügyminiszterrel is, aki Horn Gyulával együtt átvágta 1989-ben az újra felállított vasfüggöny egyik darabját. Mindezt a fotósok kedvéért tették. [Cikkünk erről a színjátékról itt olvasható.] Antall az évforduló délelőttjén meglátogatta ősei földjét, az Antall-kúriát, a Balaton melletti Kötcsén. Helikopterrel érkezett egy tisztásra. Akkor a Magyar Rádió Napközben rovatának utolsó Balaton Rádióját készítettük. Természetes, hogy a piros színű, URH-val felszerelt Lada Nivával Kötcsére mentem. Életemben akkor láttam ilyen közelről a miniszterelnököt, akkor fogtam először kezet vele.

Néhány testőr kísérte a sajtószóvivővel, de ők hátrébb szorultak, mert a falu népe körbevette őt, és úgy kísérték a főutcán az ódon kultúrházba.

Különleges élmény volt. A miniszterelnök panyókára vetett zakóban, nyakkendőben gyalogolt az embergyűrű közepében, mosolygott, láthatólag élvezte.

A nagyteremben egy hatalmas, terített asztal várta a vendégeket, fehér abrosszal, fehér porcelán étkészlettel. Mindenkinek jutott hely. Nem úgy, mint a tsz-elnökök, a párttitkárok korában, ahol a sofőrök az előtérben, a hideg téli estén kirekesztve kvaterkáztak. (Nekik csak állva jutott a jóból. Ennek ellenére jól vették a lapot. Pálinkáztak és közben szajkózva emelték poharukat:

„laza csukló, merev könyék, így isznak a főnökömék”.

Ez a demokratikusan megválasztott miniszterelnöknél másként volt. Az asztalt körbeülték a kötcseiek, az idős bácsik, nénik, a fiatalok, valamint Antall József és testőrei. S a miniszterelnök csak beszélt és beszélt, a falusiak meg csak kérdeztek és újra kérdeztek a demokráciáról, a szovjet csapatok kivonulásáról, a szabadságról, Kötcséről és a régi, téeszesítés előtti magánföldek visszaadásáról. Közben a kötcsei asszonyok hozták az újházi tyúkhúslevest finom metélttel és a sertéspörköltet nokedlivel, házi savanyúsággal. Az asztalra természetesen helyben készült bor került és szóda. Ettünk, ittunk, beszélgettünk.

A teremben átsuhant a szabadság levegője. Az emberek együtt ebédelhettek az ország első emberével. Ekkor találkoztam először Antall Józseffel és első interjúmat is ekkor készítettem vele.

Forró Tamásnak nem volt érdekes az Antall-interjú

A látogatás után vissza autóztam a balatonföldvári stúdiónkba. Rögtön hívtam Forró Tamást az Esti Krónika szerkesztőjét, hogy van egy Antall-interjúm, beszéltem vele a Páneurópai Piknik fontosságáról is. Küldöm az anyagot – mondtam. Ő meg hárított. „Nincs hely, tele van anyaggal”, nem fér az Esti Krónikába. De, hát Magyarország miniszterelnöke nyilatkozott, rövid lesz – nyugtattam meg.

Jó, küld! – válaszolta –, maximum két percet adj! Időben elküldtem a beszámolót a rövid interjúval. Mondanom sem kell, hogy a közszolgálati Magyar Rádióban nem jött le. 1990 augusztusában…

Akkor még nem tudtam, hogy Forró Tamás, alias „Szilágyi Ákos” fedőnevű ügynök [titkos megbízott], aki rólam is jelentett, nem véletlenül hárított. [Cikkünk állambiztonsági munkájáról itt és itt.] Neki nem volt fontos Magyarország első szabadon választott, de nemzeti miniszterelnöke.

A hálózat jól működött. Gyakorlatilag a Reggeli-, Déli-, és Esti Krónikák jól begyakorolt csapata – a többi között Havas Henrikék, Forró Tamásék, Rózsa Péterék, Rangos Katalinék, Nej Györgyék – mindent elkövettek a rendszerváltás valódi megvalósításának megakadályozására, az Antall-kormány lejáratására. A volt nomenklatúra feléledt médiája keményen politizált és kézben tartotta a neki tetsző, kiemelt műsorokat. Így például a Gondolat-Jel többek között Szénási Sándorral, Ocsovai Gáborral, Váradi Júliával terjesztette a liberális kultúrát. De a balliberális oldalt a rádióban és a televízióban – ebbe a Gyárfás-féle Nap-tv-ét is beleértem vagy a Bánó-féle Egyenleg műsort – olyan nevek is erősítették, mint Győrffy Miklós, Nika György, Frei Tamás, Vicsek Ferenc, Betlen János, Bolgár György, Mihancsik Zsófia, Szente László, Feuer András, Verebes István, később Aczél Endre és sokan mások.

