Moszkvában végzett újságírók féltik a menekülteket, a sajtószabadságot és a magyar demokráciát - Dési András, Simon Ernő és társaik
Simon Ernő az ATV-ben / Forrás: Youtube.com
Aranyélete volt és van az MGIMO-n végzett újságíróknak, legalábbis azoknak, akiknek utána lehetett nézni. Simon Ernő Figyelő-főszerkesztőből lett az ENSZ menekültügyi szóvivője, migránsbántalmazásokról, embertelen bánásmódról nyilatkozik. Dési András Népszabadság főmunkatársból lett a Riporterek Határok Nélkül "független" tudósítója. Állítása szerint akkor fedezték fel, amikor a szélsőbalos francia Libérationban megjelent a magyar napilap "kivégzéséről" kiadott melléklet. Dajka Béla megszűnése előtt régi emigrációnk egyik kultikus csoportját, a BBC magyar osztályát vezette, most Brüsszelben dolgozik az Európai Bizottság kommunikációs osztályán. Gyévai Zoltán annyira előrelátó volt, hogy már a csatlakozás előtt megalapította a brüsszeli BruxInFot, azóta is tudósítanak. Ennyire ügyes emberek lennének vagy ennyire erős a kapcsolati háló? Válasz helyett még egy kérdés: tényleg az egykori moszkovita újságírók tudósítják, tájékoztatják a legjobban hazánkat és a Nyugatot? MGIMO-s újságírók (Második rész.)
„Semmi új nincs ebben! Aki akarta az tudta, hogy kik is voltak ezek! Az igazi aljasság az egészben az, hogy ezeknek a családtagjaik, rokonaik, barátaik, harcostársaik és talán még ők maguk is mostanában olyan civilszervezetekbe tömörülnek (mert a gyuri bácsi a pénzéért ezt várja el tőlük), akik tiltakozásokat és tüntetéseket szerveznek az állítólagos Magyarországra gyakorolt nyomasztó moszkvai és oroszországi befolyásoltság miatt. Hogy nem szakad le rájuk a lakásuk mennyezete!” – ezt írta egy kedves hozzászóló az előző MGIMO-s cikkem alá, amikor elolvastam, tudtam, hogy remek felütés lesz ehhez az íráshoz. Két olyan újságírót is bemutatok, aki a szovjet diktatúra káderegyetemét elvégezve a Népszabadság, illetve a Figyelő megbecsült munkatársa (utóbbi rövid ideig főszerkesztő) lett, hogy most a Riporterek Határok Nélküli civilszervezet tudósítójaként, illetve az ENSZ menekültügyi szóvívőjeként védjék a magyar demokráciát, a sajtószabadságot és a menekültek ügyeit. A többiek pályafutása is érdekes, Brüsszel, London, a Figyelő és a Népszabadság neve gyakran felbukkan.
Dési András: Moszkva, Népszabadság, függetlenség
„Már a Riporterek Határok Nélkül nevű szervezetet is aggasztja a magyar média helyzete, ezért kérték fel országtudósítónak Dési Andrást.
Az újságíró szerint a szervezetnél a Népszabadság bezárásakor szólalt meg a vészcsengő, a vezetők pedig hamarosan Budapestre látogathatnak. Dési szerint az is aggasztó, hogy a politikai körök mind nagyobb befolyást szereznek a médiában” – olvashatjuk a Népszavában minap megjelent interjúban, amelyet a cikkben idézett Dési Andrással készítettek. A nemzetközi szervezet nem is találhatott volna nála megfelelőbb embert. A napilapban elhelyezett rövid életrajz szerint a Népszabadság korábbi újságírója „1965-ben született Budapesten. 1990-ben végzett a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (MGIMO). Több mint 26 évig volt a Népszabadság főmunkatársa, tudósítóként dolgozott Bonnban, Párizsban és Berlinben. A Francia Köztársasági Érdemrend lovagja.
Jelenleg szabadúszó újságíró és független külpolitikai elemző.”
