Pufajkás ügynökből demokrata drótvágó – Horn Gyula nagy trükkje, avagy mire jók a hálózati újságírók
„Horn Gyula külügyminiszter, aki a drótot átvágván a vasfüggönyön is rést ütött” – írta az ÁVH-s Vajda Péter az ÁVH-s Kanyó András vezette Magyarországban 1990-ben, elvileg már a rendszerváltás végén. Ez az egy mondat mindent elárul arról, hogyan is sikerült ez az egész folyamat, és hogyan is működött a sajtó a diktatúra végén, majd a kilencvenes években. Éppen harminc évvel ezelőtt, 1989. júniusának végén Horn Gyula nem vágta át a vasfüggönyt, mert az akkor már le volt bontva, csak a trükk miatt visszaépítették egy darabon. Horn fotója bejárta a világsajtót, a németek onnantól pozitívan tekintettek a pufajkásból ügynök, majd kommunista külügyminiszterré lett politikusra, aki 1994-ben vissza is került a hatalomba. Bár az Index 2009-ben azt írta, hogy a magyar társadalmat nem verték át, mert tudtuk, hogy Horn csak szimbolikusan hősködik, ez nem igaz. A pártsajtó hálózati újságírói, mint a később Malév-szóvivővé emelkedő Kocsi Margit vagy az említett ÁVH-s Vajda hősként írtak Hornról. „A vasfüggöny lehull, szinte halljuk suhogását…” - írta például Kocsi a Népszavában. Az egész csak egy okos átverés volt, ezzel legitimálták a továbbélésre készülő Hornt. A valódi hősök azok voltak, akik augusztus 19-én megszervezték a páneurópai pikniket. Persze nem is Hornékról lenne szó, ha nem próbáltak volna meg arra is "rátelepülni".
A rendszerváltás egyik szimbolikus pillanata volt, amikor 1989. június 27-én a diktatúra utolsó külügyminisztere, a pályafutását pufajkásként kezdő, majd külkeres ügynökként folytató Horn Gyula osztrák kollégájával átvágta a „vasfüggönyt”. Nem véletlen, hogy nem csupán én, de kollégám is írt most erről, valamint a határnyitás világpolitikai hátteréről. Utólag teljesen logikus, hogy ez az esemény, ez a színpadias drótvágás is jól jellemezte a néhai politikus karakterét és a kommunizmus, posztkommunizmus valódi arcát – az egész hazugság, átverés volt.
És még csak nem is nekünk, magyaroknak szólt elsősorban, hanem a Nyugatnak, elsősorban a nyugat-németeknek, akikhez a szovjet blokk bukása után Hornéknak törleszkedniük kellett. A trükk hatása túlélte a későbbi miniszterelnököt, 2015-ben maga Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság akkori elnöke avatta fel Horn szobrát, azon a német-magyar megemlékezésen, amelyet a szintén róla elnevezett teremben tartottak.
Bár az Index (a finomabban, de azért észrevehetően balos magyar BBC Historytól) átvett cikkében még 2009-ben is azt hangoztatta, hogy „akkoriban nagyon is köztudott volt, hogy a jelenet szimbolikus – a memóriát az idő gyöngítette el a ma széles körben elterjedt tévhitig. A politikusok tehát akkoriban nem a közvéleményt vágták át”, valójában ez sem igaz. Bár nyilván sokan átlátták, a trükk nem volt közismert, a sajtó ügyesen manipulálta a közvéleményt, tálcán kínálva a németeknek a „kommunista megújulást”, a „régi hibák kijavítását” levezénylő Horn Gyulát.
Mi történt valójában? A kommunista vezetés élelmesebb része már a nyolcvanas évek közepétől az átalakulásra, a modellváltásra készült, és 1989 februárjában már hivatalosan is elhatározta a drótakadályok lebontását. A vasfüggöny felszámolását el is kezdték tavasszal, csak aztán jött a belügy és Hornék nagy ötlete, így visszaépítették a megfelelő szakaszon, hogy meg lehessen örökíteni a nagy pillanatot. Természetesen a nemzetközi és hazai sajtót lehívták a látványos eseményre, el is készültek a tervezett fotók, cikkek és filmfelvételek.
„A belügyből szóltak, hogy van egy nagy ötletük: miután a magyar oldalon befejezik a tárgyalást, a delegáció átmegy Eisenstadtba, és odafelé átvágnák a határzárat – emlékezett Nováky Balázs a határőrség parancsnokának törzsfőnöke a Figyelőnek 2015-ben. – Akkor ott már nem is volt kerítés, viszont az anyag még megvolt valahol, így gyorsan visszaállítottunk egy kétszáz méteres darabot.
A valóság tehát az, hogy Horn Gyula ügyesen kihasználta a lehetőséget. Mire bárki észbe kapott a kormányban, a világsajtóban már az a hír terjedt el, hogy Horn intézte el a határzár lebontását. Ugyanez volt a németek kiengedésekor.
Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy egy ilyen kérdésben nem a miniszterelnök, hanem a külügyminisztere dönt?! Hornnak természetesen megvolt a maga szerepe, nem is érdemes vitatni.”