Azóta többen ettől a szellemiségtől elálltak, elfordultak, de a magyar újságírás pártatlanságának, objektivitásának sokat ártottak. Vastag részük volt az MDF-vezette koalíciós kormány megbuktatásában, és később az első Fidesz-kormány 2002-es választási vereségében is.

Komoly hiba: Antallék nem vették elég komolyan a sajtót

Antall eleinte nem vette komolyan a sajtót. Utána meg már késő volt. Különböző tanácsok, sugallatok hatására Hankiss Elemért (egykori kártyapartnerét, beszélgetőtársát) nevezte ki a Magyar Televízió élére, a Magyar Rádió elnökének pedig Gombár Csaba szociológust kérte fel. Ezzel egyetértett Göncz Árpád, az SZDSZ-es köztársasági elnök is, aki a kinevezéseket boldogan aláírta. Hogy jól tette-e vagy sem, azt a történelem dönti el. Mindenesetre sok fejfájástól megszabadult volna, ha másként dönt. A két intézményben ezek után elszabadult a pokol. A két elnök, nemhogy szabályozta volna az újságírói véleményszabadságot – akár a BBC elvei alapján –, inkább elengedte azt. Minősíthetetlen támadások kereszttűzébe került az Antall-kormány, a koalíciós partnerei és azok az elvek, eszmék, amelyek erősítették volna a magyar nemzeti identitástudatot. A kormány esküjének televíziós közvetítésének megszakítása után egyes főszerkesztők kézi-vezérléssel döntöttek a fontos kérdésekben.

Antall József 1990. szeptember 30-án tévébeszédben szeretett volna beszámolni az ország helyzetéről. Hankiss Elemér, az MTV elnöke azonban csak akkor járult volna hozzá – a közelgő önkormányzati választásokra hivatkozott –, ha Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke is beszédet mond. Göncz azonban huzavonák után már nem akart beszélni, így a miniszterelnök sem beszélhetett. Ez volt az MTV második nagy fiaskója.

Hankiss túlértékelte szerepét (később önkritikát gyakorolt), jogtalanul döntött, ugyanis a közszolgálati televízió éppen arra (is) való, hogy a választott kormányfő népéhez szólhasson. Ez természetes volt a BBC-ben, és mondjuk az ARD-ben is. A barátságtalan lépés tovább fokozta a politikai feszültséget és erősödött a médiaháború.

Mit keresett Szilvásy György a kormány csapatában?

Közben az MTV Híradó és A Hét egyre nagyobb szerepet vállalt abban, hogy a balliberális túlsúlyt enyhítse. Ekkor már külsősként műsort vezettem A Hét-ben. A főszerkesztő, Pálfy G. István kérésére interjút készítettem a kormányfővel, az akkor még Hotel Fórumban, az elmaradt televíziós beszéd ellensúlyozására. Csaknem negyvenperces volt a felvétel, amiből tíz percet sugároztunk A Hét műsorában. A beszélgetés után a miniszterelnökkel eszmét cseréltünk. Mindjárt megkérdezte: bonyolultan fogalmazok? Nem miniszterelnök úr – válaszoltam – csak hosszan. Aztán megkérdeztem, miért vannak fontos helyeken az MSZMP régi figurái? Konkrétan Csepi Lajosra, az AVÜ ügyvezető igazgatójára [később az Index vezérigazgatója lett!] és Szilvásy György helyettes államtitkárra (Gyurcsány Ferenc barátjaként a KISZ KB tagja volt) kérdeztem rá.

Széttárta a karját, s csak ennyit mondott: nincs elég szakemberem.

Mielőtt elbúcsúztunk volna még rákérdeztem: nem bántja a miniszterelnök urat az a sok bántás, kritika – azzal vádolták, hogy arisztokratikus, lenézi az embereket, a horthysta korszakot akarja visszaállítani, stb. –, amit a sajtótól kap? Legyintett. „István, ezek mikiegerek” – mondta fanyarul. A köztudatba a gyűlölködő médiamunkásokról ez a pontos idézet ment át: ,,A senki által meg nem választott politikai mikiegerek”.

A televíziós Antall-interjúra után – közvetlenül a Taxisblokádot követően – a Népszavában Gantner Ilona cikkíró kért számon: ,,A vasárnapi Hét csokornyakkendős műsorvezetője (aki legalább olyan büszke csokornyakkendőjére, mint arra, hogy állítólag a ruhatárban hagyja személyes pártvonzódását) akarva-akaratlanul is leleplezte a mostani, roppantul ellentmondásos helyzetet. Először a videófelvétel segítségével felidézte Antall miniszterelnök úr egységre felszólító drámai üzenetét. Majd – Hankiss Elemér bírálatára szánt cseppet sem elegáns oldalvágással – levetítette azt a másik, az >ország tragikus helyzetére< vonatkozó miniszterelnöki beszédet is, amit ugye a televízió elnöke >pártsemlegességre hivatkozva< nem engedett sugározni… Így aztán nem csoda, hogy az ország >mosolyszünete< is folyamatos”.

Vezető kép: MTI, többi fotó: Fortepan.hu