A kulcsszó: „független”. Előző két cikkemben (itt és itt) nagyjából leírtam, hogy mit lehet tudni, illetve leírni a szovjet MGIMO-ról. A Magyar Országos Levéltár dokumentumaiban „Dési András (Kerpel)” néven szereplő fiatalembert a Kádár-rezsim Tájékoztatási Hivatala (TH) küldhette ki Moszkvába – ahogyan mondjuk az előző cikkemben említett Frei Tamást –, 1990-ben végzett, ez alapján a nyolcvanas évek közepén mehetett ki. A Népszabadságban már 1989-ben több cikkel jelentkezett. Kifejezetten érdekes, hogy éppen a szocialista napilapban jelent meg 1989 nyarán az az előző anyagomban ismertetett írás, amely egy politikai okokból kiszűrt moszkvai jelentkezőről szólt. A fiatal lányt – már a rendszerváltás hajnalán – elsőre simán elutasította az MGIMO Fidesz-tagsága miatt.
Képzelhetjük, hogy a nyolcvanas évek közepén mennyire tekintette a Kádár-rezsim, a Tájékoztatási Hivatal és a moszkvai káderek „függetlennek” a fiatal Désit, ha megadták neki – is – a zöld lámpát a szovjet diktatúra „szívébe”. Persze ettől függetlenül azóta is függetlenedhetett.
1996-ban Dési András (középen) Berlinből tudósít / Forrás: Arcanum.huDési tehát külpolitikai újságíróként dolgozott a Népszabadságnál, 1990-ben már – az egyik cikk szerint – ő állította össze a szocialista napilap külpolitikai oldalát – Szvetnik Endrével. Ez azért is fontos, mert utóbbi is szerepel azon újságírók között, akiket a nyolcvanas közepétől küldtek ki a szovjet MGIMO-ra. Szvetniknél a MOL anyagában nem a TH, hanem a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) szerepel. Az adatlapja szerint Leningrádban született újságíró csak 1993-ban végzett (ezek szerint Radnai Péter évfolyamtársa lehetett). Amellett, hogy már 1990-ben Dési mellett szerepelt a Népszabadság külpolitikai oldalán, azon a nyáron három cikke is megjelent. Egyikből kiderül, hogy hozzám hasonlóan jazz és Weather Report-rajongó. Az Arcanum média-adatbázisában fellelhető következő cikke már 1992-es, ekkor Ausztriából tudósított az ottani magyar bűnözésről. Májusban megjelent még egy tudósítása Tallinból, aztán nem lelni a nyomát a Népszabadságnál.
Moszkva, Brüsszel és London - kedvelt munkahelyek
Ő külföldön folytatta. Az MGIMO-n végzett újságírók általam vizsgált csoportját nagyjából három részre lehet osztani.
Egy részük egy darabig Moszkvából tudósított (a kiválasztottak krémje?), más részük rögtön itthon dolgozott, míg egy jelentős hányaduk Nyugatra, jellemzően Londonba, majd Brüsszelbe ment.
Szvetnik Endre is utóbbiak közé tartozott. A kilencvenes években egy walesi egyetemen tanult, majd 1996-től 2006-ig a patinás BBC-nél dolgozott, a Világszolgálat szerkesztője volt. Miután a brit közszolgálati adó magyar szekciója megszűnt, átment a BBC-vel korábban is együttműködő Inforádióhoz, jelenleg is ott dolgozik tudósítóként. Nem mellékes, hogy Szvetnik Endre a cikk többi szereplőjéhez – és főleg Désihez vagy a később következő Simon Ernőhöz – képest egyáltalán nem tűnik politikailag végletesen elfogultnak. (Bár nem töltöttem heteket cikkeinek elemzésével).
Hitler Magyarországa - és néhány elhagyott részlet
Ugorjunk is vissza kicsit Désihez. A „független” külpolitikai elemző pártatlanságának illúzióját számtalan cikkel meg lehetne cáfolni, viszonylag ismertté vált az a 2009-es berlini tudósítása, amely a fasizálódó Magyarországról szólt. Már a cím sokatmondó:
„Heil Hitler, Tamás úr, hogy van?”
