Vesztesek és győztesek
Előszeretettel hangoztatják a külföldről közpénzelt ügynökmédiában, hogy a Fidesz a tanulatlanok, a buták és a kiszolgáltatott, megvezetett szegények pártja. A Fidesz óriási szerencséjére ezt az ellenzéki politikusok és hívek régóta el is hiszik. Így aztán Kéri László minden 1461. napon beballaghat az ATV-be, és elcsukló hangon ismételgetheti a narancsba borult térkép előtt, hogy „Olga, én ezt nem értem”. Idén már nem Kálmán Olga várja majd ott, ezt azért kicsit sajnálhatjuk. Igaz viszont a közhely, hogy a jobb–bal politikai felosztás már a múlté; sokkal időszerűbb törésvonal mentén gyülekeznek az emberek. Ez az új törésvonal nálunk mégis száz éves.
Nincs már munkásosztály és burzsoázia, pláne nincs nemesség, csak fogyasztói tömegek, akiknek hétköznapi vagy luxustermékeket lehet eladni egyre növekvő mennyiségben. Így aztán a munkásosztály érdekképviseletére sincs már sem szükség, sem igény – a baloldal végképp okafogyottá vált. Az úgynevezett baloldali értékeket, amelyek egyébkén eredendően keresztény értékek, kiterjedten alkalmazzák a politikai erők. Kivételt képeznek persze az olyan zsoldoscsapatok, mint amilyen például most vágyik kormányra Magyarországon; és amely korszakos adóemelést tervez. Az ugyanehhez az érdekkörhöz tartozó Bokros Lajos is előmerészkedett a járatából nemrég, és leszögezte, hogy olyan vadkapitalista adórendszer kell, amelyben aki érvényesül, az élni fog, aki nem érvényesül, az meg beledöglik. Nem a cégek, hanem az emberek, egyének, családok – csak, hogy mindenki értse.
Bal- és jobboldal tehát nem létezik már abban az értelemben, ahogy még a ‘90-es években megtanultuk az új világot. A Fidesz és a Tisza sem e mentén feszül egymásnak, hanem új törésvonalat követve megy a küzdelem.
A Tisza létrejöttében a legjelentősebb körülmény, hogy egy csapatba álltak össze a NER-ből az elmúlt 16 év során alkalmatlanság, mohóság vagy kevélység miatt kibukott emberek.
Kibuktak, mert nem voltak alkalmasak semmilyen érdemi feladatra, csak élősködni akartak, vagy éppen megsértődtek, mert nem kaptak meg olyan ajtót és névtáblát, amelyet maguknak szántak, illetve nem hagyták őket annyit lopni, amennyit ők gondoltak. Most pedig bosszút akarnak állni, valamint meg akarják szerezni azt, ami a NER-ben nem sikerült nekik: az becsvágyuknak megfelelő tisztséget, hatalmat, pénzt. Az összes baloldali képlet pofára esése után (2014-ben külön pártok, 2018-ban koordinált indulás, 2022-ben közös lista), az összes szóba jöhető baloldali párt, csoport és vezető elbukása után, ez a sértett exfideszes társaság a természetes szövetségese az Orbán-kormány megbuktatásán 2010 ősze óta dolgozó, külföldről pénzelt háttérhatalmi ügynökgárdának. Ezért szervezték (utolsó technikai lehetőségként) minden más baloldali pártot kicsináló egységes párttá, és ezért nem engednek külsős tagokat maguk közé, mert ez egy bizalmi csapat, bizalmas küldetéssel.
Egy hazában a haza ellenségeivel
A politikai harcot valóban befolyásoló határvonal már nem a társadalmi rétegeket felkaroló pártok között húzódik, hanem gondolkodásmódok között. Egyre elterjedtebb a patrióták vs. globalisták világnézeti felosztás, de nálunk úgy alakult, hogy ez a két doboz valójában csak magába fogadta a régóta meglévő ellentétes csoportokat. Nekünk kommunistából is a leghitványabb jutott 1919-ben és 1945-ben egyaránt – tartja az elterjedt vélekedés; ennek az az oka, hogy a szabadságára és önállóságára kényes magyar néplélek nem fér össze a kényszeresen centralizáló és zsarnokoskodó kommunizmussal, ezért a magyar földből nem nőttek ki kommunisták a mozgalomhoz elegendő mennyiségben.
Ide mindig a Szovjetunióból kellett ejtőernyőzni magyarországi származású kommunistákat, akik az itthoni kilökődésükkel, majd a külföldi mozgalmi szocializációjukkal magukba szívták a gyűlöletet mindennel szemben, ami magyar.
