Kimenekítés Limából: "Ez a magyar diplomaták nélkül nem sikerült volna!"
"Világjárók, világutazók vagyunk. Bennem nem is volt annyira erős a nemzettudat korábban, de ez az utolsó út, gyermekkorom álma, Peru, és onnan való hazajutásunk minden megváltoztatott" – mondta a PestiSrácok.hu-nak Füsti Molnár Sándor, akit feleségével három embert próbáló hét után a magyar külügyminisztérium, illetve a limai magyar nagykövetség menekített haza 12 ezer kilométerről. "Soha életemben nem voltam ennyire büszke arra, hogy magyar vagyok" – jelentette ki az 57 éves férfi, aki feleségével élete legkalandosabb utazása után már otthonában, biztonságban van, a kötelező hatósági karanténjuk is letelt, nem betegedtek meg.
Peru, a gyermekkori ábrándok és a mítoszok világa
Füsti Molnár Sándor neve sokak számára ismerős. A Magyar Vöröskereszt 57 éves szociális munkása munkája révén nem egyszer szerepelt már a médiában. Ő alakította meg az ország első és máig egyetlen hajléktalan színpadát, az AHA Színpadot. Az örökmozgó szociális munkás – akit sokan Fecske bácsi néven ismernek – és felesége nagy utazó. Csakhogy míg mások wellness-hétvégékre vagy szórakozásra költik a megtakarított pénzüket, ők világot látnak, idegen tájakat, kultúrákat fedeznek fel, és főként arra kíváncsiak, amire az átlagturista nem: hogyan élnek a föld más-más részein az emberek. Feleségével jártak már Európa szinte valamennyi országában, az arab világban, Grúziában, Indiában (ez a párja álma volt) és így érkezett el az idő az ő gyerekkori álma megvalósítására, az indiánok földje, Peru felfedezésére. Csakhogymíg Machu Picchu rejtélyes zugait járták, a feje tetejére állt a világ. Nem volt kérdés, hogy a Füsti családnak is haza kell jutnia.
Peru gyerekkorom fantáziavilága. Néhány éve felröppent a hír, hogy mivel a turizmus következtében romlik a természeti kincseink, örökségeink állapota, a Machu Picchu látogatásának lehetőségét is korlátozni fogják, ami egyébként meg is történt, hiszen ma már csak naponta 2000 embert fogadnak, akik összesen 4 órát tartózkodhatnak ott. Szóval akkor eldöntöttem, hogy amíg erre még lehetőség van, el kell jutnunk oda. Nem vagyunk gazdag emberek, éveken át spóroltunk az útra, amit még csak nem is egy szervezett út formájában fizettünk be egy utazási irodánál, hanem mi magunk szerveztünk, annak minden apró részletében
– mesélte Füsti Molnár Sándor a PestiSrácok.hu-nak. Azonban azt is tudták, hogy önálló szervezésben, valamilyen biztonságot jelentő háló nélkül nem indulhatnak el a minden tekintetben vadregényes Dél-Amerikába, az otthontól 12 ezer kilométerre. Ezért miközben megtervezték életük eddigi legnagyobb útját, a bázisokat, ahonnan majd csillagtúrákat lehet tenni a Szivárvány-hegyhez, a Titicaca-tóhoz, az Amazonas-parti városokhoz, sőt, repülővel olyan egzotikus helyekre is, mint a Majmok szigete vagy a Pillangók szigete. Ez volt a terv – aztán közbeszólt a világjárvány. De Füstiék így is szerencsésnek érzik magukat, és nemcsak azért, mert végül sikerült hazajutniuk, hanem azért is, mert a tervezett útvonal jelentős részét sikerült bejárniuk. Az pedig, hogy az utolsó szakasz, az Amazonas és egzotikus szigetei kimaradtak, hatalmas szerencséjük lett végül. Ha ugyanis megkockáztatják az utat oda, Limáig sem jutottak volna vissza a teljes légtárzárat követően.
Március elsején indultak útnak, és március 28-án értek haza a külügyminisztérium és a nagykövetség szervezésében. Az út az eredetileg tervezett három hét helyett egy hónap lett, abból két hét egy limai diákhostelben, kijárási tilalom alatt. Az, hogy odáig eljutottak, köszönhető az előrelátásuknak és annak a néhány embernek, akiknek – mint Füsti Molnár Sándor mondja – amíg csak élnek, hálásak lesznek.