A hálózati újságírók terjesztették a legendát
Hogy mennyire volt átverve a közvélemény? A vezető lapok címlapon számoltak be az eseményről, az Arcanum folyóirat-gyűjteménye segítségével megnéztem, hogy hol, mit írtak, és nagy meglepetés nem ért. Bármilyen cikket találtam, mindenhol a hálózati újságírók foglalkoztak az eseménnyel – kivétel nélkül, mást rendszerűen sem engedhettek oda a vezető lapoktól –, ahogyan az sem véletlen, hogy ekkoriban a Forró Tamás, Havas Henrik páros mehetett Romániába vagy az osztrák menekülttáborba. A megbizható munkatársak Horn PR-akciójával kapcsolatban is elvégezték a feladatukat. A népszavás Kocsi Margit (a kétezres évek elején már Malév-szóvivő) például így lelkendezett:
„Ki gondolta volna, hogy azt a drótkerítést, amelyet egykor katonák építettek, egyszer majd külügyminisztereknek kell felszakítani! Akik körülöttük állunk, egyöntetűen érezzük: valóban történelmi és eddig egyedülálló pillanatnak vagyunk a tanúi. A vasfüggöny lehull, szinte halljuk suhogását...”.
Szinte halljuk. <Úgy tűnik ebből a cikkből, hogy csak szimbolikus aktus?> Kocsi Margit megbízható propagandista és „terrorista-szakértő” volt.
Írt a baszk ETA-ról (amely összefonódott a vörös terrorizmussal, azaz Moszkvával és csatlósaival, így Budapesttel is), a diktátor Mugabéról, a Szürke Farkasokról (akiket fasisztaként írt le, de ugyanúgy Moszkvával és csatlósaival, így Budapesttel játszottak össze), a leszerelésről, csupa-csupa katonai témáról. Ha ehhez hozzáteszem, hogy ahogyan a terrorizmussal kapcsolatos magyar tennivalók (logisztika, rejtegetés, fegyver- és drogcsempészés), úgy a Malév is a katonai szolgálat (MNVK-2-höz) alá tartozott a diktatúrában, akkor nem is olyan meglepő, hogy éppen ő lett a szóvivő már jóval a rendszerváltás után.
Ahogyan ma már az is sokatmondó, hogy a nyolcvanas években Helsinkiből, majd Bonnból tudósított, például az 1988-as szovjet-nyugatnémet csúcstalálkozóról. Hálózati ember? Pipa.
Ki tudósítson? Mondjuk az ÁVH-s Vajda Péter
Nézzük a következő „tudósítást”. „Horn Gyula külügyminiszter a látogatásának záróakkordjaként osztrák kollégájával, Alois Mockkal együtt Sopron közelében részt vett a műszaki határzár lebontásának megkezdésében – írta a Népszabadság újságírója, Vajda Péter. – Horn Gyula hangoztatta, hogy az úgynevezett vasfüggöny eltávolítása, amire most sor került, megfelel népünk akaratának. – Ez az aktus a gyakorlatban is tükrözi, mit jelent az új politikai gondolkodás, amely áthatotta a magyar közéletet. Ezt a szögesdrótrendszert egyszer és mindenkorra bontjuk le, soha többé nem lesz ilyen akadály a két ország között – mondotta”.
Maga Lendvai – ahogyan megírtam – még részt vett a forradalmat lejárató Fehér könyv megírásában és szerkesztésében, aztán Ausztriába „disszidált”, ahol „társadalmi kapcsolatként” tartotta a kapcsolatot az állambiztonsággal, míg nagy nemezise itthon futott be komoly karriert. Vajda egyre feljebb emelkedett az ÁVH-nál, majd a sajtóhoz irányították, moszkvai tudósító lett (nahát), hogy a rendszerváltás előtt és után a Népszabadság oszlopos tagja legyen.
Durva elképzelni, hogy mások mellett a fiatal Uj Péter is a derék ÁVH-s mellett tanulta ki a szakmát. Az igazán szánalmas rész persze még hátravan: a Gyurcsány-kormány alatt Vajda lett a Nemzetbiztonsági Hivatal sajtófőnöke. A volt ÁVH-s. Csak 2006-ban „bukott le”, amikor Lendvai megírta, hogy mások mellett ő is jelentett róla. Arról persze Lendvai nem beszélt, hogy ő is jelentett – ezt 2010-ben írta meg először a Heti Válasz.
A Magyar Nemzetet egy újabb állambiztonsági ember, Tatár Imre tudósította. Ő MNVK-2-es volt. A Nemzet a két vonalas pártlaphoz képest már szabadabban fogalmazhatott (hiszen más rétegnek szánták, bár ekkor már (és még) nem a titkos munkatárs Pethő Tibor vezette, hanem a Tájékoztatási Hivataltól odavezényelt Soltész István), az egész oldalas cikk címében hangsúlyozták, hogy „jelképes vasfüggönybontásról” volt szó. Tatár is régi motoros volt már ekkor, ő volt az, aki a kétezres években szomorkás cikkben búcsúztatta el a KGB balatonszéplaki üdülőjét – ahol mások mellett ugye Apró Piroska, Horn egyik kulcsembere is megfordult, és ha már ott volt, akkor informálta is az állambiztonságot egy német újságíróról –, amúgy a katonai szolgálathoz köthető. Egy szigorúan titkos listán őt is felsorolták azok között – például Rényi Péter, Hajdú János, Bochkor Jenő és társaik –, akik az MNVK-2-nek dolgoztak. Igaz, Tatárról a belsős irat szerint azt gyanították, hogy később árulóvá vált, és összejátszott a beszervezésre kiszemelt Peter Scholzcal.
