Közelharcoktatás időseknek és haladóknak
„Szeretnek az istenek engem, Rémítő módra szeretnek: Megajándékoztanak ők Oly ritka tüdővel, Mely a csatavészek Világrendítő dúlakodásit Illendőn elkurjantani képes”
Petőfi: A helység kalapácsa
Így a történelmi ütközet harmadnapján, mikor el kéne dönteni, hogy a haladás, vagy a maradás erői győztek, ígérem nem fogok politikaelméleti találgatásokba bocsátkozni. Mondhatni, fütyülök rájuk.
Meghagyom azt a tanult politológusoknak, akiknél már feltehetően füstölnek is a fogaskerekek. Annyi jóslatot azért megkockáztatok, hogy alapvetően kétféle értékelést fogunk kapni az eseményekkel kapcsolatban. Az egyik szerint 23-a Orbán Sztálingrádja volt, a másik szerint a baloldal Csernobilja. Ezek közül azután ki-ki választhat – és fog is – ízlése szerint. Magam inkább a nap egy roppant tanulságos eseménysorával foglalkoznék, mind technikai, mind pedig etikai szempontból. Ez pedig az utcai küzdelmek története, ahogyan azt szórványos felvételeken láthattuk.
Az ütközet elemzéséhez először vegyük szemügyre a szembeálló feleket és felszerelésüket.
A haladók hadak létszámát vagy 50-100 főre lehet becsülni, vezénylő tábornokuk Juhász Peti. Ő az V. kerületi gerillaháború parancsnoka, híres rohamfeljelentő, továbbá széleskörű harci tapasztalatokkal rendelkezik a sajtófigyelés és baráti adománygyűjtés terén is. A csapatok fegyverzete elsősorban 2016-mintájú Portik-sípokból állt, továbbá képrögzítésre alkalmas eszközökből, melyekkel meg lehetett volna örökíteni a rendőrterrort. A Portik-síp – ilyenekkel hajszolta őrületbe áldozatait Peti gengszter cimborája annak idején – a legkegyetlenebb kínzóeszközök közé tartozik, a szicíliai maffia annak idején betiltotta, mint embertelen eszközt. Mindennek van határa – mondták. Valószínűleg azért választották a sípot harci eszközként, mer azt a szájba véve lehet harcolni, miközben a két mellső végtagjukkal megörökíthetik az őket érő atrocitásokat. Ez azután vicces felvételek tömegét eredményezte, melyekkel az áldozatok az ellenük elkövetett kegyetlenkedést örökítették meg meglehetősen kaotikus képsorokban.
A sötétség hadainak létszámát 30-40 ezerre teszik és nem volt látható vezérük. Állítólag látták ugyan Habonyt egy a térre néző luxuslakás függönye mögött, de ez nem biztos. Fegyverzetük esernyő, zászlórúd és – a leghalálosabb – a retikül. A retikül – látszólagos mindennapi ártatlansága ellenére – értő kezekben roppant veszélyes fegyver. Benne van ugyanis a kulcscsomó, a pudrié, az áruházi reklámújság, valamint, mivel fasisztákról van szó, Prohászka Ottokár „Égő sebeink” című műve bőrbe kötve. Ezek, így együtt, tökéletesen alkalmasak a haladás retrográd feltartóztatására és az országnak újra a középkorba taszítására.
A stratégiák.
A haladás erőinek célja az volt, hogy sípolással rákényszerítsék Orbánbasit foga fehérjének kimutatására, valamint erőt öntsenek foszladozó önérzetükbe. A retrográdok passzív célokkal rendelkeztek, meg akarták nézni a műsort és meghallgatni a beszédeket.