(felcím: „A Die Zeit riportja a szélsőjobbra tolódó Magyarországról”).
Ebben és a többi hasonló írásban semmi rendellenes nincs, ugyanilyen írások jelentek meg az ötvenes évektől a „fasiszta emigrációról”, majd a „fasiszta Antall-kormányról”, s végül a „fasiszta Orbán-rendszerről” is. Közös ismertetőjegy, hogy a rendszerváltás után ezekben a híradásokban a korábban Moszkvához igazodó újságírók már szívesen hivatkoznak a nyugati sajtóra. Csak a figyelmesebb olvasó veszi észre, hogy nagyjából ugyanazokról az újságokról van szó.
Az viszont nem túl etikus, hogy Dési (vagy a szerkesztő) rendesen megszűrte az eredeti cikket. Erre Prőhle Gergely akkori berlini nagykövet - ma a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója - hívta fel a figyelmet. A kimaradt lényeget tekintve ezt írta a Népszabadságban lehozott "olvasói levélben":
Moszkva árnyéka és a vörös báró: íme a Libération
A hatalmas példányszámban megjelent újságot a kalandos életű mecénáson kívül a Szovjetunió, ill. a nemzetközi kommunista-mozgalom is támogatta.
Ezzel – és a szovjet diktatúra franciaországi beavatkozási kísérleteivel kapcsolatban – csak ajánlani tudom a Hamvas Intézet A vörös báró összeesküvése című kétkötetes művét, amelyet szerzője, Vásárhelyi Gábor francia források alapján írt meg. Nem összeesküvés-elméletről, szaniszlói monológról, hanem komoly, történészi forrásokra hivatkozó, oknyomozó munkáról van szó. (Itt megrendelhető). A Libération titkos történetét egyszer mindenképp érdemes lesz egy cikkben összefoglalni, most csak felidézem egy jellemző esetet, amelyre korábbi írásommal kapcsolatban találtam rá, s ami a közös moszkvai szál miatt érdekes.
A szélsőbalos eredetet ismerve nem meglepő, hogy a kilencvenes években ennél a propagandalapnál dolgozhatott az az Alain Frilet nevű francia, aki a nyolcvanas években még ifjú terroristaként érkezett Magyarországra (és aki így is bele is került a Belügyminisztérium vonatkozó dossziéjába). Ahogyan korábbi cikkemben megírtam, az egykori (?) IRA-tagot 2011-ben tanúként hallgatták meg a bíróságon a Moszkva által irányított terroristavezér, Sakál, azaz Carlos perében (az interneten megtalálható eredeti jegyzőkönyvben olvastam a következő részt). Frilet azt tagadta, hogy az ír terrorszervezet tagjaként ismerte volna Carlost – pedig az Intézetünk által megszerzett, Lengyelországba kiküldött magyar állambiztonsági feljegyzések erre utalnak –, de ennél érdekesebb emlékeiről beszélt.
Arról, hogy Magyarországon szolgálati járművekkel kísérték el egy katonai bázisra, ahol maguk a katonaság emberei (!) pakolták tele fegyverekkel a kocsijuk csomagtartóját. Frilet szerint még azt is elintézték, hogy katonai kísérettel (szolgálati autókról beszélt) mehessenek át a jugoszláv határon.
Elképesztő történet, főleg azzal együtt, hogy ugyanez a Frilet a kilencvenes években is a Libération riportere és fényképésze volt. Most pedig – és ez szintén rendszerszerű jellemző – egy fotósszervezet (Parole de photographers) vezetője.
Térjünk vissza a Libérationben megjelent többoldalas melléklethez, amelyben a „társutas” Népszabadságot siratták el. Az egyik vezető cikkben járványként írtak az „autokrácia” terjedéséről, majd Orbán Viktort és az akkor már egyre „veszélyesebb” Donald Trumpot is összemosták.
