Egy gyilkosság margójára

1947 októberében a Budapesti Népbíróság ítélethirdetésére gyülekeztek az emberek. Nem sokakat engedtek be a terembe, gyér és bizonyára válogatott hallgatóság, a vádlott és a védő, valamint a bíróság tagjai lehettek jelen. A vádlott nem volt más, mint vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. doni hadsereg volt parancsnoka, akit a népbíróság háborús bűncselekményekkel vádolt. A tábornok magas, vékony, arisztokratikus megjelenésű úr volt, aki mindig, még a vesztőhely árnyékában is adott a hibátlan megjelenésre. Szedett-vedett egyenruhás, puskás őrök kísérték a bíróságra és mikor megállt a terem ajtajában, hogy megigazítsa öltözékét, az egyikük meglökte és rászólt: „Mennyen má’!” A tábornok ránézett és halkan nyugodtan csak annyit mondott: „Én, teneked édes fiam, még az akasztófa alatt is kegyelmes úr vagyok!”

Így mesélte ezt nekem egy nagyszerű ember M, aki maga is huszár őrnagy volt és nekem pedig a lovaglótanárom.

A népbírósági „ítéleteknek” csúfolt gyilkosságok kettős célt követtek. Egyfelől minél többeket ki akartak irtani az előző világ – a Horthy-fasizmus, ahogyan nevezték – vezető tisztségviselői közül, lefejezve az országot irányító elitet, helyet csinálva a cselédek és disznópásztorok véres uralmának, másfelől az akasztófákkal végképp meg akarták félemlíteni az orosz szuronyok árnyékában lapuló országot.

Jánynak nem voltak, nem is lehettek illúziói ügyének kimenetelét illetően. Már 1946-ban sem, mikor kérelmezte az amerikai megszálló hatóságoknál, hogy engedjék hazai bíróság elé állni. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy a népbíróság – a gyilkosok testülete – halálra fogja ítélni, hiszen addig is futószalagon gyártották a halálos ítéleteket. Önként tért haza, azért, hogy megpróbálja megvédeni egykori beosztottjait, akiket az ő parancsainak végrehajtásáért ítéltek el. A per nevetséges, mondvacsinált és előre megírt volt, mint a népbírósági perek szinte mindegyike. Jányt kétrendbeli háborús bűncselekményekért ítélték el, ugyanakkor – ugyancsak az ítélet szerint – háborús bűncselekmény nem történt. Ennyit az ítélet megalapozottságáról.

Először felakasztani akarták, de – jellemző módon szovjet utasításra – végül golyó általi halálra ítélték. Kegyelmet nem kért „ezektől”, mert azzal beismerte volna bűnösségét, melyet végig tagadott. És bár a Népbíróságok Országos Tanácsa is szótöbbséggel kegyelemre méltónak minősítette, sőt a tanácsvezető bíró is kegyelemre terjesztette elő, Tildy, az akkori államelnök, a „palástos gyilkos” minden további nélkül elutasította ezt a kegyelmi kérvényt. Úgy fogadta a halált, ahogyan élt: bátran és egyenes derékkal. 1993-ban aztán a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette a tábornok halálos ítéletét. Feltámasztani persze nem tudták.

Jányt a kommunista történetírás kente össze mindenféle vádakkal. Szimbólum lett belőle, a Horthy-fasizmus szimbóluma, akit 140 ezer magyar katona megölésével, halálba vezetésével vádoltak. És mivel ezt tanították az iskolákban, sokan ma is így tudják. Pedig csak az esküjéhez az utolsó leheletéig ragaszkodó, hűséges katona volt. Számára a parancs az megfellebbezhetetlen volt, és amint ő maga mindig betartotta, be is tartatta az alatta szolgálókkal. Tisztában volt a csapatai rossz felszereltségével, alkalmatlanságával, és számos alkalommal fordult Horthyhoz, a németekhez is azzal, hogy vonják ki az első vonalból a magyarokat. Nem hallgatták meg. Ő pedig – ahogyan katonához illik – tovább szolgált.

Élete, halála és emlékezete jól példázza a XX. század elhazudott, elfeledett történetét, azt, hogy a mai napig nem voltunk képesek igazságot szolgáltatni a halottainknak. Gyilkosaik mind ágyban, párnák között, magas kitüntetésekkel a mellükön haltak meg, kivéve persze azokat, akiket a saját elvtársaik végeztek ki, a rablóbandákban szokásos eljárás keretében.

Úr volt és katona, akit – mint ezt az egész szerencsétlen népet – a kommunizmus és a nácizmus pokoli malomkövei közé hajított a pusztító XX. század. Legalább mi őrizzük az emlékezetét.