Megvezették a német közvéleményt
Látjuk, hogy a két legfontosabb pártlap, a Népszabadság és a Népszava következetesen hazudott az eseményről. Szerzőik a hálózathoz tartoztak, így pontosan informálva voltak mindenről, de nyilvánvalóan Horn „úttörő” szerepét kellett kiemelniük.
Még fontosabb, hogy a német közvélemény is át lett verve – ennek volt igazán komoly szerepe később, hiszen ők erőltették és erőltetik a leginkább (persze az európai és magyar baloldalon kívül, akik „mind Horn pufajkájából bújtak elő”) ezt a finoman szólva szerencsétlen, egyértelműbben fogalmazva felháborító „Horn-kultuszt”.
„1989. június 27-én Magyarország és Ausztria külügyminisztere, Horn Gyula és Alois Mock átvágta a vasfüggönyt. Jóllehet, ez akkor már csak szimbolikus aktus volt, médiahatása miatt – hiszen a jelenetet aznap este a nyugatnémet média többször is sugározta, s ezeket az adásokat NDK-szerte nézték, kivéve azt a szászországi és thüringiai területet, ahonnan az ARD-t és a ZDF-et nem lehetett fogni, s amelyet ezért >a gyanútlanok völgyének
És akkor az ÁVH-s lapjában dicséri az ÁVH-s a pufajkást...
Jól jellemzi a Horn-trükk hatását az a cikk, amelyet szintén Vajda jegyzett a Magyarországban. „Horn Gyula külügyminiszter, akinek szavaira német ügyekben egy ideje (kiváltképp amióta a drótot átvágván a vasfüggönyön is rést ütött) különösen odafigyelnek, félreérthetetlenül és határozottan fogalmazott. A Globe and Mail című vezető kanadai lapnak adott nyilatkozatában hangoztatta: nem lát lehetőséget arra, hogy az NSZK, a NATO kulcsfontosságú tagja, kilépjen a szövetségből. így az egységes Németország a NATO tagja lehet, olyképpen, hogy Kelet-Németországot demilitarizálják.”
Ez az írás is elképesztő, és nem is elsősorban „a vasfüggönyt átvágó” Horn alakja miatt.
Nem csak a szerző (Vajda) volt ÁVH-s, hanem a főszerkesztő, Kanyó András is, akit – ekkoriban – még nem váltottak le a lapnál.
Amikor később megtették, akkor kisebb sivalkodás tört ki a médiában, és a sok átmentett hálózati ember vezetésével a sajtószabadságot siratták. Azt a Kanyót, akinek azért kellett hírszerzőként hazajönni Angliából, mert több magyar átállt, és az egész hálózatát kiismerték. A fent említettek közül ő volt az egyetlen, aki nem maradt aktív a sajtóban – velejéig hazug önéletrajzi könyvét persze szolgaian megreklámozta az akkor még létező Népszabadság –, a többiek komoly karriert futottak be.
ÁVH-s múltjával persze Vajdának sem volt már egyszerű, de az említett Kocsi Margit a kilencvenes és kétezres években is külpolitikai szakértőként tetszelgett a sajtóban, cikkei a Magyar Nemzetben, a Népszabadságban is megjelentek, ekkor már szakterülete az Európai Unió és az Európai Parlament volt. Számtalan cikket írt a tárgyalásokról, a csatlakozás előkészületeiről.
A Nemzetnél – az MGIMO-n végzett, moszkovita külpolitikai szakértőből az ENSZ menekültügyi szóvivőjévé vált Simon Ernővel – ő szerkesztette az uniós mellékletet. Néha azért Kocsi Margit elővette a régi témáját: még a 2001-es Magyar Nemzetben is írt a Szürke Farkasokról – ekkor már a Malév szóvivője (is) volt.
Említettem, hogy Vajda a Nemzetbiztonsági Hivatal szóvivőjeként ért fel a „csúcsra”, lebukása után a Népszava alkalmazta „publicisistaként”. Még 2012-ben is megjelentek a cikkei – volt, hogy éppen régi harcostársa, Várkonyi „Técsy” Tibor titkos munkatárs mellett.
Ha megnézzük Horn legendássá vált fotóját, akkor nem árt arra gondolnunk, hogy egy önmagán túlmutató képet látunk. A továbbélő hálózat, az átmentett kommunista vezetés és sajtó szimbólumát. Ha így nézzük, nagyon is érthető ez a kézfogásnál kivillantott széles mosoly.
Fotó: MTI
