Nemzetkarakter

Be kell valljam, a haladó történetírás véleményével ellentétben, én hiszek a néplélek létezésében. Valószínűtlennek tartom, hogy az évszázadokig egy területen élő, közös nyelvvel és kultúrával rendelkező népek ne különböznének egymástól, és ne bírnának valami olyan, nehezen megragadható, de alapvető jellemzővel amit – jobb híján – népléleknek, vagy nemzetkarakternek nevezhetünk.

Rossz természetemnek megfelelően főként az egyes népek hülyeségének szórakoztató különbözősége mutatja meg számomra ennek sajátosságait.

Mert minden nép másképpen hülye.

Ha igazat mond Ranke – a nagy német historikus – és a nemzetek valóban Isten gondolatai, akkor a teremtett világot belengi az isteni derű. Legkönnyebb pedig a hozzánk közel élőket jellemezni, hiszen hát kit ismerne jobban az ember, mint a szomszédjait? Az osztrák egyszerű nép. A hegyek között teheneket és síelőket tartanak, a városokban migránsokat és liberálisokat. A pincében pedig Natascha Kampuscht – hobbi jelleggel. Az osztrák GDP nagy részét

az európaiak azon furcsa szokása okozza, hogy náluk szeretik kezüket, lábukat törni és ezért súlyos összegeket áldoznak.

A baleseti ambulanciák bevétele bizonyára összevethető a szálláshelyekével. Bennünket magyarokat régről, még a Monarchiából utálnak, mert mint a kitűnő Robert Musil megjegyzi „

A Tulajdonságok nélküli ember

” című korszakos művében: „

A Monarchia olyan, mint egy fekete-sárga kabát és egy piros-fehér-zöld nadrág. És kabát nélkül még kimehet az ember az utcára

.” Tulajdonképpen puszta létüket is nekünk köszönhetik, hiszen

ha a szerencsétlen Kun László nem segít a Habsburgoknak a morvamezei csatában akkor most Bécsben is becherowkával innák a pilsenit.

Habsburg Alberttől (1438–1439) kezdve, cirka a kiegyezésig szívattak minket, amit azóta sem tudtak megbocsájtani nekünk. A törökök óta minden háborút közösen veszítettünk el, még az utolsót is, bár akkor éppen Német Birodalomnak hívták őket. Ezek a közösen elveszített háborúk azután lehetőséget biztosítottak számukra, hogy elrabolják nyugati területeinket, ahol most a knédlinek valót termelik.

Mindezt a bajtársiasság jegyében természetesen.

Ausztriát közös történelmünk során mindig is belengte a tompa, szklerotikus alkalmatlanság gyengéd bája. Nemzetkarakterük másik jellemző vonása

a németekkel szemben érzett kisebbrendűségi komplexusból fakadó törleszkedési vágy.

Ennyit a szomszédi szeretetről. (Valószínűleg a fentiek miatt a Történelemtanárok Egylete engem is kitagad a kánonból túlságosan kurucos történelemszemlélet miatt.) Mindennek az adott apropót, hogy

néhány héttel ezelőtt lemondott a nyugati világ egyik bajnoka, a szomszédos Ausztria kancellárja a kiváló Werner Faymann.

Tökéletes példája volt ő a fenti Arendt idézet igazának, és az a tény pedig, hogy az osztrákok meddig tűrték kancellárként, az pedig ama történelmi törvény igazolása, miszerint a népek gazdagodása és elhülyülése egyenes arányba áll egymással. Faymann barátunk tipikus modern, nyugati, baloldali politikus. A gimnázium után beiratkozott ugyan az egyetemre,

de mivel korán belátta, hogy a proletariátusé a jövő, inkább taxisofőr és ifjú szocialista lett, meg sem próbálva túlterhelni agyát holmi felesleges tudományokkal.

Karrierjének ezen szakasza némileg homályos ugyan, mindenesetre már akkor kormányközeli szakmát választott. A taxisofőri tapasztalatai tették alkalmassá később a közlekedési miniszter nehéz posztjának ellátására. Innen pedig egyenes út vezetett a kancellári székbe. Kancellári pályafutásához – a kriminális kozmetikusi, fodrászi és ruházkodási számlákon kívül – nem fűződik semmi jelentős esemény.

„Púderkirálynak” hívta az ő népe, mert szép, mint a frissen mázolt marhavagon.

Azután jöttek a migránsok és csinálni kellett volna valamit. Barátunk – jó haladó baloldali módjára – azt a nem túl hatékony eljárást választotta, hogy a száját jártatta. Az osztrákoknak pedig sajátos viszonya van a szavakhoz. Az Anschluss-t például „

német megszállásnak

” szokták nevezni,

némi bájos amnéziával fűszerezve emlékeznek vissza a Führert virággal fogadó, a gyönyörűségtől őrjöngő milliók tekintetére.

Így a migránsokra vonatkozó magyar intézkedéseket is Európa szégyenének és fasizmusnak nevezik, miközben pontosan ugyanazt csinálják. Faymann barátunk nevéhez fűződik a hihetetlenül leleményes „

kapu oldalszárnyakkal

” kifejezés megalkotása, mely alkotói folyamat során – valószínűleg a vastag púderréteg miatt – nem sült le a bőr a pofájáról.

Ekkor azonban már a sógoroknak is elege lett belőle és elzavarták.

Faymann nem tette kétségessé, hogy bukása után – annyi más politikushoz hasonlóan – az EU-ban vágyik karrierre. Ha így lesz akkor meg is valósulna

a megfelelő ember a megfelelő helyen elve.

Talán az Európai Bizottság lenne ugyanis az egyetlen hely ahonnan nem rína ki kvalitásaival. Helyére szomszédaink egy vasutast ültettek,

töretlenül folytatva ezzel a „Főhatalmat a közlekedésieknek!” nemes hagyományát.

A következő kancellárnak talán egy pilótát javasolhatnánk, azok mégiscsak okosabbak. Azóta volt egy elnökválasztás is és sikerült véleményes döntetlent elérni, ami akár azt is jelentheti, hogy némileg megjött az eszük. De nem. A választás másnapján

az új kancellár – a bakter – a „sikertől” megrészegülve ismét „vezérelvűnek” nevezte hazánkat, valamint bírálta migrációs politikánkat

és közben neki sem sült le a bőr a képéről. Szíven üt ez bennünket, mint migránst a Mohamed-karikatúra. Pedig nem kéne, hiszen mint Lucifer mondja Madáchnál: „

Nem adhatok mást, csak mi lényegem

.” A nemzetkarakter emberek, csak a nemzetkarakter.