A független

A törhetetlen szemüvegű Ungváry Krisztián szükségét érezte, hogy nyilatkozzon október 23-i szereplése kapcsán. Nem tudom pontosan, minek is nevezzem azt az interjút. Egyrészt felfogható mentegetőzésnek, másrészt viszont szemmel láthatólag büszke arra, ami történt. Annak, hogy Ungváry Krisztián miről mit gondol, tulajdonképpen nincs sok jelentősége, számomra legalábbis. Sokkal fontosabb az a szerep, amit az interjú során is magára ölt. Ez a szerep pedig a független értelmiségi szerepe.

A hosszú interjú során a derék, ám elégedetlen történész rengeteg mindenről beszél, egyetlen izgalmas kérdésre azonban nem válaszol. Ez pedig az, hogy mi a fenéért ment oda 23-án a fütyülőjével? Miért gondolta, hogy olyan szellemóriásokkal együtt kell fellépnie, mint Juhász Peti? Illetve többféle válasz is elhangzik erre nézvést, ám egyik sem bír valami nagy magyarázóerővel. A következőket tudjuk meg:

1. Előre tudta, hogy Orbán mit fog mondani. Ez ugyebár nem igazán magyarázat, rengeteg ember van, akiről én is tudom, hogy mit fog mondani, mégsem sípolok a fülébe. Az egyet nem értés és a fütyülés ugyanis nem tartoznak össze logikailag.
2. A kormány előléptette a rendőrségtől nyugalomba vonuló Tasnádi Lászlót, aki III/II tiszt volt a rendszerváltozás előtt. Ez kétségtelenül csúf és ostoba lépés volt. Tasnádi bizonyára kitűnő szakértője a nem tudom minek, de akkora szakértő nemigen lehet, hogy megérje a kinevezésével járó arcvesztés. Ettől azonban még nem feltétlenül kéne kimenni sípolni. Volt már Magyarországnak olyan miniszterelnöke is, aki fenti vidám III/II-es szekcióban küzdött a KGB ellen, mégse hallottuk Ungváryt síppal, dobbal, nádi hegedűvel tiltakozni.
3. Egy nagyra becsült tanára felszólalt egy ellenzéki pártrendezvényen, továbbá egy kollégájának felesége mondta, hogy ő is kimegy. Ez is igencsak gyenge magyarázat. Nekem egy kollégám felesége azt mondta egyszer, hogy a jövő héten jósnőhöz megy. Én mégsem éreztem, hogy követnem kell.
4. És végül a fő érv: „De én történészként mentem oda, a hazug emlékezetpolitika ellenében.” A későbbiekben kiderül, hogy ezalatt azt érti, hogy az 56-os plakátkampány nem sikerült hitelesre, mindenféle hibák kerültek bele: „De nekik nem gond, mert a lényeg az volt csupán, hogy ne az állítólagos Nagy Imre-narratíva legyen a köztudatban.” Az „állítólagos” Nagy Imre-narratíva alatt talán a szocik ama szánalmas erőlködését érti, amellyel '56-ot a kommunista Nagy Imre érdemének akarják beállítani. Hogy ez a narratíva mennyire állítólagos, annak kapcsán tán még emlékezünk, mikor a Pojáca hasra vetette magát és kulisszahasogató, sírós hangon megkérdezte: „Imre te mit tennél?” Imre válaszát nem ismerjük. A rendszerváltozás után sok csúf eseménynek lehettünk szem- és fültanúi, de ez mindenképpen az egyik mélypont volt. Ungváry viszont a „történész-szakmán belül” nem tud arról, hogy ilyen törekvések lennének.

Úgy van az, hogy a történész szakmán belül, a 20. század eseményeivel kapcsolatban, mindenre és mindennek az ellenkezőjére is van teória, Krausz Tamástól David Irving-ig. A „

nép

” - akinek végső soron az egész színjáték szól, akár a kormánytól, akár az ellenzéktől jön – egyáltalán nem tanúsít érdeklődést „

a szakma

” véleménye iránt.

És lássuk be, minden oka meg van erre.

