Az ismétlődésről
„A legnagyobb ostobaság, amikor ugyanazt csináljuk újra és újra, miközben eltérő eredményeket várunk.” Albert Einstein
Felvetődött, a párizsi merényletek kapcsán, az elkövetők egyike másika Magyarországon keresztül érkezett. Ez pedig felveti annak a lehetőségét, hogy személyesen találkoztak Komáromy Gergővel és/vagy látták Paprika Kingát biciklizni. Ez sok mindent megmagyarázna. Gondoljunk bele, a szerencsétlen mohamedán ezzel a feldolgozatlan lelki inzultussal érkezik egy idegen világba. Naná, hogy megvadul és elragadtatja magát.
Töredelmesen be kell vallanom: nem lepődtem meg túlságosan. Nyilvánvaló volt, hogy az ISIS – mint média-vállalkozás – valami feltűnővel fogja tudtára adni a világnak: még létezünk. Ők, a maguk módján logikusan cselekszenek, tudják: a láthatatlanság maga a halál. Mohamedán szívekben élnek, s mindig tovább. Ezzel szemben most majd nekilódul az egyesült európai média-elit, hogy szokásához híven
valami teljesen mellékes és ostoba dologgal vesztegesse a saját és a mi időnket is
. Ez pedig – a szokásos je suis koncertterem kezdetű siránkozáson túl – az „
értsük meg a mohamedánt
” kezdetű népi játék.
De nem fogjuk megérteni.
És nem csak azért, mert ez hermeneutikailag lehetetlen. Nem fogjuk megérteni először is azért,
mert mi nem vagyunk mohamedánok
, vagy ha azok is vagyunk néhányan, nem ott születtünk. Nem tudjuk milyen az mikor valakinek négy anyja és csak egy apja van, az is hülye. Nem értjük azt a mámorító szabadságélményt, amely elönti az ember lelkét, ha szabadon galoppozik tevéjével a sivatagban, vagy kiirt egy keresztény falut.
Nem és nem.
Nem értem különben, hogy miért is kéne megérteni őket. Szokták mondogatni, hogy a megértés a megegyezés kezdete, alapja, de ez egyáltalán nem igaz minden körülmények között. Ha én megértem, hogy te miért akarsz felrobbantani engem, akkor úgy jobb? Miközben a bombától a levegőbe repülök a megértés boldogsága tölt majd el? Akár csicsereghetek is. Mostanában a nekivadult libsizmus százszámra termeli a publikációkat, miszerint nem értjük, nem ismerjük az iszlámot és éppen ezért ne is jártassuk a szánkat róla. Nehéz dolog ez. Egyrészt, ha csak olyasmiről beszélnénk, amit ismerünk és értünk, akkor nagy csend telepedne a földre. Elhallgatna a média, megvakulnának a televíziók és unatkoznának az elektronok az internet drótjaiban. Másrészt,
a megértés terhe mintha pont fordítva nehezedne valakire
. Nem mi megyünk oda ugyanis lakni, hanem ők jönnek ide, tehát tán nekik kéne megérteni minket; ami nem egyszerű – amilyen hülyék vagyunk – de mégis, ha megpróbálnák, talán többre mennénk. Tudom, tudom. Először „
Mi
” forradalmasítottuk, azután bombáztuk „Ő
ket
” – ez a megszokott sorrend – és így, közvetve-közvetlenül, minket is terhel felelősség az eseményekért. Ezzel csak az a probléma, hogy ez alatt a „M
i
” alatt tulajdonképpen az atlanti világot irányító eszelősök kis csoportja értendő.
Épeszű ember nem akar forradalmat az arab világba, mi több, sehol sem akar forradalmat.
Az átlag-európai élemiszeradalék és filmsorozat túladagolásba szeretne kipusztulni, mert veszélyesen és vadul szeret élni, mint Jimi Hendrix. Meg sem fordul a fejében, hogy távoli, egzotikus országokat bombázzon, ahová „
élmények
” szerzése érdekében jár és többnyire hasmenést kap a kecskeragutól. Az illető regényes ország nagyobb részét így a WC-ablakon keresztül tekinti meg; már ha van valamiféle budi egyáltalán. (Hogy ez miért jó azt sohasem értettem, de hát én egy igazi antiturista vagyok.) A „
mi
” tehát barokkos túlzás. A WC-n kuksoló hülye fehérembert pedig ellenségnek tekinteni ellentmond a jó ízlésnek. Ennek ellenére mi mind fogjuk élvezni a minket vezetők alkalmatlanságának kínos következményeit. Mert létrehozták ezt a helyzetet, de legalább kezelni sem tudják. Ne legyenek kétségeink, előre láthatóan
nem a problémát fogják megoldani, hanem az életünket keserítik majd meg
. Ahol nagyobb tömeg jelenik meg, ott majd testüreg-motozás és sperma-mintaadás lesz kötelező. Háromszor megröntgeneznek, hogy parizert vehessünk, ha sor van a közértben. Mindezt csupán azért, hogy megőrizhessük az emberi méltóságot, ami megilleti az Európában tobzódó mohamedánokat. Hogy minket mi illet meg és hova, arról most nem elmélkednék. Már magasabb fokozatra is kapcsolt a gépezet, tucatszám jelennek meg cikkek, melyek
azért aggódnak, nehogy „muzulmán-ellenes” hangulat alakuljon ki
. Kiszámolják, nyolc elmebeteg hány százaléka a bevándorlóknak (kicsi), meg hogy mi magunk is terrorizáltunk réges-régen, mintha a mi bűneink bárki máséra mentségek lennének. Lesznek majd szolidaritási tömegtüntetések, már ha fel nem robbantják őket, és egy darabig géppisztolyos rendőrök fognak mászkálni az utcán.
Elhangzanak majd a mantrák a „közös európai” megoldásról, nekem pedig felmegy a vérnyomásom. Ennyi.
Mindaddig, míg a jelenlegi senkik irányítják az atlanti civilizációt, nem számíthatunk semmi jóra, hiszen olyasmire lenne hozzá szükség, ami messze meghaladja emberségüket:
be kéne ismerni, hogy hibáztak
. Ennek pedig semmi esélye, ugyanis nem is fogják fel, mi történik körülöttük. Az emberiség normális része tisztában van azzal, hogy nem lehet azokra bízni valaminek a megjavítását, akik elrontották. Azt azonban nem tudom megmondani, hogy
hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy ezt az egyszerű felismerést tettek is kövessék
.
