Bogdán László halálára

A cserdi-modellel kapcsolatban azonban továbbra is fennáll a kínzó kérdés: ha sikeresnek tekintjük, ami Bogdán vezetésével Cserdiben történt, vajon miért nem történik meg másutt is?

Néhány nappal ezelőtt, tragikus módon, önkezével vetett véget életének Cserdi falu polgármestere, Bogdán László. Miután életében igen sokat szerepelt a médiában, számtalan interjú, dokumentumfilm készült a faluban végzett munkájáról, személye a közvélemény előtt sokkal jelentősebb lett, mint amennyire a beosztása indokolná. Apró falvak százával vannak, olyanok is, amelyekben sok cigány él, és mindnek van polgármestere, akiknek azonban a nevét sem hallotta a falun kívül senki. Miután Bogdán munkája, nézetei a gyakori médiaszereplései révén igen jól dokumentáltak, ezek alapján kell és lehet, megítélnünk életét és cselekedeteit.

Mielőtt nekilátnánk ennek, nem lehet elmenni amellett az undorító komédia mellett, mely közvetlenül a halála után kezdődött. Nyilatkozatok tucatjai jelentek meg, melyekben bő nyállal méltatták életét, megemlítve természetesen, hogy a nyáladzó is „ismerte” és milyen nagyszerűnek tartotta Bogdánt. Természetesen csak a saját nagyszerűségüket akarják igazolni az övével. A sort – ki más – Gyurcsány, a moralitás eme sakálja nyitotta, aki az amerikai tévéprédikátoroktól ellesett, kulisszahasogató stílusban a „barátjának” nevezte. Életében ha egyszer találkoztak öt percre. Aztán jöttek sorra a többiek.

A híres emberek sírján – mint tudjuk – barát és dudva terem.

Nekem nem volt sem barátom, sem ismerősöm, így véleményt csak a médiában tett nyilatkozatai, meg a falut jól ismerők véleménye alapján alkothatok. Ezek pedig furcsa, némileg ellentmondásos és sok kérdést felvető képet rajzolnak az elhunytról.

Mindenekelőtt munkája láthatóan sikeres volt. A falu arculata megváltozott, bizonyára lakói is jobban élnek, mint előtte. És itt most nem kizárólag az anyagiakra gondolok, hanem az életminőségre, az élhetőségre is. Sokat javult például a közbiztonság. Cserdiben hosszú éveken át nem volt meg a falusi lét két elengedhetetlen rekvizituma, a bolt és a kocsma, mert bár számosan nyitottak ilyet a faluban, rövid időn belül feladták, ugyanis hetente feltörték és kirabolták őket, méghozzá úgy, hogy amit nem vittek el, azt tönkretették. Most van mindkettő. Rengeteg, a végletekig lepusztult házat felújítottak és a többit is rendben tartják. Mintaszerű közmunkaprogramot visznek, melyben valódi munkával, valódi értékeket állítanak elő.

A falu és a polgármester sikerei – merthogy roppant ritkák az ilyenek – nagy médiafigyelmet kaptak/kapnak, ami sokakban élesztheti fel a reményt a békés cigány-magyar együttélés iránt. Nagy dolog ez, hiszen az utóbbi – és az előbbi – időben is szinte csak rossz példákat láttunk, mint például legutóbb Gyöngyöspatán.

Ezek az eredmények aztán felvetnek egy kérdést: vajon miért sikerült Cserdiben az, ami másutt rendre kudarcot vallott?

A feltételek, pénz, paripa, fegyver, ugyanazok mint az ország számtalan más községében. És mégis. Itt sikerült, ott nem.

Úgy tűnik, más falvakkal összevetve, a különbség Bogdán személye volt, ebből pedig nyilvánvalónak látszik, hogy ő játszotta a legnagyobb szerepet a sikerekben. Amint azonban az, a nyilvánosságra került esetekből kiderül, Bogdán polgármesterként meglehetősen szokatlan módszereket is alkalmazott a lakosság fegyelmezésére. Igencsak útszéli hangon tudott beszélni velük, mi több, adott esetben a fizikai erőszaktól sem riadt vissza. Kiépített egy mikrotársadalmat, amely az autoritáson, az ő autoritásán alapult. (Az „autoritás” az a szó, melytől a libsik azonnal sikítófrászt kapnak.)

Félreértés ne essék, nekem semmi problémám nincs a cserdi-modellel és Bogdán munkájával; nagyra becsülöm azt. Szerintem pontosan az történt, ami várható volt. Egy, a tekintélyre érzékeny csoportot csak a számára megfelelő módszerekkel lehet és kell irányítani. A szokásos – a pesti nagyeszűek által vezényelt – átnevelési kísérletek eleve halálra voltak/vannak ítélve, mert akik nevelni akarják a cigányokat, azok nem rendelkeznek előttük semmiféle tekintéllyel, így aztán rá se bagóznak arra, amit mondanak nekik. A pénzt – ha hoznak – természetesen elfogadják tőlük, mi több, kevesellik is, ám meghallgatni, vagy megfogadni amit mondanak, az meg sem fordul a fejükben.

A cserdi-modellel kapcsolatban azonban továbbra is fennáll a kínzó kérdés: ha sikeresnek tekintjük, ami Bogdán vezetésével Cserdiben történt, vajon miért nem történik meg másutt is?

A kérdés megválaszolásához álljon itt egy történet, amely, a maga idejében, nagy kört futott a médiában. Történt, hogy segélyért fordult egy cserdi család a polgármesterhez, mondván nem tudnak enni adni a gyerekeiknek. Bogdán kiment a házukhoz és kiborította a kukát, megmutatva a cigarettás dobozokat, az üdítős és sörös palackokat, mondván: erre kértek segélyt? A tanulságos történetet még a libsi média is egyetértőleg tárgyalta, igazat adván a polgármesternek.

Képzeljük most el egy pillanatra, hogy ezt nem Bogdán, hanem egy nem cigány polgármester követi el!

Lenne sírás-rívás és fogaknak csikorgatása. Cikkek tucatjai jelennének meg a cigányok „megalázásáról”, a „hatalmaskodásról” és – mint ultima ratio – a „feudális” viszonyokról. (A feudalizmus, mely vagy ezer évig kormányozta Európát, nem jobban és nem rosszabbul mint bármely más társadalmi eszme, valamely oknál fogva, a haladók számára pokol legsötétebb bugyra.) Nem is mer ilyet megtenni egyetlen más polgármester sem, hiszen megbombázná a községet a NATO, de legalábbis a mennyekig – vagyis a nyugati libsi orgánumokig – hatolnának a haladó sikolyok. És csordában jelennének meg a „jogvédők” megmenteni a helyi cigányokat az önkénytől.

Azt látjuk tehát, hogy van egy módszer, a tekintélyen alapuló, a legkeményebb eszközöktől sem visszariadó módszer, amely sikeres lehet a cigányok felzárkóztatásában, ám ezt nem alkalmazhatja akárki, csak Bogdán, vagy valaki hozzá hasonló, aki maga is cigány. Nem tudom, csak én érzek itt valami kettős mércét?