Nagyot szenvedni, ugyanakkor nagyot alkotni magyar erény – Dénes Zoltán atyával beszélgettünk (PS-interjú)
Miközben a koronavírus valósággal végigsöpör a világon és tízmilliók szenvednek az otthonuk falai közé zárva vagy éppen kórtermekben, újra felmerül a kérdés, hogy a hitünk miként segíthet bennünket keresztül a legkilátástalanabbnak tűnő órákon is. A járványhelyzet viszontagságos pillanatai közepette az Istenbe vetett hitről és az egymásra való odafigyelésről kérdezte portálunk Dénes Zoltán plébánost, az Emberi Erőforrások Minisztériumának miniszteri tanácsadóját, mint olyan embert, aki hivatása és szolgálata révén egészen új megvilágításba helyezheti az embereket napjainkban leginkább foglalkoztató kérdéseket.
Egy világjárvánnyal harcol éppen az emberiség, ellenszer és sok helyen a szükséges védőfelszerelések nélkül. Számunkra, egyszerű emberek számára ilyenkor szinte felfoghatatlan, hogy Isten mit kíván tőlünk, mi a célja, miért engedi, hogy ez történjen velünk, de mit mond erre a plébános?
A válasz meglepően egyszerű lehet. Szemléletesen szólva úgy fogalmaznék, hogy az emberek a részek és az összességük az egész, amelyre Istennek gondja van. Abban a pillanatban azonban, amikor a rész és az egész összekeveredik, akkor – a magyar nyelv beszédességével élve – létrejön a részeg ész. Magyarul szólván, amikor az emberek kizárólag önmagukra fókuszálva, magukban fedezik fel a mindenhatóságot és Istent játszanának, akkor figyelmeztet bennünket a Teremtő, hogy mivégre is vagyunk mi ezen a világon. Látjuk, hogy sokakat megrészegít a tudomány és azt hiszik, hogy megfejthetik, vagy rosszabb esetben úgy gondolják, hogy már megfejtették a mindenséget, valójában pedig egyre távolabb kerülnek a természettől és attól a rendtől, ami életet adott számukra is. Érdemes megállnunk és elgondolkoznunk, hogy miközben már a világűr meghódításán ábrándozunk, ezen a Földön egy láthatatlan vírus is milyen könnyedén térdre kényszerítheti a hatalmi gőgben megittasult emberiséget.
Sokak számára egészen szürreális, vagy éppen hátborzongató érzés volt, amikor láthattuk, hogy a máskor zsúfolásig telt Rómának az ürességtől kongó utcáin végigsétált Ferenc pápa. Kiállás ez, vagy egyfajta tanúságtétel a Szentatyától?
A mindenkori pápa, mint a keresztény világ feje, Isten földi helytartója cselekedeteiben egyszerre mutat utat és példát is az emberiségnek. Az emberek hite immár kétezer éve fenntartja az egyházat, amikor tehát Róma püspöke végigvonul a járvánnyal sújtott Örök város utcáin és imádkozik, akkor ez a hit ölt testet mindenki számára. Itália történetében ismerünk jelentős csapásokat, és ezekben az időszakokban ez a fajta küzdő egyház, a hit első számú képviselőjének a határozott kiállása sokak számára felfoghatatlan erőt ad. Fontos azonban, hogy mindezt nem felfogni, értelmezni vagy megérteni kell, hanem átérezni lehet.
A bezárkózás idején azonban még a családokon belül is a felszínre jönnek törésvonalak, és sokan egyfajta kihívásként élik meg azt, hogy összezártan kell élniük szeretteikkel. Régebben generációk éltek egymással békében egy fedél alatt – mi történt velünk?
Természetesen próbára tesz bennünket a bezártság, de azok esetében, akik ezt a szeretteik körében gyakorlatilag nem tudják elviselni, ott már nagyobb a baj. Úgy hiszem, hogy a probléma a legtöbb ember gondolkodásmódjában keresendő. Önmagunkat helyeztük a mindennapokban a középpontba, és ez az önzés ütközik itt ki, esetenként a családtagok között is. Rá kell jönnünk, hogy a saját igényeink kielégítése helyett a másik felé kell fordulnunk. Az odaadásra, a szeretetre és a törődésre ma olyan szüksége van az embereknek, amilyenre már nagyon régen nem volt példa.
Egyszer viszont véget ér majd a járvány. Mivel kellene táplálnunk az otthonunk fogságából kiszabaduló lelkünket?
Amikor túl leszünk majd mindenen, akkor a találkozások ideje jön el. Össze kell jöjjünk, el kell zarándokolnunk, fel kell keresnünk szent helyeinket, és közösségben, együtt kell hálát mondjunk majd az Isten kegyelméért és azért az összefogásért, amely segít minket és keresztülvisz a bajon. Mindig a rossz kerék csapja a legnagyobb zajt. Mert egy hangos kisebbség maroknyi tagját nem számolva láthatóan egységbe forrt a magyar nép, betartjuk a korlátozásokat, kiürítettük utcáinkat és védjük időseinket. Ez a valódi összefogás megtestesülése. A magyarokról szólva pedig a szegedi Dóm felszentelésére írt pápai levélben foglalt gondolatot érdemes felidézni, miszerint nagyot szenvedni, ugyanakkor nagyot alkotni magyar erény.
Ősszel hazánkban rendezik meg az Eucharisztikus Kongresszust, így az egész keresztény világ Magyarországra figyel majd. Mit jelent majd ez a koronavírus-járvány reménybeli végét követően a keresztény világban?
Újra kell gondolni a kongresszus programjait, ugyanis – bízva abban, hogy addigra a járványhelyzet véget ér – az emberek – és különösen a hívő emberek – számára ez egy olyan találkozási alkalom és lehetőség, amelyben különösen nagy kegy, hogy Magyarország részesülhet helyszínként és szervezőként. Találó lenne továbbá, ha az elszigetelődés után a találkozások évéről beszélhetnénk és ezt élhetnénk meg közösségben, a most megtapasztalt egységben és szeretetben.
Vezető kép: Debreceni Egyetem
