„A bombatölcsérekből lett a temető” - Imre atya hat évtizeden át hallgatott az 56-os kiállásáról (PS-interjú!)
A kis pestszentlőrinci templom hívei alaposan meglepődtek, amikor - több mint fél évszázaddal a forradalom után - kiderült, hogy lelki atyjuk, Varjú Imre az 1956 utáni megtorlás egyik áldozataként éveket töltött börtönben. Az atya soha senkinek nem beszélt arról, hogy milyen próbatételeken ment keresztül. Beszélgetésünkkor is szűkszavú volt, aki mindig kiemeli, hogy csak tette a dolgát, amire felesküdött.
VÉSZABÓ NOÉMI - PestiSrácok.hu
A sötétzárkában kötelező volt hanyatt feküdni a priccsen. A kezeket a takaró fölött kellett tartani, nehogy öngyilkosságot kövessenek el az elítéltek. A börtönőr időközönként benézett az ajtón lévő kis nyíláson. Legalább húsz évig visszatért álmaimban ez az emlékkép, ahogy nyikorog a kis kémlelőnyílás és beles a foglár. Nem féltem, bár néha éjszakánként hallom csizmájának rúgását a cellaajtón. Jó fölébredni, hogy már csak egy rossz álom, ami régen valóság volt.
Mivel “érdemelte ki” a börtönéveket?
1956. november 4-én fiatal papként a reggeli szentmisére készültem, majd a Bakáts téri kórházba igyekeztem a betegekhez. Az Üllői út torkolatában három szovjet tank állt, egyik a Duna felé, a másik a Múzeum körút felé, míg a harmadik az Üllői út felé nézett a csövével, fenyegetően. Észrevettem, hogy egy ember fekszik az úttest közepén. Odasiettem, már halott volt, lelőtték a szovjet katonák. Behúztam a járdaszegélyre, feloldoztam. Akkor “valami” azt súgta, hogy nekem el kell jutnom a kórházba, mert ott feladatom lesz. 1956 novemberén csendes, hűvös ősz volt. A reverendámra ballonkabátot húztam, magamhoz vettem az oltári szentséget és elindultam. AKálvin téren át vezetett az utam, láttam a tankokat, de nem lőttek rám. Kísért egy kiskatona a géppisztolyával, egymás szemébe néztünk, mégsem lőtt, pedig kiadták a szovjet katonáknak, hogy aki él és mozog, le kell lőni! Istenem: mi játszódhatott le akkor abban a kiskatonában, milyen viszonyban lehetett az Istennel, a pópájával? Hiszen a hadseregben azt mondták: ölj! Otthon pedig azt mondták családtagjai: szeress!
Nem félt?
Nem. Megígértem a betegeknek, elviszem az oltári szentséget, csak ez érdekelt! A Bakáts téri kórházat lőtték, így minden beteget levittünk a pincébe, ami viszonylag bombabiztosnak tűnt. A koraszülött-osztály elektromos központját megsemmisítették, így megszűnt az inkubátorokban az éltető meleg, mely életben tartotta a kisbabákat. Nyolcvankét kisbaba került le az alagsorba. Minden gyermek homlokánvolt egy szám, amihez tartozott egy név. A főnővér ismerte a számokhoz tartozó neveket. Kérte, hogy kereszteljem meg a kisbabákat, mielőtt meghalnak… Néhányan maradtak csak életben a nyolcvankettőből. A téri bombatölcsérekből lett a temető. A halottakra meszet szórtunk, így engedtük le szegényeket a földbe. Négyszer voltam a halál közelében, talán a Jóisten azért tartott életben, mert dolgom volt még… Azt azonban nem sejtettem, hogy oly sokára térhetek csak haza.
Ez szörnyű próbatétel papnak, embernek.
Amikor a kórházból visszamehettem a papi szemináriumba - ahol száz kispap várakozott - elmeséltem nekik kórházi „élményeimet”. Van egy latin mondás, mely szerint „a szó elszáll, az írás megmarad”. Éjszaka harminc kispap írta le beszámolómat és titokban másoltuk le százötven példányban, hogy eljuttassuk az emberekhez, mi történik Magyarországon, hiszen a rádió, a Szabad Európa és az újságok is más-más híreket közöltek.
Meddig tartott ez a rendhagyó sajtómunka?
Nem sokáig, 1957. május 10-én mentem haza a hittanórámról, s látom, hogy a plébánia előtt áll egy fekete Volga. Két nyomozó és egy sofőr várt, akik közölték velem, hogy azt kell tennem, amit ők mondanak. A szobámban mindent kiforgattak, házkutatást tartottak és elvitték az írógépemet, amin írtuk a kispapokkal azt a bizonyos brosúrát. Bevittek a Gyorskocsi utcába, ahol harminc napon át hallgattak ki. A börtönben nem néztek sehová az ablakok, csak sejteni lehetett, hogy egy zárt udvarra nyílhatnak a résnyire hagyott táblák. Egyszer berepült egy gyönyörű, színes pillangó - , onnan jött, ahol szabadon élnek az emberek. Mint egy hírnök repkedett cellámban, azt üzente, hogy bár nem vagyok szabad, de a lelkemet nem tudják láncra verni! A színes pillangó váratlan megjelenése meghatott, könnyeket csalt szemembe. Soha többé nem történt velem hasonló.
Mi történt a kihallgatások után?
Elvittek bennünket a Markó utcába, ahol egy négyszer két méteres cellában, emeletes vaságyon volt négy szalmazsák. Előfordult, hogy a cellában tizenegyen sínylődtünk. Vártuk a tárgyalást s közben a poloskákat próbáltuk irtani magunk körül. Később rájöttünk, hogy – ugyan utálatos állatok - mégsem kéne gyilkolni őket, hanem összegyűjtöttük, szalmaszálakból pályákat építettünk és futtattuk a bogarakat. Versenyeztünk a kiéheztetett poloskákkal, kié ér be a célba előbb… Az ember képes lehet a játékra, még a halál közelében is!