Az 1945 után hatalomra került, majd a rendszerváltoztatáson átmentett kommunisták bő fél évszázad alatt kinevelték azt a népréteget, amelyben el tudták ültetni a megvetést, sőt akár gyűlöletet a saját nemzetükkel és országukkal szemben. Ehhez rendelkezésükre állt a diktatúra propagandagépezete, majd 1990 után is az elsöprő médiadominancia. „Annyira magyar…!” – nyögik be gúnyosan lebiggyesztett szájjal ezek az elfajzottak olyan, általános emberi gyarlóságokra, mint az irigység, a mohóság vagy a lustaság. Ők tényleg elhiszik, hogy a magyar egy alantas fajta, és akik nem így gondolják, azok csak dúlt-keblű mélymagyarok, akik jönnek a szarból.
Mindig elszámolják
Ez a népréteg miatt lett nálunk a nemzetköziség egylényegű a magyar önmegtagadással. Ők, a saját nemzetüket és országukat megvetők költöztek be nálunk a globalista politikai skatulyába, ezért nekik tercelnek az európaiságot, nemzetköziséget, globalizmust hirdető pártok.
A patrióta skatulya pedig befogadott mindenki mást. Ez az egyik, amit 2010 óta folyton elszámol Bajnai Gordon háttércsapata, meg a beosztottaik, Karácsony Gergelytől, Márki-Zay Péteren át Magyar Péterig.
Sokakkal meg tudták utáltatni a saját hazájukat, de ezek az emberek nem tudnak többségbe kerülni. Hiába próbálkoznak sután, vagy most már egy ideje hiteltelenül túlcsordulóan a nemzeti pátosszal, úgy áll a kezükben a magyar zászló, mint Charles Grodinnak a mosolygás. Törvényszerűen ennek az ellentétével telt meg nálunk a patrióta kifejezés, és ezért tud a patriotizmus politikáját zászlajára tűző Fidesz nem jobboldali vagy baloldali lenni, hanem mindenkié – teljesen különböző társadalmi hátterű embereké, akiket összeköt, hogy szeretik a magyarságukat, és abból indul ki a jövőképük.
Rinyaemberek rendszerváltása
A globalista politika hazai híveit pedig az húzza le, amit ők maguk jelentenek. Őket emészti elsősorban a fogékonyság a magyar élet megvetésére. Nyilvánvalóan nem lehet épen maradó lélekkel létezni egy olyan hazában, amelyet lenézel. Biztos vagyok benne (a személyes tapasztalataim is ezt erősítik), hogy jelentős az átfedés a rendszeresen magyarozók és az örökös panaszkodók, elégedetlenkedők között.
Akire csak tudják, áttolják a körülöttük gomolygó rossz hangulatot. Az egész országot telepöttyözik ezek a rinya-szigetek, de a többségnek nagyon elege van belőlük. Ez a panaszkultúra nem magyar jellegzetesség. Ez vesztes jellegzetesség.
Az ilyen ember – a saját életét övező, kimeríthetetlen panaszáradat mellett – pampog a túlzott állami szerepvállaláson, pampog az adókon és azok elköltésén, pampog a központi irányításon, mindenen, aztán amikor valami baja van, akkor elvárja, hogy az állam jöjjön, és oldja meg neki. A politika küldetésének azt tartja, hogy az ő életét helyre rakja, és őszintén meg van róla győződve, hogy a nehézségei nem azért vannak, mert ő nem tanult, mert ő nem iparkodott, mert ő nem gondolta át a döntései és tettei következményeit, hanem mert a politika rossz. Nagyon éli az utóbbi időszakot, mert semmit sem kell tennie a reményhez, hogy jobb lesz neki, és közben rázhatja az öklét, végevanozhat, börtönözhet, számolhatja a napokat, és mindenekelőtt ácsingózhat Mészáros Lőrinc vagyonára.
A valódi törésvonal azok között húzódik idehaza, akik akarnak és tudnak kezdeni valamit magukkal – lelki és anyagi értelemben egyaránt –, illetve akik nem. Akik igyekeznek, terveznek, illetve akiknek elég, ha másokat hibáztathatnak. Győztesek és vesztesek között.
Nem az számít, hogy ki milyen körülmények közül jön, mennyire gazdag vagy szegény, mennyire tanult vagy tanulatlan, nagyvárosban vagy kis faluban él. Az számít, mennyire tud akarni és igyekezni. Az, hogy mennyire vállal, illetve mennyire hárít felelősséget. Persze nem egyforma arányban jönnek az ilyen és olyan hozzáállásúak a különböző településtípusokból, iskolákból, vagy korosztályokból, de mindegyikben akad mindkét féle. És mindkét féle embernek, a győztes és a vesztes hozzáállásúnak is van pártja, amelyikre szavazhat.