A nép ugyanis élénken emlékszik arra, hogy „

a szakma

” 40 évig permanensen az arcába hazudott, osztályharcról, alapról és felépítményről, világforradalomról, imperializmusról, egyebekről, majd – ugyanettől a „

szakmától”

, mi több, ugyanazoktól az emberektől – egyszer csak azt hallotta, hogy az nem volt igaz. A nem kívánt törlendő. Bocsánatot viszont nem sikerült kérni mindezekért. Lássuk be, ez bizony nem fokozta a „

szakma

” hitelességét. „

Semmi, még a pénz se fogy oly villámgyorsan, mint a tisztelet és tekintély, ha egyszer az ember költeni kezd belőle

.” – ahogyan a kitűnő Mikszáth Kámán találóan megjegyezte.

Mifelénk, a kérdés úgy tehető fel: ki tudja mit hoz a múlt?

Amúgy is mindenki ismeri Napóleon mélyen igaz megállapítását: „

A történelmet a győztesek írják

”. Ahhoz, hogy az istenadta nép újra higgyen a szakmának, először tán vissza kéne szerezni a negyven évig elszórt, elvesztegetett tekintélyt. A Nagy Imre-narratíva mondja „...

egy álvád a kormányzat részéről és arra szolgál, hogy terrorizálja a történettudományt.

” Ami ugye azért is vicces kijelentés, hiszen maga a nemes történettudomány – Ungváry személyében – melyet éppen terrorizálnak, ott fütyül a téren. Mit tenne, ha nem terrorizálnák? Bombát robbantana? Az interjú ezen részében aztán – egy félmondat erejéig – felvillan a valódi motiváció egy lehetősége is. „

Ha már minket, a megszüntetett '56-os Intézet tagjait...

” Hát igen.

Nyilván a megszüntetés egyben a fizetés megszűnését is jelenti.

Ezért már kétségtelenül érdemes sípolni. Független értelmiségi körökben a nagy eszmék mögül, hogy, hogy nem, mindig előtűnik valahogyan az egzisztenciális érintettség.

Mert ugye az értelmiség nem a pénztől független.

Az interjú hátralévő részében aztán végképpen kitör a független értelmiségi hősünkből. A kormány után sorra-rendre elküld mindenkit melegebb éghajlatra. A független értelmiségi ugyanis, amennyire bonyolultnak látszik annyira egyszerű.

A lényeg: semmivel sem szabad egyetérteni, mert akkor már nem független, hanem elkötelezett.

Ha rámutatok, hogy mindenki hülye, abból logikailag az következik, hogy én viszont okos vagyok. Fontos, hogy ne nagyon állítsak semmit, mert akkor majd jön egy másik független és jól lehülyéz. Hogy ne állítson semmit, az persze nem esik a független értelmiségi nehezére, mert többnyire lövése sincs arról, hogy mit kéne csinálni. Zárójel. Az olyannyira óhajtott gesztus – a „

szakma

” megkérdezése – a humán értelmiség esetében többnyire már az első percben elbukik azon a kérdésen, hogy ki képviselje a szakmát. A tudós urak ugyanis meglehetősen utálják egymást, hiúságból, egzisztenciális okokból, vagy akár szerelemféltésből, továbbá visszavonhatatlanul klikkekre szakadt állapotban leledzenek, ezért aztán önmagukon és a klikkjükhöz tartozókon kívül, bárki mást nem tudnak a szakma képviselőjének elfogadni. Így hát a „

szakmai

” bizottságnak már a felállítása is ordítozásba és átkozódásba szokott fulladni. Zárójel bezárva. Ha véletlenül mégis megkérdezik őket valamiről – amit egyébként állandóan követelnek – akkor bizottságot alakítanak és

évekig vitatkoznak azon, hogy ki dugta meg a tanszéki titkárnőt, ki kapott több fizetésemelést és egyéb fontos dolgokról.

Végül pedig egy ezeroldalas tanulmányban leírják, hogy mit nem kéne csinálni. Ami nem teljesen kielégítő, lévén a kérdés nem ez, hanem az volt, hogy mit kéne. Az interjú slusszpoénjaként azt mondja Ungváry, hogy Orbánbasit csak akkor lehet leváltani, ha ő és egy jobbikos majd jót tudnak együtt fütyülni a fütyülőjükkel. Ez engem valahogyan kísértetiesen a Macbethben elhangzó jóslatra emlékeztet: „

Macbeth legyőzve nem lesz, míg csak a/ Birnámi erdő nem mozdul maga,/ S nem mászsza meg a dunsinán-hegyet.

” Ebben pedig az a kísérteties, hogy annak idején Macbeth sem gondolta, hogy ez lehetséges.