Atom

1986. április 26-án kigyulladt a csernobili atomerőmű és temérdek radioaktív anyagot szórt ki magából. A radioaktív felhők Svédországtól Ausztriáig – és még ki tudja meddig – eljutottak, így hozzánk is.

Emlékszem szép, napos meleg idő volt, ki is tettük a legkisebb gyereket napozni, mert az egészséges. Csak később tudtuk meg, hogy minden bizonnyal nem volt az. Azt, hogy nagy a baj, napok múlva tudtuk csak meg,

mikor a magyar sajtó elkezdte magyarázni, hogy nincs semmi baj.

Ettől aztán mindenki megijedt, mert nyilvánvaló volt, ha ezek azt mondják, hogy minden rendben van akkor valami nagyon nem stimmel. A kommunikációs helyzet alapvetően egyértelmű volt: kommunista atomerőmű nem robban fel, mert az árt a proletariátusnak.

Ilyet csak a kapitalista erőmű csinál, ahol gonosz imperialisták kizsákmányolják a neutront.

A sajtó csak napok múlva írt egyáltalán a balesetről, mikor már az egész világ visszhangzott tőle. Akkor is a baleset utáni „

helyreállításról

” beszéltek, mintha csak a vakolat potyogott volna le.

Álljon itt tisztelettel Bedő Iván újságíró neve, aki egyedüliként már 28-án, igaz éjszaka, de tudósított a hírről.

Lett is jókora botrány belőle. A politika és a sajtó versenyt hazudozott az eseményről, aminek amúgy semmi értelme nem volt már, hiszen mindenki meghallgatta már a BBC-n, vagy a Szabad Európán. Minden esetre május 1-jén megtartották a proletárok nagy szabadtéri sör-virsli demonstrációját ahol nem csak a párt áldása, hanem a stroncium is hullott rájuk. A sugárzás ugye láthatatlan és emberi érzékszervekkel megfigyelhetetlen, ezért

mindenki a „hivatalosmérésekre” hagyatkozott, melyeket nem tudjuk kik és hol végeztek.

A radioaktivitásnak – különböző szempontok szerint – különböző mértékegységei vannak, mint a Becquerel, a sievert, a röntgen és ezekkel nagyszerűen lehetett a hírekben bűvészkedni, hogy senki se értse, tulajdonképpen mi is a helyzet, fogunk-e világítani a sötétben holnaptól, vagy sem. Erről a mérésről jut eszembe, hogy a katonaságnál, őrségben időnként – ha hülye volt az ügyeletes – el kellett menni „

sugarat

” mérni. Volt egy Geiger-Müller számláló erre a célra, ezt ráfogtuk különböző tereptárgyakra, mint bokrok, kasszárnyépületek, kukák egyebek és a kapott értéket feljegyeztük egy füzetbe.

Mindezt azzal a céllal, hogy észleljük, kitört-e az atomháború, csak esetleg nem vettük észre, mert csöndben csinálták a gaz imperialisták.

Volt azonban egy apró probléma. A műszerből valaki időtlen időkkel azelőtt kilopta az akkumulátort, így a mutató örökké rezzenetlenül nullát mutatott. Ezt azonban nem lehetett bevallani, mert akkor mindenféle nyomozások, adminisztrációk és más kellemetlenségek következtek volna, ezért megnéztük a füzetben és az előzőhöz hasonló értékeket mondtuk be, remélve, hogy legalább egyszer, először volt aksi a számlálóba, így legalább a kiindulás valódi volt. Ez az eljárás semmivel sem volt hatékonyabb mint az, hogy

gyerekoromban az asszonyok a tanyákat sós mésszel meszelték mert az, a közhiedelem szerint, védelmet nyújt az „atom” ellen.

És tényleg. Sohasem hallottam róla, hogy a tanyavilágban bárkinek is megártott volna az atom. A direkttermő szőlőből készült bor annál inkább, de annak nem voltak sugárbiológiai implikációi. Úgy tudom a szakértők a mai napig vitatkoznak azon, hogy mi volt a pontos oka a balesetnek, az emberi mulasztások, vagy esetleg konstrukciós hibák. Ezt én nem tudom eldönteni, mert – ellentétben a magyar politizáló közvélemény többségével – nem értek az atomenergiához. Azt azonban tudom, hogy annak idején voltam egy bolgár atomerőműben látogatóként. Maradandó élmény volt.

A környezet egy disztópikus horrorfilm díszleteire emlékeztetett.

Volt minden. A rozsdás csövektől az indokolatlanul lógó láncos emelőig és a kitört ablakokig. Csak az hiányzott, hogy félmeztelen, izzadó fűtők lapáttal hajigálják a stronciumot a kazánokba. Mindennek ellenére itt – tudomásunk szerint legalábbis – nem volt semmilyen baleset, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a csoportunk egyik tagja már reggel annyira berúgott, hogy az erőműben szabályosan vinni kellett. Az ilyen ügyekben tapasztaltnak tűnő személyzetnek a szeme sem rebbent. Erről egy réges-régen látott dokumentumfilm jut eszembe. Annak idején az amerikaiak atom-tengeralattjáróval áthajóztak az északi sarok alatt és nagyon büszkék voltak erre. A film arról szólt, hogy ugyanezt az oroszok is megtették, csak arról nem beszélhettek, lévén hadititok. A filmben egy igazi orosz admirális mesélte el az esetet. Hihetetlen figura volt. Derékig érő szakáll, hatalmas tányérsapka, díszegyenruha, a szügyén pedig rengeteg kitüntetés; ő volt a „

Lenini Komszomol

” nevű hajó kapitánya annak idején. „

A feladat olyan nehéz volt, mint a plafonra szarni.” – érzékelteti a vén tengeri medve a nehézségi fokot rögtön az elején.

Majd elmeséli, hogy a hajó reaktora mindenütt eresztett és egyéb bajok is voltak, de – mint meséli – „

Ittuk a vodkát és mentünk előre.

” Az arcán pedig végig látszott a mély hit a vodka kiemelkedő sugárvédelmi képességei tekintetében. Mert furcsa dolog ez. A baleset első napjaiban és évekkel később is, sokan haltak meg a fokozott sugárterhelés következtében az erőmű dolgozói közül és azok közül a katonák közül is akik –

mint a TV-ben láttuk – klottagyában és gumicsizmában lapátolták a sugárvédő anyagot az égő reaktorra.

Ugyanakkor vannak akik közvetlenül a leolvadt rektormag mellett tartózkodtak és a mai napig semmi bajuk. Ilyen például az Artur Kornyejev nevű ember, akiről a fenti híres fotó készül, melyen azt látjuk, ahogyan az izzó, radioaktív olvadékot piszkálja éppen.

Ő jó egészségnek örvendett még 64 éves korában is, 28 évvel az eset után.

Úgy tűnik a szláv népek sajátosan trehány módon viszonyulnak a radioaktivitás veszélyeihez. Ám nem biztos, hogy ez számít bármit is. Hiszen nemrégen a közismerten tiszta, precíz japánokat is elérte a radioaktív szennyezés Fukushimában.

Bizonyára ez az atomenergia ügy olyasmi, amivel a saját tudásunkat némileg meghaladó dolgokat feszegetünk.

A reaktorokban leláncolt hihetetlenül erős ám rosszindulatú lidérc így kiszabadulhat és óriási károkat okozhat. Az egy más kérdés, hogy van-e másik út az energiaínség kezelésére.