Ez még akkor is szép teljesítmény, ha normális ember, újságíró és demokrata nem igazán örül egyetlen egy újság megszűnésének, megszüntetésének, gazdasági ellehetetlenítésének sem. Az viszont pikáns, hogy Dési szerint a Ripoterek Határok Nélkül éppen a francia-magyar összedolgozás során fedezte őt fel.
Most következzen egy újabb név: Simon Ernőé. Ő – Désihez hasonlóan – a Tájékoztatási Hivatal „ajánlásával” mehetett Moszkvába, 1992-ben végzett, így 1987-1988-ban kezdhette meg tanulmányait. Egy későbbi közlemény szerint ezután a Magyar Nemzet külpolitikai tudósítója lett, aki „három hónapot az Oxfordi Egyetemen töltött a Reuters Alapítvány ösztöndíjasaként”. 2000 környékén kerülhetett a Figyelőhöz, de 2001-ben azzal vált ismertté, hogy jól szerepelt Vágó István milliomos műsorában. Tényleg, a Népszabadság még interjút is készítette a fiatal újságíróval, aki - nem nevén nevezve, talán mert ekkor még nem büszkélkedtek annyira az MGIMO-val - keleti élményeiről is mesélt.
„Simon Ernő (32) budapesti gazdasági szakújságíró Moszkvában végzett. Járt már Szibériában, Tajvanon és Szingapúrban is” – írta róla a napilap, majd az MGIMO-val kapcsolatban utólag érdekes következő töredékeket olvashatjuk: „Tajvan nem tartozik a kedvelt turista célpontok közé. Ön hogy került ilyen messzire? – Egy volt évfolyamtársam oda nősült, nekik voltam az esküvői tanújuk, és útközben megálltam Szingapúrban, ahol egy másik évfolyamtársam bankár volt. … – Legalább ilyen kalandos lehetett Szibéria is!
Nagyon jól kerestem ezzel a munkával, még egy kicsit többet is fizettek, mint amennyit előre megbeszéltünk”.
Még egy kicsit többet is. Szingapúrba és Tajvanra került évfolyamtárs - ez csak az MGIMO lehet. Simon néhány évvel ezután – 2006-ban – a Figyelő főszerkesztő-helyettese lett, ekkoriban még Martin József Péter volt a főszerkesztője (rá később visszatérek), miután ő a Népszabadsághoz ment, eljött Simon ideje. Az újságíró végül 2009 végén (vagy 2010 elejétől) vette át a mostanában felvásárolt (más értelmezések szerint: bekebelezett) gazdasági lapot, miután Martin után rövid ideig Krecz Tibor irányította a szerkesztőséget. Sokáig Simon sem maradt főszerkesztő, 2011-ben távozott, személyes hangú („Volt egyszer egy Figyelő című álom”) írással búcsúzva.
Félteni azért őt sem kell, jelenleg az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) magyarországi szóvivője, így finoman szólva is gyakran szerepel a hírekben.
„Migránsbántalmazások százairól hallottunk”
– mondta például márciusban a HírTv-nek az azóta sem bizonyított esetekkel kapcsolatban, majd így folytatta: „Más szervezetek is hasonlókat hallanak, az Orvosok Határok Nélkülnek több gigabájtnyi fényképfelvétele van azokról a sérülésekről, amikről azt feltételezik, hogy bizony-bizony keletkezhettek ilyen bántalmazás nyomán”.
Itt azért álljunk meg egy pillanatra: Orvosok Határok Nélkül? Ugye nem csak nekem ugrott be a Dési Andrást alkalmazó Riporterek Határok Nélkül? Mennyi határok nélküli civil szervezet... Hátterük már viszonylag ismert, én nem fogom ugyanazt a nevet ismételgetni most.
Tavaly még egy oldalon szerepelt a két MGIMO-s
„>Embertelenül bánik hazánk a menekültekkel, és visszatoloncolja őket Szerbiába. Ez a folyamat nemzetközi egyezményekbe ütközik<– mutatott rá a BBC-nek az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága.” – olvashattuk tavaly júliusban az azóta megszűnt Népszabadságban, de volt ennél jobb is.