Amikor útnak indultunk, a hosszú évek óta tervezgetett útnak még senki sem gondolta, hogy a koronavírus két héten belül elhatalmasodik és világjárvánnyá növi ki magát. Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy megtörténhet az, amit a megérkezésünk után két héttel megéltünk és ami egyik napról a másikra szakadt ránk. Akkor még sem Magyarországon, sem Peruban nem volt egyetlenegy beteg sem, nem éreztük úgy, hogy le kellene mondanunk az utat és ilyen felhívás sem volt. Az óriási távolság miatt azonban a védőoltások mellett ugyanolyan fontos biztonsági lépésnek tartottuk, hogy kiépítsük azt a bizonyos hálót: tudjuk, mi vár ránk odakint, beszéljünk olyan emberrel, aki jól ismeri az ottani viszonyokat, és legyen majd ott Peruban is valaki, akihez fordulhatunk, ha bármi történne
– folytatta a történetüket Sándor. Így találtak segítőre egy Budapesten élő spanyoltanárnő személyében, aki Peruban született és élt évtizedeken át – ő volt az itthoni kontakt. Neki köszönhetik a limai házaspár, Elter Erika és Hermes Wilfredo Luna Victoria Medina (Toto) ismeretségét, barátságát, akik a legnagyobb támaszuk lettek a külképviselet mellett.
Érkezésük után két napot töltöttek Limában, majd később még két hetet, a hazajutás lehetőségére, olykor a csodára várva. Segítőik javaslatára az első dolguk volt bejelentkezni a limai magyar nagykövetségen, hogy tudjanak róluk – nem mintha akkor még bármilyen korlátozástól tartani kellett volna. Majd kezdetét vette a kaland.
Csaknem két héten át utaztak a világ talán legegzotikusabb tájain, néha vonattal, máskor védett taxival, vagy épp bérelt autóval. Bejárták Paracast, Cuzcót, láthatták az inkák mítikus kőrengetegét, a Sacsayhuamánt, a Szivárvány-hegyet és a Titicaca-tavat, az úszó szigeteket, az óceánban rejlő nemzeti parkot, és feljutottak a Machu Picchura, vagyis az Öreg Hegyre.
Annak ellenére, hogy a házaspár egyike sem beszél idegen nyelvet, és egy mobiltelefonnal, fordító applikáció segítségével kommunikáltak, tájékozódtak, az utazás március 13-ig felhőtlenül telt. Március 13-án aztán egy túráról a szállásukra visszatérve egy levél fogadta őket a Limai Magyar Nagykövetségtől arról, hogy a koronavírus-járvány miatt március 16., 0 órától a perui kormány lezárja a légteret.
A szabad világutazó vesztegzárba kerül
Végiggondoltuk, milyen lehetőségek állnak előttünk. A visszaútra szóló repülőjegyünk napokkal későbbre szólt, tehát biztos volt, hogy az eredeti tervek szerint nem fogunk tudni hazautazni. A következő napokat töltöttük volna az Amazonasnál. A különleges szigetvilághoz csak repülővel lehet eljutni, ezért nem mertük megkockáztatni, hogy ott ragadunk. Tudtuk, hogy csak akkor van esélyünk hazajutni, ha Limában vagyunk, ezért összepakoltunk és azonnal visszaindultunk a fővárosba. Akkor még nem számíthattunk rá, hogy néhány napon belül kijárási korlátozásokat vezetnek be, lezárják a szárazföldi közlekedést is és elrendelik a veszélyhelyzetet
– mondta Füsti Molnár Sándor. Hiába is sikerült visszajutni Limába, egy 10 milliós városban, nyelvtudás nélkül szinte teljesen elveszettek voltak. Próbáltak interneten keresztül tájékozódni a légitársaságok, utazási irodák oldalán, átváltható-e a jegyük, vagy egyáltalán mivel juthatnak haza, de annyira túlterhelt volt a rendszer, hogy ez esélytelennek látszott. Tárcsázták volna az AirFrance-t, akikkel eredetileg napokkal később hazautaztak volna, de csak gépi hang válaszolt. Más lehetőséget nem látva, a nyakukba vették a csomagjaikat, és egy úgynevezett védett taxival kivitették magukat a repülőtérre. Ott sem voltak könnyebb helyzetben: egyetlen repülőtársaság képviseletét sem találták, csak egy telefonfülkét. Legalább egy órát bolyongtak a repülőtéren, fülükön telefonnal. A helyettes konzul, Lőrincz Dániel igyekezett mindent fordítani, tolmácsolni, navigálni őket. Kiderült, hogy csak a reptéri nyilvános telefonon keresztül lehet a légitársaságokkal felvenni a kapcsolatot. Két egyenruhás, kék nadrágba, fehér ingbe öltözött férfi invitálta őket magukkal, segítséget kínálva. Valamilyen bilétát viseltek a nyakukban – az a mai napig nem derült ki, hogy a reptér, esetleg egy utazási iroda dolgozói voltak-e. A reptér fő épületén túl, egy távoli épület emeleti irodájába kísérték őket.
