A devizahitelesek ügyéről
„Egyetért-e azzal a Bizottság, hogy a visszamenőleges hatályú törvénykezés elfogadhatatlan egy uniós tagállamban, hiszen az az Európai Unió jogrendjének egyik fontos alapelve?”
Tabajdi Csaba szocialista képviselő írásbeli kérdése az EU Bizottsághoz
A haladó oldal újfent felfedezte magának a devizahiteleseket, olyannyira, hogy rendkívüli ülésnapot is összehívott a kérdés megvitatására.
Azóta aztán nem múlik el nap, hogy a libsi sajtó elő ne venné ezt az ügyet és ne foglalna könnyes szemekkel állást a szerencsétlen deviza-károsultak oldalán. Teszi mindezt a szokásos sanda szándékkal, melyben nem az ő részvétük a fontos, hanem annak megállapítása, hogy a kormány viszont részvétlen. A „
kormány
” nem tesz semmit, a „
kormány
” magára hagyja a devizahiteleseket s.í.t...
De hát mit tehet(ne) a kormány?
Hogy válasz adhassunk erre a kérdésre, érdemes kissé visszanézni a közelmúltba, mikor a fenti nagyszerű kérdést intézte a EU Bizottsághoz Tabajdi elvtárs. 2010-ben a frissen alakult kormány egyik első intézkedése volt, hogy megtiltotta a pofátlan végkielégítéseket. Egészen Brüsszelig hangzó sivalkodás lett a dologból, melyben a vonyítókórus arra a jogelvre hivatkozott, hogy jogállamban nem lehet visszamenőleges hatályú törvényeket hozni. „
Nullum crimen sine lege praevia
” (előzetesen meghozott törvény nélkül nem létezik bűn) – visították a közismert római jogelvet. Továbbá felháborodva megállapították, hogy Orbánbasi lerombolja a jogállamot, miután meg kívánta akadályozni, hogy a jó elvtársaknak, akiket éppen elzavartak a kormányváltás után, kifizessék az 1-2-10-20 milliós végkielégítéseket. Azóta aztán már havonta minimum egyszer lerombolták a jogállamot, úgyhogy a dolog sokat veszített a hírértékéből. Ekkor tehát még ez volt a haladás álláspontja az ügyben.
Most ez változni látszik.
A kormány előtt két lehetőség mutatkozik ugyanis. Vagy visszamenőlegesen megpróbál beleszólni két fél szerződéseibe, vagy kifizeti a devizahitelesek tartozását, vagy esetleg annak egy részét. Mindkettőnek megvannak a maga érdekes következményei.
A második megoldás, a devizahitelek kifizetése közpénzből – amit a DK is javasol, miközben nem sül le a pofájáról a bőr – bizonyos etikai problémákat vet fel. Egyszerűen fogalmazva, mikor felvették és főleg, mikor elköltötték azt a bizonyos hitelt, nem kérdeztek meg engem a dologról. Jogosan vethetem föl, hogy most, mikor vissza kell fizetni, miért rám néznek?
Miért fizessenek – az államon keresztül – azok, akik nem vettek fel ilyen hitelt?
Félreértés ne essék, őszintén sajnálom a pórul jártakat és biztos vagyok benne, hogy a bankok mindenféle gazemberségekkel becsapák őket, a lehető legaljasabbul eljárva. Ám ennek ellenére sem gondolom, hogy nekem valamiféle fizetési kötelezettségem keletkezett volna ez ügyben. A triviális válasz tehát az, hogy fizessenek a bankok, akik becsapták és kifosztották őket. Csakhogy.
Mint azt a végkielégítések példája is bizonyítja, normális körülmények között, az állam azonban – mint azt a haladók kimerítő feljelentéseikben kifejtették – nem szólhat bele a polgári szerződések tartalmába, főleg nem visszamenőleg. Ahhoz, hogy egy szerződést visszamenőleges hatállyal érvényteleníteni lehessen a független bíróság döntése szükségeltetik. És pontosan ez az ami fájón hiányzik. Amit a kormány megtehetett, az megtette, kivezette a devizahiteleket, ám ez csak a jövőre vonatkozik/vonatkozhat és nem sokat segít azokon, akik már bajban vannak.
Az egész ügynek az ad aktualitást, hogy Horvátországban úgy döntött a Horvát Legfelsőbb Kereskedelmi Bíróság, hogy visszamenőleg semmissé nyilvánította a svájci frank alapú jelzáloghiteles szerződéseket, mondván: azok tisztességtelenek voltak a megkötésük pillanatában. Ezzel megnyitva az utat a bankok elleni perek számára és egyben megjósolhatóvá tette azok kimenetelét. Megjegyzendő, hogy ezzel együtt mindenkinek magának kell a bankját beperelni, a dolog nem automatikus. A honi ellenzék ezt úgy interpretálja, hogy a horvát kormány bezzeg tesz valamit a devizahitelesekért. Ez persze hazugság, a horvát kormány az égvilágon semmit nem tett, nem is tehetett, a független horvát bíróság döntött így.
Ez az, ami Magyarországon nem történt meg.
A magyar jogszolgáltatás – jó szokásához híven – mismásolt, salamoni ítéleteket hozott, melyek bíróságonként egymásnak homlokegyenest ellentmondanak. Nem akartak, vagy nem voltak képesek határozott ítéletet hozni, majd mikor már nem volt mit tenni, az európai bírósághoz fordult; döntsenek ők. Az Európai Bíróság hasonló módon betlizett és visszarúgta a labdát a magyar térfélre.
Ők karakteres döntést csak a migránsok ügyeiben képesek hozni.
Dodonai döntésük értelmében a magyar devizahitel-elszámolási jogszabályoknak biztosítaniuk kell, hogy a hitelszerződésekbe foglalt tisztességtelen feltételek miatt az adós ne szenvedjen hátrányt. Ami a probléma megkerülése, hiszen nem a jogszabályokról van szó, melyek a jövőbeni ügyekben lehetnek mértékadóak, hanem a régiekről.
A Kúria elnöke, Darák bíró úr – a libsi média kedvenc függetlenségi harcosa – azt mondta, hogy elkészítik az ítélet magyar nyelvű fordítását, hogy tanulmányozni tudják azt. Hogy e megerőltető munkát hány év alatt kívánják elvégezni, arról nem nyilatkozott. A bírák, ha egyáltalán veszik a fáradságot maguknak a semmittevés magyarázatára, a jogszabályokat hibáztatják. Ez azonban hazugság, a jogszabályok Magyarországon is kimondják, hogy a tisztességtelen szerződés semmis.
Csakhogy a tisztességtelenséget a bíróság dolga kimondani, ám erre a 2004 óta eltelt tizen-egynéhány évben még nem volt idejük.
A devizahitelesek kárának enyhítése ügyében – minden ellenzéki állítás ellenére – nem a kormánynak, hanem a függetlenségükre oly kényes bíróságoknak van teendője. Ezt a kormány – épp az említett függetlenség okán – nem képes befolyásolni. Mindaddig, amíg ez nem történik meg, a dolgok a magyar jogszolgáltatásban megszokott módon mennek tovább, évtizedekig húzódó perekkel, egymásnak ellentmondó ítéletekkel és felhúzott bírói orrokkal, ha ezt valaki szóvá teszi.
Még szerencse, hogy jogállamban élünk.