Olyan oldal, ahol felül Dési András, alul pedig Simon Ernő értekezett a tarthatatlan helyzetről.
A Népszabadság 2016. április 11-ei számának 3. oldalán Dési jegyezte a vezető cikket („Roham röplapos buzdításra”; felcím: „Könnygázzal és gumibottal verték vissza a macedón rendőrök a menekülteket”.), alatta pedig Simon nyilatkozott a Szerbiában rekedt bevándorlókról. Nagy pillanat: egy oldalra került a két moszkvai diplomás.
Hihetetlen, de ide is megjegyzést kell tennem: aki ismer, tudja, hogy finoman szólva sem vagyok menekültellenes. Ugyanakkor elképesztő, hogy a jogvédők között ennyire sok "moszkovita" újságíró van kulcsszerepben.
Most térjünk vissza a Figyelőhöz. Korábban a gazdasági lap munkatársa volt az a Gyévai Zoltán, akit Désihez hasonlóan szintén a Tájékoztatási Hivatal küldött ki Moszkvába. Gyévai – akár Dési – 1990-ben végzett, 1990 és 1992 között az Esti Hírlap külpolitikai rovatában dolgozott, majd 1992-ben a Köztársaság hetilap munkatársa lett. (Utóbbi még akkoriban, az Esti Hírlap 1996-ban szűnt meg). Ezután '92-től 1997-ig a Magyar Hírlap külpolitikai rovatánál volt.
Gondoljunk csak bele, a kilencvenes években az összes meghatározó lapnál (és persze a tévénél!) is kulcspozíciókban dolgoztak a volt MGIMO-sok!
Gyévai ezután brüsszeli tudósító lett, a Figyelőnek és a Magyar Hírlapnak is dolgozott, majd 2000-ben részt vett a BruxInFo portál megalapításában. A Népszava lelkendezve számolt be a nagy eseményről:
„Egyelőre nem sok magyar vállalkozik belgiumi cégalapításra, az pedig, hogy valaki még a csatlakozás előtt megpróbálkozzon ezzel, ritka, mint a fehér holló.
Két újságíró, Fóris György és Gyévai Zoltán már 2001 őszén belevágtak, és megalapították az internetes EU-újságot, valamint képzést és tanácsadást kínáló Bruxinfo Kft.-t.”.
Néhány évvel később, 2009-ben jelent meg közös cikke a Figyelőben régi egyetemi társával, Szvetnik Endrével. A Terítéken a kapitalizmus – G20-csúcs előttcímű írás idején az előbb említett Simon Ernő a lap főszerkesztő-helyettese volt, ezután lett főszerkesztő. Azért ez sem semmi.
A két Moszkvában végzett hallgató megírta a cikket a G20-ról, a harmadik meg főszerkesztő-helyettesként bábáskodott az egésznél.
A Transparency International független igazgatója
Ha ehhez hozzáteszem, hogy a Simon Ernő előtt Figyelő-főszerkesztő Martin József Péter ma a Transparency International (TI) magyarországi ügyvezető igazgatója, akkor azért eléggé belterjes társaságot fedezhetünk fel. Utóbbi ugyan kilóg a sorból (hiszen nem Moszkvában végezte az egyetemet), de édesapjával éppen akkoriban élhetett a Szovjetunióban mint a többiek. Martin József Péter ugyanis annak a Martin Józsefnek a fia, aki a nyolcvanas években a Magyar Nemzet moszkvai tudósítója volt (ez ugye erősen - hadd fogalmazzak így - bizalmi pozíciónak számított). Fia ekkor középiskolás lehetett - nyilván nem véletlen, hogy a TI oldalán található leírás szerint oroszul is beszél. A mozaikokat utólag összeillesztve a Figyelőnek 2006-ban odaítélt magyar Pulitzer-díj is máshogy fest. Azt ugyanis, ha jól értelmezem egy olyan kuratórium ítélte oda Martin József Péteréknek, amelynek apja is tagja volt (ahogyan egyébként ma is az).