Másfélmilliós ajánlat
Fogalmunk sem volt, hogy mit akarnak. Ők spanyolul beszéltek, én mondtam magyarul, néha angol szavakkal tűzdelve, amiket tudok, és főleg mutogattam. Közben a kezemben tartott telefonon, WhatsAppon, a vonal másik végén limai barátunk, Erika fordított, hol az egyenruhásoknak, hol nekünk és próbált közvetíteni. Így derült ki, hogy hazautazási lehetőséget kínálnak, mert elvileg van egy gép, amivel Bécsig juthatunk. De pár perc múlva kiderült, hogy mégsincs hely. Három további lehetőséget ajánlottak: Chilén, Mexikóvároson vagy Brazilián keresztül Madridba vagy Amszterdamba. Úgy voltunk vele, mindegy is, hová, csak jussunk át az óceánon és legyünk az Európai Unió területén. Megkérdeztem, hogy és mégis mennyibe kerülne a jegy, mivel az AirFrance-os jegyünket nyilván nem váltják át. Azt mondta, 2100 dollár – fejenként. Én elhiszem, hogy keresztülutazni a fél világot az kerülhet ennyibe, de nem is volt 1,5 millió forintunk. Közöltem, hogy sajnálom, de nekünk nincs ennyi pénzünk. Mire megkérdezték, hogy miért, mennyi van. Ebben a pillanatban megszólalt a vészcsengő a fejemben. Visszakértem az útleveleinket, amik akkor már náluk voltak, újra a hátunkra vettük a csomagokat és gyalogoltunk vissza a főépülethez, 30 percen keresztül a körülbelül 40 fokos melegben
– folytatta történetüket Fecske bácsi, aminek még csak azután jött a java. A következő két hétben minden támaszuk a limai konzulátus munkatársai és a limai házaspár voltak, akik – ahogy Sándor mondta – heroikus küzdelmet folytattak értük. Elérhetőek voltak a nap 24 órájában, és a leglehetetlenebb időpontokban is hívták őket, ami önmagában is bizonyította: folyamatosan annak a lehetőségét keresték, hogyan menekítsék ki a házaspárt a perui vesztegzárból.
"Amit értünk tettek, annál többet nem tehet egyik ember a másikért"
Az első éjszakát a limai házaspárnál töltötték, a szívsebész limai orvosnál, becenevén Totónál – aki egyébként Magyarországon szerzett orvosi diplomát – és magyar feleségénél, Erikánál.
Ez a szállás, és a vacsora, amivel megkínáltak, nekünk felért egy életmentéssel, a remény a reménytelenségben. Amit Toto, Erika és a nagykövetség munkatársai a következő napokban véghezvittek, annál többet ember nem tehet egy másik emberért. Ők voltak azok, akik miatt nem estünk pánikba, akkor sem, amikor teltek a napok, bejelentették az éjszakai kijárási tilalmat, sorra zárták le a közutakat és mi még mindig nem tudtuk, mi lesz velünk. De végig éreztük, hogy nem vagyunk egyedül
– fogalmazott Fecske bácsi. Addig, amíg a magyar külügy és a perui kormány tárgyalt a magyarok hazautaztatásának lehetőségeiről, és a külképviselet folyamatosan változó körülmények mellett szervezte az összesen mintegy 70, Peruban rekedt magyar hazaútját, Füstiék egy szerény limai szálláson vettek ki egy szobát. Mellesleg segítség nélkül már itt sem boldogultak volna; csakis orvos kísérőjüknek köszönhették, hogy beengedték őket, aki igazolta, hogy egészségesek, és aztán napokig maradhattak – ha nem is mindvégig... Megmaradt pénzüket okosan beosztva próbálták kihúzni az előttük álló bizonytalan időt. Mivel a kijárást is korlátozták – csak egy ember és csak létszükségben hagyhatta el az otthonát –, egy, a szálláshoz közeli szupermarketben vásárolták be a legszükségesebbeket, olyan élelmiszereket, amik hűtés nélkül is elállnak, és amivel kihúzhatják pár napig. Eközben a perui kormány rendeletet hozott arról, hogy a szállásokról egyetlen turistát sem lehet kitenni – így megnyugodtak, hogy legalább fedél lesz a fejük felett.
Egy nap mégis közölte a recepciós, hogy menniük kell, a kis motel ugyanis bezár, nem lesz személyzet, anélkül pedig nem maradhatnak. Így kerültek újabb, nem egyszerű szervezés után utolsó limai szállásukra, egy diákhostelbe, ahol szerény árért még reggelit is biztosítottak.