Eddigi tudásunk szerint huszonhatezer büntetőeljárást indítottak az 1956-os forradalom után, négyszáznál több halálos ítélet született, ezek közül több mintkétszázötvenet végre is hajtottak. Fölmerült a rabokban, hogy halállal végződhet bármelyik nap?
A különös az, hogy a kihallgatások alatt mindig az kérdezték: „volt-e fegyver nálunk?” Nekünk, papoknak nem volt fegyverünk, ezért „csak” súlyos börtönbüntetéssel fenyegettek minket, mert a szabadságharcosoknak és betegeknek elvittük az oltári szentséget vagy föloldoztuk őket… Azt mondták, hogy „ott rohadunk meg a börtönben, s hogy évtizedeket kapunk.” A „megrohadáshoz” nem tudtuk, hány évtized kell, de fiatalok voltunk. Első fokon hét évet kaptam, másodfokon levitték négyre. Akkor kerültünk Vácra, majd egy általános amnesztia után „csak” két év lett a büntetésem, amit Márianosztrán töltöttem. A vád "az államrend megdöntése iránti szervezkedés” volt, amit persze nem tudtak bizonyítani, mint ahogy arra a sok szerencsétlen emberre sem, akiket hajnalonként vittek kivégezni. A kisfogházban hallottuk a kivégzéseket, volt, aki „Isten áld meg a magyart” felkiáltással ment a halálba. Soha nem hallottunk átkozódást. „Éljen a szabadság, éljen a haza”! - ilyen és hasonló mondatokat kiáltottak a halálba menők.
Mint a wales-i bárdok...
Igen, és ezt lehetett még fokozni. Átkerültünk a szigorított börtönbe, ahol éheztünk, fáztunk. Nagyon kemény hidegek jártak Márianosztrán azokban az időben. Mégis letelt két évem, és amikor Kádár meghirdette az amnesztiát, mely szerint az öt évnél nem súlyosabb büntetéseket megfelezik, szabadultam. A napra is emlékszem: 1959. május 10-én.
Úgy tudjuk, a börtönben titokban tartottak szentmisét is.
Ahhoz bor kellett, ostya és szent szöveg. Hála Istennek, kioktattak minket az öreg rabok, hogy a havonta megengedett tisztasági csomag cseréjénél van lehetőségünk kijátszani az őröket. Valami csoda folytán megmentettünk egy ceruzabelet, cigarettapapíron üzentünk a kintieknek, hogy kérünk mazsolát, kovásztalan kenyeret és varrjanak törülköző szegélyébe muszlinra írt miseszöveget. Ezt rejtették a többiruha közé. A mazsolát beáztattuk vízbe, megerjedt néhány nap alatt, így a három-négy csepp erjedt mazsola vízzel keverve kiváltotta a misebort. Minden nap tartottunk csendes elmélkedést vagy misét, s mondtuk a rózsafüzért. Majdnem „otthon” éreztük magunkat!
Áruló nem akadt a cellatársak között?
Márianosztrán csak papok voltunk egy cellában, így áruló nem lehetett közöttünk, aki jelentett volna. Vácon viszont betettek közénk egy-egy közbűntényest, akik figyelték, mit beszélünk, de mi ezt tudtuk. Szabadulásom után még legalább tizenöt évig figyeltek. Előfordult, hogy volt aki megmondta, ha a közelemben van, úgy beszéljek, hogy arról ő jelentést ír. Azt javasolta, hogy itassam le, mert nagyon szereti az alkoholt, így részegen majd úgysem emlékszik semmire, és rólam nem lesz mit jelentenie.
Még a nyolcvanas években is figyelték, kik járnak misére.
A tömegben, a szentmiséken mindig volt közöttünk egy-egy beépített ember, ezért szigorúan az evangéliumokra hivatkoztunk, más egyéb véleményt nem hangoztattunk – a hívőkkel együtt tisztában voltunk a helyzettel.
A forradalom leverése után a papok között is akadtak, akik együttműködtek a megszállókkal és kiszolgálóikkal.
Egy emberről tudok, de a börtön után nagyon gyorsan letette a reverendát. Kérte, hogy soha ne látogassam meg, pedig jó barátom volt.
A kilencvenes években már lehetett mesélni az 56-os eseményekről , és sokan próbáltak egzisztenciát teremteni múltjukból. Imre atya, miért nem osztotta meg a történetét?
Nem hiszem, hogy mártírnak kéne gondolnom magam: nem akartam én se forradalmár, se szabadságharcos lenni! Egyszerűen éltem a papi hivatásomnak, szolgálatomnak, nem akartam tőkét kovácsolni magamnak, hogy ezért engem később megdicsérjenek. A volt besúgókat sem akartam bolygatni.
A gyémánt misén szólta el magát a kalocsai érsek, így derült ki a hívek számára Imre atya története. Ha nincs ez az elszólás, hívei és tisztelői ma sem tudják, milyen áldozatot hozott a forradalomért. A köszönet nem is maradt el: ma már a XVIII. kerület díszpolgára, megkapta az Emberi Méltóságért díjat és a legmagasabb állami kitüntetést.
Jól esnek a kitüntetések, de nem vártam semmit. Az Úristen másképpen fizet nekünk az elmúlt idők cselekedeteiért!
A fotókat Dézsy Zoltán a Varjú Imre atyával készülő dokumentumfilmje nyári forgatásán rögzítette.
