Az ellenzéktől már a saját szavazói is undorodnak!
El kell ismernünk őszintén, hogy a családvédelmi akciótervvel kapcsolatos ellenzéki reakciókra nem számítottunk. Ahogy arra sem, hogy közösen hangszerel és egységes kórusba áll össze az ellenzék, és egy ilyen, a céljaiban ép emberi értelemmel vitathatatlan intézkedéscsomag esetében még csak nem is az eszközöket és azok várható hatékonyságát vitatja, hanem magát a célt támadja meg olyan szélsőséges ideológiák irányából, amelyek támogatottsága Magyarországon - ellentétben a „művelt nyugattal” - gyakorlatilag nulla. Ne felejtkezzünk el erről, és a választókat se felejtsük el emlékeztetni arra, hogy az ellenzék nem akar magyar gyerekeket.
A családvédelmi akcióterv nem aktuálpolitikai intézkedés - habár nyilvánvalóan kiváló időzítéssel lett bejelentve -, hanem egy olyan általános nemzetstratégia része, amelyben ez csak megkoronázza a Fidesz ilyen irányú törekvéseit. A program ellenzékre tett hatása azonban legalább akkora jelentőségű a magyar politika jövője szempontjából, mert a hatása a szavazókra a lehető „legpolitikamentesebb”. Ez a program a normalitásban, az erős középosztály nemzetmegtartó erejében gyökeredzik, abban különleges, hogy a mai magyar valóságra, a szocializmusban és a rendszerváltás utáni perverz kapitalizmusban eltorzult tulajdonviszonyokra, életviszonyokra reagál. Valamint a lehető legjobban szembemegy a modernitás legnagyobb rákfenéjével, annak legocsmányabb következményével, a családellenességgel. Ez a program nem a hetente változó „mozaikcsaládoknak” a további színesítését teszi lehetővé, hanem a nagycsaládnak, a három generációs együttélésnek, együttműködésnek a visszaépítését készíti elő. Vagyis a legalsó szinten kezdi meg egy valódi társadalom újbóli létrehozását.
Ezt a magyar emberek azonnal meg is érezték és meg is értették. Ez a gondolkodásmód megfordítja a liberalizmus perverz erőszakából következő individualizmust: nem az egyedül élő, csak magára gondoló embernek ígéri meg a „középosztálybeli normalitás illúzióját”, hanem a családot építő, működtető, az előző és a jövő generációjáért felelősséget vállaló embereknek adja vissza az országot. Olyan szabadságot teremt, amely nem meggyötri az embert és önmegvalósító szörnyeteggé teszi, hanem olyat, amelyben az állam csak a második „védvonal”, amelyben az első a család, az egymást vérségi alapon szerető és támogató emberek életfenntartó együttélése.
Pszichológiai értelemben is érdemes végiggondolni, hogy az ellenzéki elit értelmiségistől, propagandistástól, politikusostól miért vetette rá magát ilyen eszelős gyűlölettel, tulajdonképpen a megszokottnál is sokkal elvakultabban erre a témára. Ezek az emberek csak Orbán ellenzékeként léteznek, és a vehemens tagadásból számukra csak az eredeti gondolat legszélsőségesebb tagadása vezethető le. Ez nagyon régen így van: már az első Orbán-kormány idején ez volt a liberálisok egyetlen, a sajtófölényükből következően akkor még sikeresen alkalmazott fegyvere, hogy minden eredményt, minden pozitív dolgot sikeresen tudtak negatív kontextusba helyezni. Erre azonban ma már nincs lehetőségük két okból sem: a sajtófölényük jelentősen csökkent, és az eredmények is sokkal látványosabbak.
A liberális szavazóknak és véleményformáló értelmiségének - akik alapvetően a Kádár-rendszer felső-középosztályának leszármazottai - fogalmuk sincs az átlagemberek problémáiról. A baloldali szavazóknak pedig most tűnik fel, hogy már évek óta nem az ő jólétükről, támogatásukról, életükről beszél a pártjuk, hanem arról, hogy még a gyerekek után járó adókedvezményt sem fogadhatnák el, mert azt a „szegényektől” veszik el.