Nem engedték, hogy elveszítsük a hitet. A fokozódó korlátozások aggasztottak, mi lesz, ha mégsem engednek be repülőgépet a légtérbe. Hallottunk olyan hírt, hogy Észak-Amerikából indult gép Dél-Amerika felé, de visszafordult, mert nem kapott leszállási engedélyt. Mi, magyarok egy WhatsApp-csoportban tartottuk a kapcsolatot és egymásban a lelket. Egyébként néhány depresszív mondatot, gondolatot leszámítva mindenki bizakodó volt. Egy percre sem hatalmasodott el a pánik, nem indult el a bűnbakképzés, egymás okolása. Jöttek-mentek a hírek, néha jók, néha rosszak. Az már a fény volt az alagút végén, amikor engedélyezte a perui kormány néhány gép leszállását, hogy azok összeszedjék az ott rekedt turistákat. Lengyel, spanyol, angol, holland és osztrák légitársaság gépe kapta meg az engedélyt
– idézte fel az utolsó Peruban töltött napot Füsti Molnár Sándor.
Két hét hotelkarantén után felszáll a Boeing 777-es
A turisták között sorrendet állítottak fel a hatóságok. Elsőként a gyermekeknek és a veszélyeztetetteknek osztottak helyet a leszállásra engedélyt kapott gépeken, majd azok következtek, akik már Limában tartózkodtak. Utána gyűjtötték össze azokat, akik távolabbi városokban, tájakon rekedtek. Március 27-én este hívták a limai magyar nagykövetségről Füstiéket, hogy készüljenek, mert másnap korán reggel érkezik értük a tranzit.
Végre személyesen is találkozhattunk a külképviselet munkatársaival, akik a legfőbb támaszainkká váltak. Bár kicsit úgy éreztem magam, mint egy szaúd-arábiai szépségversenyen: csak a szemek látszottak ki, ezúttal a maszkok alól. Megfizethető árat kértek a hazaútért. Egész pontosan a harmadát annak, mint amit a limai repülőtéren az ismeretlen egyenruhások kértek. És ami nagyon fontos: a számlát utólagos utalással kellett teljesíteni
– mondta Sándor.
"Az otthontól 12 ezer kilométerre értettem meg, mit jelent a haza"
Elérkezett március 28-a. Füstiék egy osztrák gépen foglalhattak helyet, miután átestek az alapvizsgálaton, lázmérésen, és az úgy mutatta, egészségesek. A gépekre nációnként 10 ember ülhetett fel, többek közt hollandok, németek, osztrákok, finnek mellett tíz magyar. A bécsi, teljesen üres repülőtérre érkeztek, ahol már várták a magyarokat a külügyminisztérium sofőrjei, akik mindenkit egészen az otthonáig vittek – a Füsti házaspárt Gödre.
A nagykövetség munkatársai, a nagykövet asszony, a helyettes konzul egészen a limai repülőtérre vezető busz indulásáig ott voltak velünk. Most már itthonról szeretnénk megüzenni nekik, hogy ez nélkülük nem sikerült volna! A világ minden sarkában büszkék lehetnek erre a pár emberre, mert az az energia, az a munka, az a szeretet, amivel végigcsinálták velünk ezt az egészet, amivel szembeszálltak sokszor a lehetetlennel, páratlan. Emlékszem, a sok e-mail között, amit váltottunk, volt egy mondat: "A haza mindenek előtt". Tudom, ez most furcsán hangzik, de akkor ott olvasva, melegség járt át. Olyan büszkén tudtam magyar lenni, mint előtte soha. Mindenki másként élte meg ezt a krízishelyzetet. Most, hetek múltán visszagondolva értem, érzem igazán, hogy 12 ezer kilométerre az otthontól, egy ilyen válsághelyzet és benne az értünk küzdők kellettek ahhoz, hogy 57 évesen új értelmet nyerjen a kifejezés: haza, és az, hogy magyar vagyok
– összegezte Fecske bácsi élete legkalandosabb, nemcsak egzotikus, hanem belső utazását is.
A Füsti család ezúton is hálás köszönetét fejezi az alábbi, hazamenekítésükben részt vett barátoknak, külképviseleti munkatársaknak: Elter Erika, Hermes Wilfredo Luna Victoria Medina (Toto), Tóth Katalin nagykövet, Görömbölyi Dávid – elsőbeosztott diplomata, konzul, Lőrincz Dániel – külgazdasági attasé, helyettes konzul, Magyarné Fekete Dorottya – titkárnő, Magyar Zoltán gazdasági diplomata.
A vezetőképen Füsti Molnár Sándor az egyik magyar utastárs alvó gyermekével. Fotók: Füsti Molnár Sándor
