Szemforgatók

Történt, hogy a kitűnő cinikus bölcselőt, a szinopei Diogenészt száműzték a kies Szinope városából, mert ott – a vád szerint – pénzhamisításba keveredett. E tettét aztán ellenségei, akik sértő modora miatt számosan voltak, többször is az orra alá dörgölték. Egy ilyen alkalommal Diogenész a következőt találta mondani: „Kiskoromban be is pisiltem. Most már nem teszem.” – jelezve ezzel, hogy ami volt, elmúlt és nem is történik többé. Hogy mennyire voltak elégedettek ezzel a válasszal, arról már nem szól a fáma.

Ha akarja az ember, ha nem, mindenütt szembetalálja magát a Kiss László-üggyel. Nyilatkozik róla boldog-boldogtalan és – ahogyan lenni szokott –

egy alapvetően tragikus ügy egyre gyorsabban fordul komédiába.

A külső szemlélő számára legalábbis. Nyilván a résztvevők nem így érzik. A folyamatos média-hiszti még érthető is, hiszen az olvasottság vagy kattintásszám minden,

de természetesen a politika is le akarja húzni a maga bőrét a vízi-rókáról.

Most hallom, maga Vadai Ágnes is nyilatkozott ez ügyben (jó, jó tudom, ne ízléstelenkedjek) és azt találták javasolni, akik erőszakos ügyekbe keveredtek, azok soha a büdös életbe ne foglalkozhassanak gyerekekkel. Ezt amúgy nem értem, mert tudomásom szerint Kiss egy nagykorúval követte el amit elkövetett, miért térne át gyerekekre ezek után? Az egy másik perverzió. Ezen az alapon a kecsketenyésztéstől is eltilthatnák, hátha...

Ez már átvezet egy másik elmegyógyászati tünetegyütteshez, mely szerint minden férfi egy mocskos, ciszheteró, erőszakos állat és csak akkor tekinthető egyáltalán embernek, ha buzi.

Nekem – természetesen – fogalmam sincs róla mi történt ötvenvalahány évvel ezelőtt az uszodában, vagy mi nem. Sőt, arról is csak sejtéseim vannak, hogy miért pont most és miért pont így pattant ki az ügy. Nem tudom véletlennek tekinteni, hogy ugye néhány hónappal előbb a nemzet delfinlánya támadta meg először Kisst vagy Gyárfás Tamást vagy az Úszó Szövetséget – ezt nem lehetett pontosan eldönteni. Ami akkor és ott történt, meglehetősen egyértelműnek tűnt: az úszónő kevesellt valamit. Alapvetően – ahogyan én az élsportolókat ismerem – bizonyára a pénzt. A haladó sajtó felkapta az ügyet, ami érthető is, mert

szerintük minden ami sport az Orbán. És ha valami nem működik, az azért van, mert Orbánbasi fasiszta.

Miatta rúgja mellé a középcsatár, miatta nagyobb a víz közegellenállása és úszik lassabban az úszó, miatta ázik be az uszoda WC-je, valamint romlik meg a tej a hűtőben. Semmi különös. Majd ezek után robbant a dolog és kiderült, hogy

Kisst valaha nemi erőszakért elítélték, le is ült valamennyit, kijött, sikeres edző lett

és – tudomásunk szerint – azóta nem követett el semmiféle bűnöket. (Hacsak az nem bűn, hogy ő Gyárfás ember, Gyárfás pedig Orbáné – a haladó feltevések szerint.) Ennek ellenére kórusban követelik a fejét a libsi sajtóban.

Pedig a történet – eddig – meghatóan igazolni látszott a liberális büntetési elméleteket a büntetés „nevelő” hatásáról és a társadalmi „visszailleszkedés” sikeréről. Ha ez így menne minden bűnözővel, nem is lenne semmi baj.

A Kiss-ellenes kirohanások visszatérő eleme, hogy

a későbbi sikerek, diadalok, teljesítmények nem mentenek fel az elkövetett bűn „következményei” alól.

Bármik legyenek is azok így ötven év távlatából. Sőt, nem hogy nem mentenek fel, súlyosítják azt. Évente ugyanis tucatnyi nemi erőszakot fedtek fel a boldogult 1960-as években is és nincs tudomásom róla, hogy bármely másik elkövetőket mostanában pellengérre állítottak volna. Persze a permanens büntetés elve nincs így mindenki esetében.

A purifikátori hév ugyanis meglehetősen szelektív a haladó sajtó esetében.

Itt van rögtön Szabó István filmrendező esete. Róla ugyebár kiderült, besúgó volt, méghozzá a legkártékonyabb fajtából.

Mikor ez kiderült, a haladó értelmiség egy emberként állt ki mellette.

Maga Farkasházy Tivadar például, az inverz humor mestere – azért inverz, mert én eddig csak azon tudtam röhögni, amit komolyan mondott – úgy vélte, hogy ezt ő „nem hiszi el”. „Több száz” értelmiségi biztosította „együttérzéséről” – meghökkentő módon nem az áldozatait, hanem Szabót. Mi több, valamelyik hülye azt találta írni, hogy Szabónak „szüksége” volt erre az élményre, mert különben személyes élményei nem inspirálták volna, hogy akkora nagy művész legyen. Arról nem esett szó, hogy az áldozatoknak mennyire volt szüksége erre az élményre. Valamint arról sem, vajon milyen személyes élményei inspirálták az úri osztályok korruptságáról szóló opus, a Rokonok megfilmesítésére. Mert – tetszik, nem tetszik –

az is a korrupció egy fajtája, ha valaki a hatalomnak tett aljas szívességek révén kap lehetőséget, hogy „nagy” művész legyen.

Mindez persze Szabó esetében elvezetett a maga büntetéséhez, melyet – mert a Gondviselés igazságos – végül Gyurcsány csókja formájában kapott meg.

Ha belegondolok, hogy én akkora művész legyek, hogy maga Gyurcsány csókoljon meg... Ehhez képest a börtönbüntetés maga volt a rózsaszín leányszoba álma. Szerintem.

Minden esetre Kiss László már nem díszpolgár és nem uszoda,

ezzel szemben Szabó István továbbra is nagy művész.

Hogy ez jól van-e így, azt mindenki döntse el maga. Van azonban ez egész ügynek – melyiknek nincs – egy roppant pozitív hozadéka. Jelesül az, hogy Aczél Endre, alias Acsádi, a III/III bajnoka, Szabó István kollégája, aki múltjától függetlenül külpolitikai szakértő és az újságírás doyenje volt mindeddig,

megkapta a selyemzsinórt a haladó véleményformálóktól,

miután ez egyszer nem sikerült kitalálnia, mit kell mondani, vagy véletlenül őszinte volt. És ez óriási eredmény a magyar közélet szempontjából. Minden csúf tette ellenére legyünk ezért hálásak Kiss Lászlónak.