Azok a keresztek...

Most ez vagy hír, vagy nem, hogy Norvégiában tekintettel a mohamedánok érzékenységére, le akarják venni a kereszteket azokról az egyházi épületekről, melyekben a migránsokat akarják elhelyezni. Ezt később az Index cáfolta, de nem nagyon. Más, hasonló hírek is eljutnak hozzánk, mint például a karácsonnyal való szerencsétlenkedés különböző nyugat-európai városokban ahol erősen felülreprezentáltak a mohamedán bevándorlók. A külső szemlélő számára talán meglepő ez a készségesség, amivel libsi felebarátaink meg akarnak felelni a mohamedánok „elvárásainak”. A helyzet azonban merőben más, és mint minden hülyeségnek, ennek is hosszú története van.

A 17-18-dik században a gazdasági hatalomtól megrészegült szatócsok és uzsorások megkívánták a politikai hatalmat is. Ekkor már régen ők határozták meg, hogy mi történik a gazdaságban, a pénzügyekben. Ők álltak a trónok mögött, hiteleikkel, áruikkal meghatározták a „nemzetgazdaság” alakulását, eldöntöttek háborúkat és vitákat. Mindez azonban korántsem volt elég. Feleslegesnek ítélték az arisztokráciát és a királyokat, saját kezükbe akarták venni a világ sorsát.

Ehhez pedig ideológiára volt szükség, amely meggyőzi az embereket a változás szükségességéről.

A királyi hatalom legszorosabb szövetségese az egyház volt, amely azt tanította ugyanis, hogy a király hatalma isteni eredetű, így kétségbevonhatatlan. Erre kellett az első csapást mérni. Erős szövetségesre leltek az éhenkórász értelmiségiekben, akik szintén utálták az egyházat, mert konkurensük volt a lelkekért folytatott harcban és mert nem fizetett nekik. Így lett az egyházellenesség a felvilágosodás projektjének – amit a kitűnő Alasdair MacIntyre szerint el sem lett volna szabad kezdeni – jelképe és zászlaja. Európa mára felvilágosult és bár az ígért Kánaán nem jött el, a fejekbe kitörölhetetlenül belefészkelte magát a bűnös vallás képe.

A dühödt antiklerikális ateizmus pedig a balliberális européerek közös vallásává vált

, melyet olyan futóbolondok fémjeleznek, mint Richard Dawkins vagy Vágó István. (Jó, tudom ez utóbbi túlmegy a jó ízlés határain.) Ezeknek az embereknek sértés az, hogy majd háromszáz éves küzdelmük még mindig nem hozta el a kívánt sikert és a mérhetetlen humanizmus jegyében az utolsó királyt még nem fojtották meg az utolsó pap belei.

Nehéz is ezt feldolgozni.

A helyzet pedig az,

nem a bevándorló mohamedánjaink azok akiknek szemet szúrnak a keresztek, hanem ők

. A mi migránsaink ugyanis mélyen vallásosak. (Ez nagyjából az egyetlen jó tulajdonságuk is.) Éppen ezért megértik, ha mások is azok, még ha pont utálják is azt a vallást. Számukra sokkal érthetetlenebb ha valaki egyáltalán nem vallásos. Joggal gyanítják ugyanis, hogy aki a keresztény Isten létét tagadja, az Allahot sem tiszteli és valószínűtlennek látják, hogy Dawkins efendi elmegy leborulni a mecsetbe a müezzin hívására. Mondjuk ezt én is valószínűtlennek látom. Kedvenc libsijeink elvakultan reménykednek abban, hogy

a bevándorló mohamedánok segítségével végső csapást mérhetnek a gyűlölt kereszténységre

. Csak hülyék ahhoz, hogy észrevegyék: maguk ellen is dolgoznak.

Ha szorgos tevékenységük eredményeképpen létrejön Eurábia nem biztos, hogy ott nekik is lesz hely. Sőt. Biztos, hogy nem lesz.

A végtelenül békés és határtalanul barátságos mohamedán hit a keresztényeket még csak-csak eltűri valahogyan, különösen ha megfizetik az adó és betartják a szabályokat. Az ateistákat azonban – ha tagadják Allah létezését – biztosan nem tolerálják. Lehet persze szidni a kereszténységet, mert a szereteten alapuló hit eltűri, de Mohamedet nem lehet, mert a hívei nem tűrik el. Lehet gyáván egyre csak hátrálni – ahogyan Európa, az európai hivatalosságok teszi – ám egyszerre csak a falnak szorul a hátunk és nincs tovább. Lehet remélni, hogy

a kereszténység elveszejtéséről szőtt háromszáz éves ábrándokat a majd mohamedán bevándorlók teljesítik be

és hogy a remény teveháton érkezik, csak nem biztos, hogy lesz aki örüljön neki. „

A történelem valójában csak kevéssel több, mint az emberiség szerencsétlenségeinek, őrültségeinek és bűntényeinek a katalógusa

” – írja Gibbon „

A Római birodalom hanyatlása és bukása

” című halhatatlan művében. Pesszimista, ám mélyen igaz megállapítás. Csak azt nehéz eldönteni, hogy

most szerencsétlenségnek, őrültségnek, vagy bűnténynek vagyunk tanúi

. Ostoba és veszélyes dolog ugyanis a gyökerek elvágása, mert rámehet az egész fa, aminek árnyékában élni akarunk. Ennek ellenére liberális felebarátaink szeretnek reménykedni abban, hogy valaki majd elvégzi ezt a munkát helyettük és cserében nem kér semmit. Jobb lenne ha eszükbe vésnék: ellenségeink ellensége nem biztos, hogy a barátunk, hiába szeretnénk.