A követ

„Olyan valakiért viszik vásárra a bőrüket, akit talán sohasem láttak, s aki eközben elmerül a tétlenségben, élvezetekben, s nem is törődik a szegény ördögök áldozatával.”

Michel de Montaigne

Történt, hogy a második pun háború során az egyik követ előlépett és felajánlotta a következő választást a punoknak: „A követség feje, Quintus Fabius Maximus, hosszú togája szegélyét fölemelte: »Itt hozzuk – úgymond – a békét és a háborút; válaszszátok, a melyik tetszik. A pún senatus rábízta a döntést, mire ő togáját lebocsátva, kimondta a háborút«. Így esett, hogy sok éves háború után a rómaiak győztek és végül elpusztították Karthágót, a helyét pedig, sóval vetették be, hogy soha ne emelhessenek várost e helyen. Tanulságos történet ez.

Mindez azért jutott eszembe, mert 2014-ben voltak ennek a háborúnak – az orosz-ukrán konfliktusról van szó – előzményei is. Közismert, hogy Oroszország 2014-ben foglalta el – vagy vissza – a Krímet. Az oroszok nem is nagyon csináltak titkot abból, hogy az nekik „jár”. Most persze lehet azon meditálni, hogy mit is jelent az, hogy „jár”.

A Krím-félszigeten eredendően a tatárok laktak, akiket Sztálin kitelepített onnan; tulajdonképpen azért, mert együttműködtek a németekkel. (Ez kétségtelenül igaz, hiszen még egy SS-hegyivadász ezredet is létrehoztak belőlük.) Mindenesetre Berija – Sztálin utasítására – kivágta őket és sok ember meghalt a kegyetlenkedések okán; legalább 40–50 ezren voltak, akik sohasem tértek vissza. Ezzel együtt befejeződött a félsziget oroszokkal való betelepítése. Hruscsov ekkor – egy váratlan ötlettől áthatva – Ukrajnának ajándékozta a területet, aminek a Szovjetunió viszonyai között pontosan semmi jelentősége nem volt. 2014-ben aztán változtattak ezen.

Hosszú és szerteágazó nyilatkozatot adott a Klubrádiónak a búcsúzó ukrán nagykövet. Én most nem is kívánok minden kijelentésével foglalkozni; pedig abban is jócskán voltak meredek állítások. Nekem ez az egy megállapítása ütötte meg a fülemet, miszerint „ha mi feladjuk, akkor az oroszok nem állnak meg, és Magyarország lesz a következő”. Mondja mindezt a magyarokhoz fűződő baráti viszonyáról elhíresült Ljubov Nepop ukrán nagykövet. Ő csak tudja, hiszen ki ne ismerné jobban Putyin szándékait, mint valaki, aki a kijevi egyetem magyar szakán végzett és emiatt szakértőnek számít. Talán nem kellett volna annyi oroszt lemészárolni...

2014 egy fordulópont volt. Az ukránok akkor gondolták úgy: majd ők megmutatják. Akkoriban még Petro Porosenkónak hívták az ukrán elnököt és az ő bukása után jött el Amerika nagy korszaka, például többek között Biden fiacskájának tündöklése is. A zenebohóc is akkor kezdte a pályafutását, az ismert eredménnyel. (Soha nem fogom elfeledni, mikor a farkával zongorázott; most meg a hőst alakítja, mérsékelt sikerrel.)

Sokat elmond Nepop követasszonyról, hogy csak ukránokról beszél, az orosz szó el sem hagyja az ajkait. Oroszok nincsenek. Pedig a dolog úgy folytatódott, hogy a Kelet-Ukrajnában élő oroszok lázadtak fel a nyelvtörvény és más nyalánkságok miatt, és onnan már egyenes út vezetett a Donbassz függetlenségének kimondásához. Mindezt természetesen amerikai útmutatások és sugallatok alapján. Az USA az utolsó ukrán katonáig folytatja a háborút.

Nem tudom, mi lesz a vége a háborúnak, de gyanakszom, hogy még egy darabig velünk marad. Ki tudja, mit hoz a múlt.

Vezető kép: Ljubov Nepop ukrán nagykövet Kun Szabó Istvánnal, a Magyar Honvédség Egészségügyi Központ parancsnokával tartott sajtótájékoztatón a Honvédkórházban 2019. április 26-án. A kórházban sebesült ukrán katonákat kezeltek. 2014 óta 39 katona gyógykezelését végezték el, április 26-án három hagyhatta el gyógyultan az intézményt. MTI/Mónus Márton