Apokalipszis Amerikában, avagy az MKUltra-kísérletek – Amikor a CIA a saját, túl sokat tudó emberét is megölette
Ördögi módszerekkel egy sátáni eszme (a bolsevizmus) ellen – ez jutott eszembe akkor, amikor a cikk címén gondolkodtam. A most következő krimiszerű történet egy amerikai ügynökről szól, akit a CIA 1953-ban egyszerűen eltett az útból. Frank Olson az első hivatalos verzió szerint „kiesett” az ablakon. Később azt mondták, kábítószeres rémálom-élményei miatt történt meg a baleset. Aztán a fia és társai kiderítették az igazságot: Olson túl sokat tudott. Ott volt a titkos amerikai lépfenekísérleteknél, ott volt az MKUltra-program megalkotásánál, és úgy tűnik, beleőrült a bűnös kísérletekbe és akciókba. Végül megfizette a legmagasabb árat: az életét.
Tavaly jelent meg Ellopni a lelket, megtörni a testet című könyvem <itt is megrendelhető>, amely bemutatta, mire – is – használták a pszichiátriát a sztálinista, rákosista diktatúrában, majd a Kádár-rezsim idején.
A kutatást a Nemzeti Emlékezet Bizottsága felkérésére végeztem el, és a szöveget egy amerikai kitekintéssel zártam: azt alátámasztva, hogy az őrület abban az időben arra a birodalomra is kiterjedt. Ennek első része azokról a kísérletekről szólt, amelyeket az amerikaiak a saját állampolgáraikon végeztek. Nagyrészt a náci Harmadik birodalom egykori tudósai segítségével.
A fejezet végül nem került be a könyvembe, de most cikk formájában publikáljuk. Ennek első része következik.
Wormwood – Amikor a vizek keserűkké lőnek
„A csillagnak neve pedig üröm: változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé; és sok ember meghala a vizektől, mivel keserűkké lőnek” (Jelenések 8:11)
A sovány, ideges férfi az éjszaka közepén felkelt, hotelszobája ablakához sétált, majd kiesett azon. Ez volt a hivatalos magyarázat Frank Olson amerikai bakteriológus 1953. november 28-án történt halálára, ezt a verziót mesélte el a családnak Olson barátja és főnöke, Vincent Ruwet. A férfi később feljárt Olson özvegyéhez, sokat beszélgettek, együtt próbálták megemészteni a megemészthetetlent.
Az asszonnyal ellentétben Frank legidősebb fia, Eric Olson sohasem hitte el ezt a nagyon gyanús történetet, már maga a kifejezés („kiesett”) is zavarta, hiszen hogyan is hullhat ki valaki egy hotelszoba ablakából? Később nyomozni kezdett.
Az MKUltra sötét titka
A fordulat akkor állt be az ügyben, amikor a Rockefeller Bizottság 1975-ben nyilvánosságra hozott több részletet a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) titkos emberi kísérleteiről, amelynek az MKUltra program volt a „csúcsa”.
A projekt keretében a CIA különböző drogokkal és gyógyszerekkel kezelte a kiválasztottakat, hogy a tökéletesített „agykontroll” segítségével olyan ügynököket képezzen, akik képesek lehetnek ellenállni a kínai vagy szovjet vallatóiknak. Legalábbis ez volt a bevallott cél, ezzel védekeztek a nyilvánosság előtt. A kormány 1975-ben azt állította, hogy Olson végső soron ennek a kísérletezésnek lehetett az áldozata, miután részt vett a festői Deep Creek Lake-nél tartott CIA-s „szeánszon”.
Nem szóltak, hogy az LSD is vendég
Szeánsz. A kifejezés nem túlzás, tényleg az lehetett, 1953-ban, jóval a hippimozgalom és a pszichedelikus kábítószerek elterjedése előtt különös „tripen” vettek részt Olsonék. Az 1975-ben elmesélt verzió szerint az „utazást” maga a MKUltra program vezetője, Sidney Gottlieb vezette.
A kémikus végzettségű szuperkém a CIA alkalmazottja és Olson munkatársa volt. Gottlieb vezetésével a kis faházban jelen lévő kormányalkalmazottak italába LSD-t kevertek, hogy megtudják, mit művel a szer a különböző hátterű (tudósok, kémek) alanyokkal. Olson állítólag nagyon rosszul reagált a drogra, úgynevezett bad tripet, sötét utazást élt át, és másnapra teljesen megváltozott. Kedvetlen, szótlan lett és ott akarta hagyni a munkahelyét. A CIA beszámolója szerint azért vitték el New Yorkba, hogy ott kicsit kikapcsolódjon, de sajnos ehelyett kiesett az ablakon.
Valami feljött a múltból?
