Köz- és magánbuzik
„...miközben ugyanazzal a lélegzetvétellel azt is mondjuk, hogy a legjobbak szodomiták… a mi időnk körülbelül száz év múlva jön el.” Lytton Strachey levele John Maynard Keynes-hez
A fenti idézet attól a Lytton Strachey-től származik, az első világháború idejéből, aki az un. Bloomsbury-csoport és ezzel párhuzamosan a némiképpen titkosabb „Apostolok” elnevezésű társaság vezetője volt. A résztvevők jellemzően a brit felső-tízezer fiaiból, lányaiból kerülte ki – Strachey apja például tábornok volt – és többnyire bágyadt, dekadens buzik voltak. Befolyásukat elsősorban a véres és értelmetlen háborút elutasító pacifizmusuknak, valamint kitűnő média-kapcsolataiknak köszönhették. Az angol társadalom jó része ekkorra már torkig volt a háborúval és a pacifisták az „az ugye én megmondtam” logikájával prófétáknak tűntek.
Az idézett Strachey azzal aratott nagy és kétes feltűnést, hogy
nyíltan és bevallottan buzinak vallotta magát
. Ez akkoriban szokatlan volt még. Hírhedett történet, mikor 16-ban megjelent a hampsteadi városházán, a bíróság előtt ahol a következő szóváltás zajlott le: „
Mondja, Mr. Strachey –
kérdezte az elnök
–, mit tenne, ha észrevenné, hogy egy német tiszt meg akarja erőszakolni a nővérét?
” „
Megpróbálnék közéjük állni
.” - hangzott a válasz. A vicces megjegyzés nagy port vert fel akkoriban. Az „
Apostolok
” amúgy is kitettek magukért és
soraikból legalább 4 olyan szovjet kém került ki,
akik a legmagasabb brit állami funkciókból – például a titkosszolgálat vezetéséből – jelentettek a gazdájuknak, Sztálinnak, aki egyébként Szibériába küldte a buzikat. A fentiek akkor ötlöttek eszembe, mikor elolvastam a roppant haladó Index bombasztikus "
Bürokratikus feketelyukba lökött egy meleg férfit a magyar jog" című cikkét. A cikk elolvasását csak erős idegzetűeknek javaslom. A többiek számára összefoglalva, arról szól, hogy a magyar jog – ó irgalom anyja ne hagyj el! -
nem teszi lehetővé a homokosok számára, hogy
a heteroszexuális kapcsolathoz hasonlóan, élettársi kapcsolatukban felvegyék egymás nevét
. Hogy egy ilyen kapcsolatban ki micsoda és hogyan dől ez el, azt most nem részletezném. A dolgozat ezt az ocsmány, kirekesztő, homofób szabályozást taglalja, felvetvén, hogy az illetőnek nem kézbesítik a leveleit, mert Németországban – ó a haladó, a fejlett nyugat! – ahol már lehet ilyet, felvette a – nehéz itt megtalálni a helyes szót – mondjuk: párja nevét, s így két neve is van. Egy magyar és egy buzi.
A cikk kellő – talán kissé túlzó – mélységben tárgyalja a problémát és pert helyez kilátásba, az európai bíróság előtt, melyet az eddigi tapasztalatok alapján nyilván meg is nyernek.
Sokféleképpen lehet kategorizálni a férfiak egymás hátsója iránt érzett szenvedélyét, ezek közül én most
a köz- és a magánbuzi kategóriáira szorítkoznék
, hogy kellően megbotránkoztassam a haladó értelmiséget. A magánbuzi kategóriája valószínűleg az ó- és újkorban is állandóan fellehető volt. A nyilvánosság elől elzárt módon űzött sportot a 19. század liberális légkörében egyre inkább megtűrték. Persze az illetők környezete tudott a dologról – azért van környezete az embernek ugyanis, hogy tudjon ilyenekről – de egyfajta szemérmes félrenézéssel kezelték. Ettől azután az érintettek, annak rendje és módja szerint vérszemet is kaptak és megjelentek a második kategória – eleinte ritka – képviselői is: a közbuzik. Az első ismert versenyzőnek talán Oscar Wilde-ot tekinthetjük. Ő volt a kezdet, aki szinte büszkélkedett furcsa szexuális szokásaival és inkább bevonult a readingi fegyházba, minthogy letagadja a kapcsolatát egy ifjú arisztokratával. Az ő működése emelte a köztudatba
a buzikkal kapcsolatban bizonyos körökben ma is előszeretettel emlegetett toposzokat
, miszerint ők érzékenyek, empatikusak, kifinomultak, ellentétben a „
férfias
” férfiakkal, akik taplók, verik a nőket, nem szeretik a balett-táncosokat és háborúznak. A két kategória között az a különbség, hogy
a közbuzi számára tulajdonképpen a magamutogatás fontosabb, mint maga az efemer gyönyör.
Szexuális késztetése nem annyira a másik férfira irányul, hanem a „
társadalomra
”, mert - paradox módon - valójában azt akarja a magáévá tenni. Ez természetesen megfelel az emberről alkotott azon pánerotikus képzeteknek, melyek szerint cselekedeteinket mindig valamiféle „
vágy
” hajtja.
Különösen így van ez Freud obskúrus munkái után, aki szerint az ember cselekedeteit a fejével ellentétes vége irányítja.
A közbuzik kora tán 1973-al kezdődik, mikor is az Amerikai Pszichológiai Társaság kivette a homoszexualitást a mentális betegség közül. Ami pedig nem betegség az nyilván egészséges. Az egészségesek pedig nekiálltak maguk alá gyűrni mindent. Manifesztumok, perek, felvonulások, performance-ok hirdetik a mindent szabad – kivé normálisnak lenni – posztmodern etikáját.
A „kisebbségek” védelmének libsi vallása ideális szenteket talált a közbuzik személyében.
A média – ahol a magamutogatás a legfontosabb sikerképző – nagy élvezettel karolta/karolja fel őket. Bár ez csak addig tart, míg nem lesz túl hétköznapi a dolog.
Valami aberrációt hétköznapivá tenni és azután, mert már unalmas, nem beszélni róla többet: ez a média működésének sajátos dialektikája.
A többség diktatúrája ellen kitalált pozitív diszkrimináció természetesen
mindig negatív a másik fél számára.
Tőlünk ciszheteróktól például azt a jogot veszi el, hogy olyat nézzünk csak, ami nem undorít. Be kell csukni a szemünket, ha nem akarjuk látni őket. Csukott szemmel viszont körülményes mászkálni, mert mindennek nekimegy az ember. Például egy buzinak. Még félreérti. Itt tartunk most, amint azt inkriminált újságcikk is tanúsítja. A közbuzik korában körültekintve jól látszik, hogy a fent idézett Lytton Strachey valóban próféta volt és száz év múlva eljött az ő idejük. Sajnos. PS: Mielőtt a haladó értelmiség felháborodott példányai a feljelentőgombhoz nyúlnának: a rendkívül sértőnek és ciszheterónak tűnő "közbuzi" kifejezést Pálfi Balázs közbuzi-újságíró honosította meg. Kizárólag a magánbuzi kifejezés megalkotásáért vállalom a felelősséget.
