A Kormányzó I.

Régi adósságomat próbálom törleszteni ezzel az írással. Kapóra jött, hogy Orbánbasi egyetlen, Horthyra vonatkozó mondatával, olyan égigható üvöltést váltott ki libsijeinkből melyhez talán csak a kerítésépítés, vagy az új Alaptörvény volt fogható. Nem véletlen ez. „Akié a múlt, azé a jövő” - írja Orwell az 1984-ben. És milyen igaza van.

A magyar baloldal – ha volt olyan – a kezdetektől saját hamis legalitásának megteremtéséhez használta az 1945 előtti időket. Horthy és „

rendszerének gonoszsága

” volt a háttér, melyet, ha sikerül kellően feketére festeni, akkor szebbnek látszottak a baloldali muszkavezetők tettei.

Ezt az álláspontot a mai napig körömszakadtáig védik.

Erről nem lehet lebeszélni őket, hiszen ha nem úgy volt, ha nem is volt oly sötét az a kor, az esetben semmi sem menti a nemzetárulást, mellyel egy valóban minden ízében gonosz ázsiai rezsim kiszolgálói lettek. Andics Erzsébet és a hozzá hasonló „

történészek

”, amint az oroszok behozták őket, azonnal nekiláttak a szokásos kommunista történelemhamisításnak, melynek minden csínját-bínját elsajátíthatták a szorgos és rettegő tanítványok a 30-as évek Szovjetuniójában. A „

népbíróság

” akasztófáinak árnyékában el is kezdték újra kitalálni a történelmet. Az akasztófákra, kitelepítésekre, Recskre – egyszóval a terrorra – azért volt szükség, mert az országlakók emlékeztek. És nem arra amire az új történelem tanítani akarta őket. Meg kellett hát félemlíteni mindenkit, hogy tartsa a száját. Mára a helyzetük részben könnyebb, részben pedig nehezebb lett. Könnyebb, mert már nem nagyon élnek szemtanúk. És nehezebb, mert nincsenek direkt eszközök a kritikus hangok elnyomására. Alább megpróbáljuk szemügyre venni mindazt, amit Horthynak a szemére szoktak hányni, ami miatt petíciózni lehet a temetése, a szobrai, egyáltalán az emlékezete ellen.

A fehérterror

Az ún. fehérterror megítélésekor a történelemhamisítók mindegyre elfeledkeznek az azt megelőző vörösterrorról. Magyarország az első világháborúig egy békés ország volt. Mindenütt törvényes rend, megfelelő közbiztonság uralkodott és az emberek ennek megfelelően viszonylagos nyugalomban éltek gyakorlatilag a kiegyezéstől. A politikai hullámverések elkerülték a társadalom nagyobb részét, a politika jórészt úri huncutság volt, mellyel az urak elütötték az időt. A mainstream politika iránya pedig erősen liberális, ami megágyaz a későbbi bajok nagy részének.

Nem akarom azt állítani, hogy a 1914-ig valamiféle mennyország lett volna a Monarchia.

Voltak szegények, voltak kilátástalan helyzetben lévők, ahogyan mindig voltak és vannak ma is. Ls természetesen már ekkor is van egy maroknyi elmebeteg, akik mindent le akarnak rombolni – ilyenek a felvilágosodás óta tenyésztek mindenütt – akik forradalomról ábrándoznak a kávéházakban, de az ábrándos értelmiségieken kívül a kutya sem törődik velük. Az elnyúló és egyre nyilvánvalóbban értelmetlen háború szenvedései, majd elvesztése, egyfajta vátesznek tünteti fel a maroknyi, ájult emberszeretetben fetrengő szélsőliberális, pacifista ábrándozót, az „

Ugye megmondtam!

” relevanciájával ruházva fel személyüket. Így válhat egy testi fogyatékos, zavaros fejű, akarattalan báb, – igaz nagyon rövid időre – mint Károlyi Mihály az ország első emberévé. 1917 óta pedig mögöttük megbújva, majd egyre inkább az előtérbe tolakodva ott kísértenek a „

proletárforradalom

” fanatikus, internacionalista rablógyilkosai. Itt egy roppant kényes ponthoz értünk és jobbnak látszik túlesni rajta. E kényes pont pedig nem más, mint a zsidóságnak a dicsőséges Tanácsköztársaságban játszott szerepe. Az anekdota szerint Rákosi mesélte, hogy Garbai elvtársat azért nevezték ki a Forradalmi Kormányzótanács elnökének, hogy legyen aki „szombaton is aláírja a halálos ítéleteket”. Nem tagadható, hogy a Tanácsköztársaság vezetőinek nagy többsége zsidó volt. Ezért aztán az események kapcsán sokan – a „hivatalos” magyarázatok között is – az eseményeket, köztük Trianont is, mint a zsidók bűnét tartotta számon, könyvelte el.

Ennek nagy szerepe volt a zsidók későbbi sorsával szemben tanúsított és számtalanszor elítélt közömbösségben.

Mindenesetre az addig békés országot mélyen megrázta az államilag, ideológiai alapon támogatott terror, a nyílt színi rablások, gyilkosságok. Az egész teljesen ellenkezett mindazzal az értékrenddel, melyet a magyar társadalom vallott. Különösen súlyosan ítélte meg az akkoriban még nagy többségében vallásos ország a lázadó csőcselék által elkövetett az egyház és képviselői elleni gaztetteket. Ez teszi érthetővé a kommunisták bukása és a törvényes rend helyreállítása között elkövetett önbíráskodásokat, melyek hasonló kegyetlenséggel és önkénnyel történtek. Ezeket azonban nem a Horthy által vezetett Nemzeti Hadsereg követte el, hanem különböző tiszti különítmények és más paramilitáris alakulatok. Sőt, volt példa arra is, hogy a feldühödött lakosság maga szolgáltatott igazságot. Horthy maga, napiparancsában a következőt mondja: „

Minden önítélkezés feltétlenül mellőzendő, különben a hadsereg létét veszélyeztetjük

.” Annál is inkább így látta, mert mint magas rangú katona pontosan tudta, hogy az atrocitások tűrése aláássa a fegyelmet, ami nélkül a hadsereg gyorsan csürhévé képes zülleni. Ott állhatott előtte a példa, ahogyan 18-ban szétzüllött/szétzüllesztették a magyar hadsereget, amely képes lehetett volna ellenállni a környező országok rabló szándékainak.

A „fehérterrort” – mellyel még a nagyeszű Grósz főpártitkár is fenyegetőzött, nemigen lehet Horthy nyakába varrni.

Többé-kevésbé érthető reakció volt a vörösterrorra. Az adott körülmények között nem is volt sem kiépített parancsnoki lánc, sem működő közigazgatás, melyek lehetővé tették volna a közbeavatkozást. 1920-ban aztán fel is számolták a különítményeket.  

Folyt. köv.