Az 1975-ös botrány idején megszólaltatták Robert V. Lashbrookot, aki Olson szobatársa volt a hotelben. Lashbrook – aki kémikusként és a CIA volt alkalmazottjaként mutatta be önmagát az interjúban – azt mondta, hogy ő és társai is önként vettek részt azokban a kísérletekben, amelyekkel az LSD-t tesztelték. „Az én értelmezésem szerint ebbe mindenki beleegyezett, csak az időpontot nem tudtuk.”
Amikor arról kérdezték, hogy milyen érzés volt, azt mondta: „Őszintén? Nem élveztem.” Lashbrook szerint amikor Olson halála után a rendőrségen kihallgatták, és elhallgatta a kísérleteket, az szigorúan szakmai döntés volt, hiszen titkos műveletekről volt szó. Ezért mutatkozott be „jóbarátként” és egyszerű „kémikusként”.
Olson tragédiájáról azt mondta: „Nehezen indokolható, hogy közvetlenül a szer okozta volna. A szervezet huszonnégy órán belül lebontja az LSD-t, és ő több mint egy héttel később halt meg. Úgy gondolom, hogy valamit felhozott az LSD a múltjából, valamit, ami nagyon zavarta.”
Különös mosakodás ez is. Lashbrook azt is megmagyarázta, hogy miért nem meséltek erről az özvegynek: „Hogyan mondtam volna el? Az LSD neve nem jelentett volna semmit sem a számára. Különben is, akkoriban mindenki nagyon-nagyon ideges volt. Senki sem várt el tőlem ilyesmit. Mindenki egyedül volt, nem tudtuk, hogy mit tegyünk.”
Azt határozottan tagadta, hogy a sötét ügy miatt hagyta volna ott akkor az államot. „Azért költöztünk később Kaliforniába, mert a gyermekem asztmás volt, és jobbat tett neki az az éghajlat” – fejtegette. Ezen a legendán még dolgozhattak volna.
Kifizették a családot
Miután Ford elnök a beismerés után a Fehér Házban vendégül látta az egész Olson-családot, és személyesen kért tőlük bocsánatot, úgy tűnt, lezárulhat az ügy.
Az állam és Olsonék kiegyeztek, amerikai szokás szerint egy nagyobb kötegnyi készpénzzel – egészen pontosan hétszázötvenezer dollárral – igyekeztek kifizetni a család fájdalmát. E második hivatalos verzió szerint Olson a kábítószer áldozata lett. Ez a magyarázat akkoriban (1975-ben), amikor a mértéktelen drogozás és ivás egymás után vitte el a korszak legnagyobb zenészeit, egyáltalán nem tűnt szokatlannak.
Mégis gyilkosság történt
A következő fordulat jó húsz évvel később, 1994-ben következett be, amikor az áldozat már említett fia, Eric Olson felkérte ismerősét, az elismert igazságügyi orvosszakértőt, James Starrst édesapja holttestének utólagos vizsgálatára.
Starrs professzor egy nagyobb hematóma (véraláfutás) nyomát találta Olson fején, valamint egy olyan mellkasi sérülést, amely nem lehetett a zuhanás eredménye. Szakvéleményében leszögezte, hogy ezek mind gyilkosságra utalnak. Olsonék folytatták a nyomozást; találtak egy olyan CIA-kézikönyvet, ahol tökéletes eltüntetési módszernek nevezik az áldozat leütését és a magasból való kidobását. Az előírás szerint éppen ott kell megütni – a két szem közötti rész fölött a homlokon –, ahol vele is tették.
„Hát, elment” – mondták a telefonban
Eric Olsonék ráadásul többször is elbeszélgettek apja akkori „szobatársával”, a már említett Lashbrookkal, aki mindig máshogy mesélte el a legendát, azaz a fedőtörténetet. Apróbb, de nagyon gyanús eltérések voltak, amelyek arra utaltak, hogy következetesen hazudik és terel. Később a hotel akkori alkalmazottja, aki a hetvenes években látta a családot a tévében, és olvasta a cikkeket, megkereste Eric Olsont, és hozzátett a történethez egy újabb mozaikdarabkát.
Azon az éjjelen, amikor a hotel bejáratától odafutva meglátta az ablakon kizuhant férfi holttestét, azonnal felhívta a szálloda telefonközpontosát, és megkérdezte, nem volt-e valami hívás a szobában. De volt. És micsoda? „Well, he's gone”, majd a nyugodt a válasz: „That's too bad”. Szabadfordításban: „Hát, elment.” „Ez elég rossz.” Érdekes párbeszéd a tragédia után.
Olsont kivégezhették
Eric Olson kitartásának hála egyre többen foglalkoztak az üggyel. Közéjük tartozott az Egyesült Államok egyik leghíresebb oknyomozó újságírója, Seymour Hersh. Hersh – akinek neve a Watergate-botrány kapcsán vált igazán ismertté – már 1975-ben is írt Olsonról, de az igazán kényes és sötét információkhoz már a kétezer-tízes években jutott hozzá. Akkor Hersh egyik legmegbízhatóbb informátora hosszan, bizonyítékokat mutatva beszélt neki Olson haláláról. Az újságíró nem árulta el a szivárogtató nevét, sem azt, hogy egészen pontosan mit mondott; azt mondta, ezt egyszerűen nem vállalhatja.
