Proletár romantika

Konok Péter történész, megmondóember és kezdő tarháló roppant érdekes cikket közölt a Mérce című neoforradalmár kiadványban, Őszirózsa címmel. Úgy tűnik, ő is beleállt az új, magyar NOSZF kitörését remélők táborába.

Gondolom maguk között van annyi eszük, hogy a forradalmat nem gondolják komolyan, viszont egy jó kis történelemhamisítás még kijöhet belőle.

Ifjabbaknak: a NOSZF a Nagy Októberi Szocialista Forradalom rövidítése. A forradalom ezen nyelvi esszenciája úgy keletkezett, hogy mivel minden cikkben így október táján minimum negyvenkétszer kellett leírni a fenti szóösszetételt, az roppantul megterhelte volna a sajtómunkások írógépét, és munkaidejét ezért rövidítéshez folyamodtak, gondolván úgyis mindenki tudja miről van szó.

Konok, miután kirúgták a Hír Tv-ből, a legelkeseredettebb ellensége lett Orbánbasi rendszerének, hiszen fizetés nélkül gyűlölködni valóban roppant frusztráló érzés lehet. Többek között ez az élmény fokozódott a paroxizmusig a szóban forgó irományban.

„Túl kevés jutott nekünk belőlük, ezekből a maszatos forradalmakból...” – kezdi, és az emberben meghűl a vér. Mit kevesell ez az idióta? Aztán sajnos megtudjuk. Már ahogyan nekifut, az is azt sugallja, hogy kicsit túl sokat forgatta az nevezetes patkányforradalom kommunista újságíróinak dolgozatait, melyek a dicső forradalmat éltették. Csak úgy zuhognak a kommunista közhelyek, mikor a „forradalmárokat” kívánja láttatni: „

nehéz, kérges markú

”, „

kaszával-kapával, foszlott, súlyos katonaköpenyekben

”, „

az elnyomottak fesztiváljai

” és így tovább.

Mintha a Vörös Újság 18-as cikkeit, vagy egy 60-as évekbeli Népszabadság vezércikket olvasnánk a témában.

Zárójel. A „

nehéz, kérges markú

” és a bolsevik couleur local többi kellékéről csak annyit, hogy a patkánylázadás kommunista uszítói között szinte kizárólag mindenféle értelmiségiket találunk, akiknek akkor volt kérges a keze, amikor Konoknak. Még Garbai Sándor is – akit a rossznyelvek szerint azért vettek maguk közé, hogy legyen aki szombaton is aláírja a halálos ítéleteket – csak egészen ifjú korában volt kőműves, utána szakszervezeti nacsalnyik és hivatásos uszító. Hamar elfelejtette a fánglit. Zárójel bezárva.

A Károlyi-puccs és ’56 egybemosása igencsak aljas dolog. ’56-ban azok ellen lázadtak fel, akiket Károlyi segített hatalomba, és a bukás után a Szovjetunió meleg, proletár védőszárnyai alatt kerestek menedéket és akiket aztán visszaküldtek nekünk az orosz szuronyokkal megtámogatva. Persze csak azokat, akiket Sztálin – vétkes hanyagsággal – életben hagyott. Lehetett volna kissé alaposabb.

Ezután – a bolsevik táncrendnek megfelelően – Tisza Istvánról is van néhány kedves szava. Olyan jelzőkkel illeti, melyeket az az Ady adott neki, aki egyébként egész életében Tisza lapjainál dolgozott és aki szemérmetlenül hízelgett neki, ha a pénzére, vagy a befolyására volt szükség. Tisza pedig nem süllyedt odáig, hogy bosszút álljon egy firkászon. Konok azonban diadalmasan bosszút áll egy halotton.

A patkányok a döglött macskától is félnek.

Arról a Tiszáról ír, akinek elsőként kellett ártatlanul, orgyilkosok kezétől meghalnia, és akivel kapcsolatban ma sem tudjuk, hogy halálához mi köze volt a hülye grófnak. Az tény, hogy a gyilkosság főkolomposa

Kéri (azelőtt: Krammer) Pál nemsokára a Károlyi-kormánytól kapott 100 000 svájci frankkal a zsebében Svájcba távozott, és a többi gyilkos is jelentős összegekkel gazdagodott.

Végezetül jönnek a patkányok: „

... azt mondták, a patkányok forradalma volt, mert patkányoknak tartották az embereket, patkányszámba vették a katonákat, és ma is sokan, ha a forradalomra gondolnak, a pincékből kiözönlő patkányhordákat vizionálnak, mert patkányszámba veszik az embereket

” – fröcsögi Konok.

Hazudik azonban, ahogyan elvtársaitól és tőle is megszoktuk.

Nem a népet nevezte Tormay Cécile – akinek könyve kötelező olvasmány azoknak, akik tudni akarják, mi is történt akkoriban – patkányoknak, hanem az uszítókat, akik hasznot akartak húzni – és húztak is – a kitörő anarchiából. Akik a legyőzött, tétova országban, a meggyengült hatalomban és a rátámadó hordákban a saját beteg képzeletük megvalósításának lehetőségét látták. Akik maguk sohasem vették ki a részüket a sorscsapásokból, hanem a csatornarendszerben bujkálva várták, hogy eljöjjön az ő idejük. És mikor eljött, akkor nem is tétováztak.

A végén Konok átmegy néptribunba és szózatot intéz az elvtársaihoz. (Édes Istenem! Néptribun rövidnadrágban!) „

... mi vagyunk azok, akiket a pincékbe zárnak, tőlünk félnek, minket gyűlölnek a patkányforradalmazók, az új úri bitangok...

” Mondjuk azt eddig nem tudtam, hogy mindazon Tv-k, rádiók és szerkesztőségek, ahonnan Konok és elvtársai szórják ránk nap mint nap átkaikat a pincékben vannak.

Tulajdonképpen megdöbbentő és bizonyos mértékig ijesztő is a nyers, artikulálatlan gyűlöletnek az efféle kitörése.

Ugyanakkor bizonyos mértékben érthető is a konokok elkeseredett dühe, hiszen sohasem volt cseppnyi esélyük sem, ha nincsenek külső támogatóik. Hiszen, ahogyan Szekfű írja, „

… úgy az októberi, mint a márciusi forradalomnak is még csak az a negatív gyökere sem volt meg, melyet az általános forradalmi típusnál a mulandó közhangulat képvisel. Mindkettőt mintha csak a szél hordta volna a magyar talajra, melynek rögei közt egy pillanatra sem tudta lábát megvetni.

” Ők azonban nem tágítanak, hiszen ez a gyűlölet az éltető elemük, és a reménykednek, hogy újra ránk kényszeríthetik ocsmány eszméiket.

Itt tartunk. A rendszerváltozás után majd harminc évvel még lehet dicsőíteni az ország kétharmadának elvesztését, a gyilkosságokat és rablásokat. Könyveket lehet írni ezekről és előadásokat lehet tartani, mi több katedráról tanítani. Szabadság van – ha ez az.