Nacionalizmus

Sajnálatos módon Techet Péter újabb cikkel örvendeztette meg a nagyérdeműt. Nem kellett volna, de hát tehetetlenek vagyunk ebben az ügyben. A cikk lényegében a haladó libsizmus egyik legnagyobb ellenségének, a nacionalizmusnak ostorozásáról szól, amely – a szerző szerint – a legnagyobb rosszal, az EU széthullásával is fenyeget.

Mondandója illusztrálására a volt Jugoszlávia széthullását választotta, mint analóg eseménysort. Ez rossz választás volt, mert

alkalmat adott a szerzőnek arra, hogy bemutassa, fogalma sincs a volt balkáni állam történelméről.

Mint írja: „

Zágrábban vagy Szarajevóban sem lehetett még a nyolcvanas években sejteni, hogy nemsokára véres etnikai konfliktusoktól kísérve fog szétesni Délkelet-Európa egyetlen sikeres és élhető államalakulata.

” – hát, ő bizonyára nem sejtette. Aki azonban aki ismeri Jugoszlávia rövid, ám annál véresebb történetét, az azért sejthetett valamit. Jugoszlávia a 20., sőt 21. század legtöbb bajt okozó aktusainak, a Párizs-környéki békéknek következtében jött létre.

Tulajdonképpen senki sem akarta megszületését – a horvátok és a szlovének végképp nem – csak a hatalmi vágyakat dédelgető szerbek és a béketárgyalások asztalánál ülő leghülyébb delegáció, a franciák.

Ez a béke – melyet John Maynard Keynes „

karthágói békének

” nevezett és profetikusan megjósolta belőle a második világháborút – életképtelen, egymáshoz nem illő népekből összetoldozott államokat hozott létre Közép-Európában, elvetve ezzel az etnikai, vallási és gazdasági villongások magvait.

Amint a franciák gyáván szétszaladtak és a német csapatok díszmenetben felvonultak Párizsban, Jugoszlávia azonnal szétesett.

A horvátok az usztasákkal az élen, azonnal kinyilvánították függetlenségüket és szövetséget kötöttek a németekkel. Jugoszláviában pedig a kommunista partizánok, a csetnikek, az usztasák és a német megszállók folytattak kaotikus háborút egymással.

Közben minden fél a lehető legállatiasabb kegyetlenkedésekre ragadtatta magát, amúgy jó balkáni módra.

A német vereség után Jugoszláviát újra egyesítették Tito partizánjai.

A maguk módján.

Egyedül Bleiburg környékén mintegy 190 000 embert rejtenek a tömegsírok, köztük asszonyok és csecsemők. Ők, nagy többségükben, menekülő horvátok voltak akiket, a Churchill miniszterelnök és Tito között megkötött egyezmény értelmében fegyverrel kényszerítettek vissza a "

felszabadított

" Jugoszlávia területére, ahol azután a Milan Basta vezette kommunista partizánok vadállati kegyetlenkedések közepette lemészárolták őket.

És ugyan ez volt szerte mindenütt a „Délkelet-Európa egyetlen sikeres és élhető államalakulatában”.

Az események után – természetesen – csend lett. Ki mert volna szólni? A hivatalos „

jugoszláv

” (értsd: szerb) történetírás szerint, kegyetlenkedéseket csak a magyarok, horvátok és más „

nemzetiségek

”, a „

fasiszták

” követtek el, a partizánok még véletlenül sem. Olyannyira így van ez, hogy

még legutóbbi időkben is csak vonakodva járultak hozzá a szerb hatóságok a vajdasági tömeggyilkosságok sírjainak feltárásához.

Most is csak azért, mert be akarnak lépni az Unióba – ők tudják miért – és szükségük van a magyarok támogatására.

Így valósult meg tehát a szerző által oly szépnek emlegetett békés együttélés.

A halál békéje és csöndje volt ez, egy írni olvasni alig tudó, az általános iskolából is kimaradó, véreskezű diktátor uralma alatt,

akit Techet egyébként „apafigurának” nevez.

Ezúton is kívánunk neki ilyen apát. A nagy népirtás után Tito – ügyes diktátorként – egyensúlyozni kezdett a két hatalmi tömb, a Varsói Szerződés és a NATO hatalmai között.

Ettől lett „élhető” és viszonylag sikeres az ország – a vendégmunkások hazautalt nyugatnémet márkáiból

. A hamu alatt azonban izzott a parázs. Nem volt olyan „

jugoszláv

” család, melynek ne estek volna áldozatul hozzátartozói a szerbek, a horvátok, vagy a bosnyákok kegyetlenkedéseinek. És – Techet vélekedésével ellentétben – ezeket az emlékeket nem nagyon homályosította el az, hogy lehetett farmert kapni.

Nem élt a jelszó: nagyapámat a farmeremért.

Amint lehetett, a „

tagköztársaságok

” elindultak az önállóság útján, amerre mindig is menni akartak.

A szétválás természetesen szintén véres és kegyetlen lett,

a balkáni tradícióknak megfelelően – mindenkinek volt törleszteni valója. Techet írásának lényege – jugoszláv történelem negligálásán túl – a nagy háború a rém ellen. A rém pedig a nacionalizmus. A nacionalizmus szó tartalmát – a szokásos libsi közbeszéd igénytelenségével – nem határozza meg ő sem.

Tulajdonképpen nem tudjuk mit ért rajta, csak az tűnik ki, hogy biztos valami rossz, hiszen ez okozta Jugoszlávia és okozhatja, az EU feloszlását is.

Mármost ebből az következik, hogy mind Jugoszlávia, mind pedig az EU valami „

jó

”. Hogy Jugoszlávia mennyire volt „

jó

”, azt fentebb láthattuk. Hogy az EU miért jó? Nos, arra nem kapunk választ.

Jó és kész, Schulzostul, Junckerestül, ahogyan van.

Kapunk azonban tájékoztatást a gonosz nacionalizmus egy sajátos tulajdonságáról. Jelesül arról, hogy azt szítani kell. „

A jugoszláv példa bizonyítja, hogy a nacionalizmus valóban egy értelmiségi konstrukció, amely azonban olyan erős érzelmi hatást tud kiváltani, hogy egymás mellett élő emberek, barátok, családtagok fordulnak végül egymással szembe.

” – írja. Techet, akinek lázálmaiban a nép nem nacionalista magától.

A nép - mint a juhok - eszik, böfög, kérődzik és emészt. Nem gondol nemzettel, hazával, történelemmel.

Vannak azonban a gonoszok és ők szítják. Ekkor pedig a jámbor nép egymás torkának ugrik és kő kövön nem marad. Nem tudom lehet-e ennél megvetőbben nyilatkozni az emberekről és ennél jobban felértékelni az „

értelmiség

” - ahová Techet is nyilván sorolja magát – szerepét. A „

jugoszláv példa”

nem bizonyít mást,

minthogy évszázados sérelmeket, eltérő szokásokat, vallást nem lehet a viszonylagos anyagi jólét szőnyege alá söpörni.

És ami nem tartozik össze, az nem is nő össze soha.