A különböző kérdésekre viszont megerősítette: Olsont nem meggyilkolták („killed”), nem bérgyilkosokkal ölették meg („assasinated”), hanem kivégezték („executed”). Hersh azt mondta, hogy bár a teljes történetet sohasem merné publikálni, a CIA „rendszerszerűen” megölette, kivégeztette azokat az embereit, akiket veszélyesnek tartott. „Eltávolították a megbízhatatlannak tartott személyeket.”
Wormwood – Üröm, a Végítélet csillaga
A Netflix 2018-ban mutatta be a Wormwood (Üröm) című dokumentum-sorozatát, amelyet játékfilmes részekkel tettek igazán izgalmassá. Az alkotás tulajdonképpen egy hatrészes filmes oknyomozás, amelyben Eric Olsonnal együtt kutatjuk édesapja történetét.
A kép a legutolsó részre áll össze, ekkor szólaltatják meg Hersh-t is, aki a teljes igazságot nem meri (!) elmondani. De a lényeg túlontúl ismerős: az ötvenes évek Amerikája nem sokkal volt kevésbé paranoiás a korszak Magyarországánál. Ez még akkor is igaz, ha az átlagembernek természetesen sokkal szabadabb, élhetőbb világot teremtettek. Főleg, ha fehérek voltak.
„Olsont 1953-ban egyfajta »disszidensként« kezelték és veszélyesnek tartották. Nem mondhatok el többet” – mondta Hersh.
A hivatalos magyarázatok (az első: kiesett az ablakon; a második: LSD-től megőrülve esett ki az ablakon) mellett ismét a valóság a legegyszerűbb: Olsont meggyilkolták, mégpedig a CIA erre képzett szakemberei.
Az igazán érdekes az, hogy miért.
A legtitkosabb helyeken dolgozott
Frank Olson szülei Svédországból vándoroltak be Amerikába, ő maga már ott született, 1917-ben. Miután elvégezte a Wisconsin Egyetemet, bakteriológusként az amerikai hadsereg alkalmazta, abban a később hírhedtté vált laborban, ahol a biológiai háborúra készültek.
Olson is részt vett azokban a kísérletekben (köztük a lépfene megalkotása), amelyeknek végeredményeit az amerikai hadsereg sikeresen használta a koreai háborúban, és amelyeket hivatalosan azóta sem ismert el. A tudós később csatlakozott ahhoz a CIA-s csoporthoz, amely azt a szigorúan titkos MKUltra programot irányította, amely korábban Project Artichoke, még előtte Project Bluebirdként volt ismert.
Ekkoriban jöhettek rá, hogy az érzékeny (vagy nem teljesen amorális) Olson gyenge láncszem.
Kiderült, hogy nem igazán tudott elszámolni a lelkiismeretével, azzal, ami Koreában történt. Kollégái jelenlétében egyre több kritikus megjegyzést tett, majd elkezdte mondogatni, hogy ki akar lépni. Kilépni persze nem lehetett. A dokumentumfilmes nyomozásban összeállt mozaikdarabkák szerint az egész Deep Crake Lake-nél tartott szeánszot az ő ellenőrzésére, leszondázására találták ki. Meg akarták tudni, hogy meg lehet-e benne bízni, illetve mennyire esett szét a személyisége.
Veszélyforrás lett belőle
Miután az LSD hatására teljesen zavartan viselkedett, majd megerősítette távozási szándékát, elhatározták, hogy New Yorkba viszik további kivizsgálásra. Régi közös ismerősüket, Harold Alexander Abramsont keresték fel, aki LSD-kísérleteket végzett és a CIA-nek dolgozott.
A pszichiáter megvizsgálta Olsont, ittak, majd beszélgettek, és később nyilvánvalóan megerősítette azt, amit előtte is sejtettek: a labilis, érzékeny tudós veszélyforrás. Ráadásul a legkeményebb, hidegháborús, antikommunista időkben a tágabb meghatározás szerint „idegennek”, megbízhatatlannak számított.
Ezután jött egy igazán szürreális rész: a két „jó barát”, Lashbrook és Ruwet elvitte Olsont John Mulholland bűvész műsorára, ami azért meglepő választás az ismert körülmények között.
Hát még akkor, ha megemlítjük, hogy a népszerű illuzionista is a CIA-nak dolgozott: jó pénzért írt tanulmányt a Cégnek a figyelem eltereléséről.
Olson állapota persze a mágikus trükkök után sem javult, ekkor vált véglegessé a döntés: el kell tüntetni a képből.
Jöhettek a máig ismeretlen szakemberek, hiszen maga Lashbrook – állítólag – nem vett részt az akcióban. Olson pedig „kiesett” az ablakon.
A következő részben bemutatjuk az MKUltra-programot.
