Megértünk rá, hogy magunk válogathassuk meg a zajt, amiben élünk (Pesti Mese)

Ahhoz, hogy teliszemeteljük a környezetünket, nincs mit hozzátenni. A szemetelést lassan művészeti ággá fejleszti az emberiség. Űrszeméttel van körberakva a bolygó, nehéz kijáratot találni a világűrbe. De minek is nekünk a világűr, ha már föltaláltuk a fényszennyezést, olyannyira, hogy egyes csillagokat a budapesti átlagpolgár évtizedek óta nem láthatta az égen. A madarak is emiatt repkednek össze-vissza, mert nem látják a tájékozódási pontokat, ami vicces. Rádióhullámokkal zavarjuk meg a méheket, akikkel, mint tudjuk, nem érdemes ujjat húzni, no nem a kis fullánk miatt, hanem azért, mert ha nem tehetik a dolgukat, bizony mi is kaja nélkül maradunk. És az nem lesz vicces. Végül, de nem utolsó sorban ott van a zajszennyezés…

SUSÁNSZKY MÁTYÁS – Pesti Mese/Nulla6egy Facebook-csoport

Aki nem hiszi, hogy létezik zajártalom, ne a South Park barnahangos epizódjából induljon ki. Az esetenként emberi füllel már nem is érzékelhető zaj frekvenciája különböző szerveinkre lehet káros hatással, megzavarhatja a szívritmusunkat, az idegrendszerünket. A túl hangos alapzajban viszont képtelenség a mélyalvásig eljutni, emiatt fáradékonyak leszünk és idegesek. Ne lepődjünk meg azon, hogyha olasz turistát üvöltözni hallunk, hiszen Itália a leginkább érintett a zajszennyezés tekintetében. Persze azon se lepődjünk meg, ha saját magunkat üvöltözésen kapjuk, mert Budapest is dobogós helyen áll a maga zajszennyezettségével.

A belvárosi partiállat gyakran vitatkozik a szórakozóhelyek elé kihelyezett szolid viselkedésre felszólító táblákkal, a szórakozó csoportok azonban inkább csak idegesítő epizódok a város állandó morajlásában. A probléma ugyanis elsősorban az állandó forgalommal van, Budapesten ugyanis úgy tűnik, mindig van valaki, akinek épp máshová kell mennie, és lehetőleg autóval. Aztán az sem túl szerencsés, hogy a forgalom egyes területeken ügyesen be van terelve a város szívének közepébe, így nemcsak a kispolszki, hanem a teherautó hangjától is szenvedünk. Az természetesen nem megoldás, hogy az autóforgalmat áttereljük a város egy másik pontjára, mert akkor ott lesz hangos a forgalom, és ott fogunk nyugtalanul aludni. A vezetési stílus persze sokat számít, a nem agyonpörgetett motor nemcsak halkabb, de még kevesebbet is fogyaszt, de a mai számtalan terepjáróval közlekedő kigyúrt vagy szőke-hosszúcombú rokkantnyugdíjast elnézve, az ilyen jellegű tanácsok süket fülekre találnak. Amíg az autóhang-tompítót föl nem találják, csak akkor ereszkedik csönd a városra, amikor a hó beteríti az utakat. Aztán persze mindjárt jönnek is a hülye hókotrók…

A város alapzajának csökkentésére természetesen léteznek egyéb módszerek, például a speciális falak, meg az egyáltalán nem speciális, egyszerű növények, a bokrok meg a fák, amiket ügyesen kivagdosnak valami kábelfektetés címén ötévenként, nehogy az egyik is akkora lombot ereszthessen, hogy ne ázzunk meg alatta az esőben. És persze lehet csökkenteni például a tömegközlekedés zaját. Különösen érdekes naponta végighallgatni, ahogyan a buszon bemondják, hogy a négyesmetró megváltoztatja, hovatovább forradalmasítja a budapesti közlekedést. Azért jó a föld alá üldözni az egyszeri gyalog közlekedő városlakót, mert akkor majd nem lesznek útban a buszok, amiken addig közlekedtek. És akkor majd csönd lesz. Azt ugyan nem gondolhatja komolyan senki, hogy a városi forgalom jelentősen csökkenni fog, különösen annak tudatában, hogy átlagosan 1,3 ember ül egy autóban. Ki lehet számolni, hány autó tesz ki egy buszt. Szóval ettől nem lesz nagyobb a csönd. Itt van viszont az új villamos..

A BKK örömmel hirdeti, hogy 2015-ben a közbeszerzési eljárás keretében újabb villamosok érkeznek kishazánkba. Meglepő módon sárgák lesznek, csöndesek, légkondicionáltak, és alacsonypadlósok, ahogyan azt egy európai nagyváros kiérdemli. Ezek a villamosok azonban sokakban, és így bennem is viszolygást keltenek, mert leginkább azokra a nagy sárga böhömökre emlékeztetnek, amelyek Duglas Addams nagysikerű regényfolyamában csendesen suhanva megközelítik a Földet, és megsemmisítik. A vogon építészflotta persze már elfoglalta a Főváros egyes villamosvonalait, és nem is szabad gátat sem szabni a fejlődésnek, szép dolog is az. Csakhogy a régi villamosállomány lecserélése közben akaratlanul is fölmerül a kérdés, vajon valóban akarunk mi csöndes és alacsonypadlós és légkondicionált, és angolul beszélő villamosokat.

Zaj és zaj között ugyanis létezik különbség. Gyermekkori önmagam például álmatlan éjjeleken csak a csillárrengető 44-es villamos csörömpölésére tudott megnyugodni. A 44-es villamos volt a kapaszkodó a valóságba, hogy élnek emberek, mert valaki vezeti a villamost, és valakiket visz a villamos valahová. Nem vagyunk egyedül. A hajdani villamos hangjai számomra sokkal emberközelibbek voltak, szerettem a földrengést is, amit maguk körül gerjesztettek, szerettem a jellegzetes gépzsír szagát, és az ajtózárást jelző berregést. Elhittem azt is, hogy álmukban csöngetnek kicsit, és hogy az első már elindult feléd…

Egyes zajok, egyes hangok életünk részévé vállnak, és bármennyire hangosok, vagy különösek legyenek is, képesek vagyunk szeretni őket és hiányolni, ha elhalnak. A lényeg éppen abban áll, hogy megértünk rá, hogy magunk válogathassuk meg a zajt, amiben élünk, és eldönthessük, mi az, ami az életünk részét képezi, ami otthonossá teszi az életünket. Ha elhalkul a közlekedés zaja, meghallhatjuk a toronyóra negyedóránkénti kedves kondulását, a biciklicsengőt, és az ember hangját a biciklin, aki friss fánkot hirdet, a Dunáról a hajókürtöt, a reggeli madárfüttyöt, az utcazenész játékát, egy másik ember mondandóját.

Hogy milyen zajok között élünk, egyszerűen döntés és cselekvés kérdése. Ha lesz megint villamosünnep, gondoljunk erre, és vegyük sorra kedves városi zajainkat…

(fotó: Geoffrey Tribe)