A csata a haladás erőinek támadásával kezdődött. A beszivárgás taktikáját választották, kisebb csoportokban és rejtett fegyverzettel. A hadművelet csak részsikereket hozott. A csapatok bejutottak, de Juhász Peti vezénylő tábornokot diszkvalifikálták, amiért majd feljelentést tesz, természetesen. Így azután a csata némiképpen kaotikusra sikerült. Először kisípolták a szavalatokat, aztán a himnuszt, végül pedig összetévesztették a lengyel elnököt Orbánbasival. E taktikai hibák fel sem tűntek a vezér nélkül maradt csapatoknak, de a későbbiek során végzetesnek bizonyultak, ugyanis felfedték állásaikat, így mire a csata csúcspontjára, „a” beszédre került a sor, a haladó erők már támadás alatt álltak sőt, részben elhullottak a retikülök, esernyők, zászlórudak csapásai alatt és képtelenek voltak egy összpontosított akcióval elérni stratégiai céljukat.
Mindeközben számtalan elszigetelt, ám annál hősiesebb kisebb összecsapás történt. Az egyik legelragadóbb, mikor három idős hölgy koordinált harcászat keretében egyszerre sújt le retiküljével, miközben a szárnyaikat fedező urak ugyanezt zászlórúddal teszi. A támadók összesített életkorát 2-300 évre tehetjük, látszott is a harci tapasztalat. Olyan is volt – ó irgalom anyja ne hagyj el – akinek a haját meghúzták! Az Index maga tudósított erről a borzalmas eseményről. Mindezek mellett a felek példamutató módon betartották a hadviselésre vonatkozó genfi konvenciókat. A támadások célja az ellenség sípjának elvétele, tehát a lefegyverzés volt, a hadifoglyokkal pedig – a körülményekhez képest – kifejezetten jól bántak.
A csata a beszéddel együtt ért véget.
A költővel szólva: „A háború közkatonái / Elsompolyodának.” A harcoló felek visszatértek bázisaikra és a tanulságokat a konyhában, a gangon és a liftben összegezték. A haladó erők pedig a sebesülteket és a vereség okait számlálták, valószínűleg a Gólya presszóban berendezett rohamkórházban, ahol tátikás önkéntes nővérek törölgették az elkent taknyokat. A legismertebb áldozat például Ungváry Krisztián, a jeles történész. Ő, valamely csak általa ismert oknál fogva, zsinóros kacagányban tartotta fontosnak megjelenni, amitől úgy nézett ki, mint a híres-nevezetes bivalybasznádi szürke huszárok egyike. Mínusz a szemüveg, mert azt a huszárok még a ló számára sem engedélyezték. A szemüveg számomra egyébként is okoz némi értelmezési problémát. A tapasztalatok szerint a szemüvegesekkel vívott harcban az első áldozat maga a szemüveg szokott lenni. Mindjárt a küzdelem elején a földön szokott busongva tűnődni, törött lencsével és görbült szárral. Mármost Ungváry szemüvege vagy golyóálló, vagy később vette fel, mert láthatóan alóla csordult a vér. Nem tudom hogyan élte túl a fasiszta ököl csapását.
Összegezve szögezzük le: a Juhász Peti vezényelte haladó hadak nem azért mentek a Kossuth térre, hogy tiltakozzanak a gyalázatos diktatúra ellen, hanem azért, hogy megveressék magukat, hogy véresre vert libsik töltsék meg a világmédia képernyőit, feltárva a világ előtt az orbáni gazság valódi mélységeit. Ez úgy általánosságban nem sikerült.
A világmédia képernyőin az a látvány, mikor egy idős hölgy fejbe csap valakit retiküllel nem a szánalmat, hanem a hangos röhögést váltja ki. (Amint e sorok írójában is, mit tagadjam.) Meg is indult a hangos lamentálás a vérszomjas, fasiszta nyugdíjas hordákról a libsi médiumokban. Szerintük ezek járókerettel vadásztak a haladókra Budapest vérben úszó utcáin. Feltehetően ezután a haladók saját felmenőiket is a megtisztelő „nyugger” jelzővel fogják illetni, bár kétséges, hogy ezután a felmenők továbbfinanszírozzák-e 15 éve húzódó egyetemi tanulmányaikat.
Szép és méltóságteljes ünnepünk volt megint.
