Amikor nyilvánossá vált a Nemzetek Ligája elitkörébe tartozó csapatok csoportbeosztása, talán senki – még a játékosok sem – gondolták volna, hogy elkerülhető a negyedik, azaz az utolsó hely. Ha akkor bárki azt ígéri, szerzünk három pontot, boldogan kiegyeztünk volna vele. Ezzel szemben a csapat bő egy hét alatt kétszer is legyőzte a tavalyi EB-döntős Angliát.
Mindezek ellenére, az eredmények kedvezőtlen alakulása folytán, még mindig előfordulhat, hogy nem sikerül elkerülni a kiesést. De kit érdekel az most? Most ünnepeljünk, mert annak van itt az ideje. Anélkül, hogy túlértékelnénk az eredményt, ismerjük el: rég nem érte ekkora öröm a magyar focirajongókat. Minden szerénység nélkül állítható: ez világraszóló siker volt.
Ami még fontosabb: a folytatás minden előfeltétele is adottnak látszik, hisz összeállt a csapat – Rossi mester kiváló érzékkel válogatta össze az elképzeléseibe leginkább illő karaktereket! –, amelyben megvan a szükséges hit, akarat – és most már tudás is. S amely minden bizonnyal rosszul még játszhat majd a jövőben, de akarat nélkül soha. Mert van tartása ennek a csapatnak.
Kerülném, hogy kárörvendőnek tűnjek, de azért bevallom: némi elégtétellel nyugtáztam, hogy míg mi, magyarok az angolok elleni kiütéses győzelmet ünnepeltük, a románok a Montenegrótól elszenvedett hazai 3-0-és vereség miatt bosszankodtak. Mit bosszankodtak? Temették a román focit. Bizony sokszor volt fordítva az utóbbi évtizedekben, hogy ők örültek, mi meg bosszankodtunk, különösen az egymás ellen vívott mérkőzések után.
Most azonban még a legelfogultabb magyargyűlölők is kénytelenek voltak elismerni a magyar sportsikert. A román sajtóorgánumok némelyike rámutatott a siker kulcsára is: az állami támogatások – különös tekintettel az infrastruktúra fejlesztésére, illetve az utánpótlásnevelésre – elengedhetetlen voltára. Ebben a tekintetben van a legnagyobb különbség: míg az Orbán-kormányzat bátran és bőkezően befektet, addig a román csak mímeli azt.
Lehet ehhez még hozzátenni valamit?
Facebook
Twitter
YouTube
RSS