Tekinthetjük ez lényegtelen apróságnak, az viszont finoman szólva is furcsa, hogy Transparency Internationalhez is egy Désiékhez hasonló „független” jelölt jutott.
(Lásd például Martin József Péter Nálunk nem nő Olajfa című cikkét, ahol a Fidesz 2010-es legyőzésének nehézségét elemzi.)
Hol máshol akadhatna az ember közös fotóra, ha nem a MÚOSZ oldalán? Amely hálózati múltjáról már annyit írtam, hogy előbb-utóbb kárpótolhatnának egy díjjal.
Amikor az Index interjút készített Martin József Péterrel, akkor ezzel a portálhoz képest szokatlanul barátságos kérdéssel nyitottak: „Az üzleti világban mozgó gazdasági újságíróból váltott a nonprofit, civil szférára. Miért?”. Amire megkaptuk a szokásos választ: „Való igaz, sokáig gazdasági újságíróként és lapszerkesztőként dolgoztam, utána pedig tanácsadóként. Már jó ideje érzékeltem, micsoda béklyó a magyar gazdaságon a korrupció. Amikor az elődöm, Alexa Noémi leköszönt, és felmerült, hogy pályázzam meg az ügyvezetést, vonzónak tűnt a feladat, hiszen a szervezet nemes célért küzd, független, jó a reputációja”.
Már megint: független.
Tegyük hozzá, hogy a Transparency éppen annyira független, mint Martin József Péter, utóbbit nyilván ezért hívta át a Népszabadság a Figyelőtől még 2009-ben, hogy rábízza akkor induló vasárnapi mellékletének vezetését. (Amiből talán nem lett végül semmi sem?)
Dajka Béla: Moszkvából egészen Brüsszelig
Ha a moszkvai helyett a brüsszeli vonalon haladunk tovább, akkor következő emberünk Dajka Béla. Őt – és ezzel kilóg a MÚOSZ, Tájékoztatási Hivatal-felosztásból – a Külügyminisztérium küldte ki a rendszerváltás idején. Dajka 1994-ben szerezte meg a diplomáját, Nagy-Britanniába ment, hosszú évekig a BBC egykor legendás magyar osztályát vezette, ahol így együtt dolgozott Szvetnik Endrével is.
Személyes megjegyzés: valahol tragikus, hogy a kommunista diktatúra egyik emigrációs ellenzékét, a méltán sokra tartott magyar BBC-t végül egy olyan újságíró irányította, aki szovjet diktatúra egykori csúcsegyetemén végzett.
Utoljára, igen, hiszen éppen Dajka vezetése alatt szűnt meg. Hadd emeljem ki: a magyar BBC-vel kapcsolatban arról a társaságról beszélünk, amelyet a Kádár-diktatúra és állambiztonsága minden eszközzel igyekezett megfigyelni, bomlasztani, lejáratni (Kutasi Kovács „Denoix” Lajos ügynök-író is szorgalmasan jelentgetett róluk).
A magyar osztály megszűnése után a két volt MGIMO-s is váltani kényszerült, Szvetnik az InfoRádióhoz, Dajka Brüsszelbe ment. A 2012-es, 2013-as cikkek az Európai Bizottság Kommunikációs Főigazgatóságának munkatársaként említi, e friss dokumentum szerint pedig az Európai Bizottság Stratégia és kommunikáció osztályán részlegvezető. Ha Szvetniknél is megjegyeztem, nála is meg fogom: Désihez hasonló harcos mozgalmárkodással ő sem vádolható.
ENSZ, Európai Unió, Riporterek Határok Nélkül, Orvosok Határok Nélkül, Brüsszel. Sajtószabadság, diktatúra és függetlenség, függetlenség, függetlenség.
A moszkvai diplomások az írott sajtó területén (ahogyan Frei Tamás, Hardy Mihály és Radnai Péter a tévében) is megtaláltak a számításukat. Ami nem is baj:
csak ne ők legyenek a demokrácia, a sajtószabadság leghangosabb bajnokai.