A balliberális politikusok a családvédelmi akcióterv kapcsán megüzenték a saját szavazóiknak, hogy a szegényeknek jár a feltétel nélküli alapjövedelem, a lakhatási jog, a migránsoknak még ennél sokkal több is, de nekik nem jár semmi.
A középosztály-ellenesség, a magyar átlag gazdagnak tekintése a baloldal adópolitikájában már a Horn-kormány idején markánsan megjelent. Most, hogy szárnyal a gazdaság, az állam pénzügyei kiváló állapotban vannak - annak ellenére, illetve amiatt is, hogy a bérből-fizetésből élők és a gazdaság adóterhelése folyamatosan csökken -, van társadalompolitikára fordítható pénz, az ellenzék mégis újra a középosztálynak, a magáért tenni akaró és gyarapodni tudó középosztálynak támad. Szánalmas vergődésükben az ellenzéki politikusok még azt sem képesek palástolni, hogy nemcsak ellenzékként ellenzik a családok támogatását, hanem valóban azt akarják, hogy ne szülessenek magyar gyermekek. Hiszen beteges logikájukból az következik, hogy a gyermekvállalás, a család az országhoz, a nemzethez köti az embereket, és a családtámogatási rendszer örökre „Fidesz-szavazóvá” teszi a szerintük ezzel megvásárolt embereket.
Különösen izgalmas az egyetemi, akadémiai értelmiség többségének reakciója, amely a liberálisok által mindig megsarcolt középosztály támogatását szegényellenesnek akarja láttatni. Mintha a közpénzből fizetett társadalomtudósok nem akarnák fenntartani azt a közösséget, amely eltartja őket. Kutatói szabadságukra hivatkozva nem hajlandóak olyan kutatásokra, amelyek a kormányzat és egyértelműen a szavazók számára is fontos demográfiai célokat szolgálják. Ezt se felejtsük el soha többé.
A baloldali és liberális szavazók, akik eddig a „szabadság” bűvöletében éltek, csak most döbbennek rá, hogy politikusaik szerint milyen árat is kellene fizetniük ezért a szabadságért. Az „Orbángyűlöletben” nevelt és nevelkedett nemzedékek sem értik, miért kellene a saját érdekeik ellen fordulniuk. Saját politikusaik nevezik őket korruptnak, ostobának, gonosznak, gyűlölködőnek, mert egyetértenek a kormány demográfiai céljaival és az azt támogató eszközökkel. Ahogy a jobboldal migrációs álláspontja is elsöprő támogatást élvez, ugyanúgy kapta meg a magyar családok támogatását a családvédelmi akcióterv is. Ez a két pont olyan világos jövőképet rajzol meg, amely a jelenleginél sokkal messzebbre tolja ki a kormányzati politika potenciális támogatói körét. Ez egy óriási lépés a természetes nemzeti minimum meghatározása és politikaként történő megvalósítása érdekében.
A decemberi tüntetéshullám mögött álló indulat már eleve nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy megmozgassa az ellenzéki szavazókat, de leginkább az derült ki róla, hogy nincs tárgya: a tüntetők és otthon maradt támogatóik csak rosszul érzik magukat, de nem tudják igazából, hogy miért. A kormány viszont képes okot adni arra, hogy az emberek nagyobb összefüggések mentén is jól érezhessék magukat. Az élet, a jövő tervezhetővé válik, lehet bízni abban, hogy az állam, az ország, a legtágabb közösségünk támogat bennünket abban, hogy azt tegyük, amit valóban akarunk, családot alapítsunk és gyermekeket neveljünk.
Az ellenzékkel kapcsolatban meg csak az undor marad.
Fotó: MTI/Máthé Zoltán
